Rendező: Sean Baker
Műfaj: slice of life/coming-of-age/drama

Volt egy olyan érzésem, hogy bár eddig az én ízlésem kedvére valót készített Sean Baker, bármelyik filmjéhez is kezdtem – hogy majd végül a legelismertebbel lesz a legtöbb fenntartásom vagy kritikám.

Noha aggodalomra semmi ok, ez egy erős film – de nem nagyon talál ki saját jeleneteinek ismétlődő forgatagából –, és megértem, hogy a végső szegmens a teljes szétesés felé vezet; de az az érzésem, hogy kissé megfárad abban, ahogy a gyerekek rombolásának újrázását bemutatja.

Érthető, hogy a szállodában élő legtöbb gyerek ilyen: nehéz családi körülmények közül jöttek, Moonee (Brooklynn Prince) édesanyja, Halley (Bria Vinaite) tulajdonképpen maga is egy nagy gyerek, ám a teljes felelősség rajta már számonkérhető.
Általában kritikus vagyok a társadalmi berendezkedéssel – és így azt sem gondolom, hogy a film végi megoldások bármit is javítanának a helyzeten.
Nehéz ez, mert bár úgy látjuk, hogy Halley értékelhetetlen körülményeket biztosít lányának – mégis, ha belülre nézünk, Moonee felszabadult vele, és feltehetőleg szép emlékként maradna meg számára ez az időszak. Halley ugyan nem dolgozik, de mindig kerít némi pénzt, hogy ottlétüket biztosítsák, amelyet a szálloda managerével, Bobby-val (Willem Dafoe) rendez. Bobby helyett bárki más már rég kirakta volna őket a hotelből, és kapcsolatuk feszültségekkel teli, mégis segít rajtuk. Ezt ugyan nem mondják ki, de a pattanásig feszített helyzetekben való ügyek elsimítása nem mondat mást.

A szálloda lakói közül összesen három-négy gyerek verődik össze egy baráti társaságba, és követnek el újabb és újabb csínyeket, ami egy határon már túlszalad az egyszerű bajkeverésen – szüleik azonban különbözően értékelik a helyzeteket. Halley-n kívül az összes többi szülő, így barátnője, Ashley (Mela Murder) is a korlátozás mellett dönt, így lassan Halley és Moonee egyedül maradnak – és bár nem barátok, Bobby tartja értük a hátát, vagy simítja el a helyzeteket, miközben már minden ott dolgozó a pokolba kívánja őket.

Ha a szituációkra felületesen tekintünk, könnyen megítéljük, a tömeg oldalára állunk, hisz szó se róla, a lány és édesanyja is roppant idegesítőek – de van bennük valami bájos szórakozottság és őrület, ami annak tulajdonítható be, hogy az anya nem áll be a sorba, lánya pedig átveszi tőle ezeket a problémás, zavart, de mégis erőteljes jegyeket.

A további konfliktusok pont az elviselhetetlenség, a meg nem értettség, a rendszeren kívüli működés miatt vannak; ezért némileg a néző is összezavarodik, hogy az elszenvedő vagy a lázadó oldalra álljon-e.
Ezekért a dilemmákért már önmagában emlékezetes filmről beszélünk, de szólnom kell a negatívumokról is.

Először is, az alkotásban nem igazán éreztem Sean Baker egyedi stílusát: a színek szépek, a két fő karakter megmosolyogtatóan táncol az önkívületbe, a konfliktusok intenzitása is érzékelhető – de felőlem bármely más indie rendező megrendezhette volna, akkor sem tűnne fel. Főleg a pasztellszínek miatt jutott eszembe Wes Anderson stílusa, de ő ennél nyugodtabb pályán mozog.
Másodszor, ahogy már korábban is jeleztem, a mű közepe kissé ismétli önmagát: jön egy következő téboly vagy a gyerekek által előidézett bonyodalom; látjuk az utóhatásait – és ekkor éreztem azt, hogy nem tud újat mondani.
Persze mindez szükséges, hogy a befejezés már ne menjen el szó nélkül a történtek mellett, tehát haladunk a konklúzió felé; ami részben okoz csak meglepetést: változni a felnőttek közül senki nem képes, a kérdés, hogy Moonee milyen útra lép, és értékeli-e a valódi barátságot.
A harmadik pont, bár sosem írnék ilyet – mert mindig öröm számomra Willem Dafoe jelenléte –, de ahogy az Asteroid City-ben is (mondjuk ott nem csak ő), most itt is kissé halványnak éreztem, de ez adódhat különös szerepéből is – az egyedülálló anyát segítő emberi oldalát persze megmutatja, de keveset kapunk belőle, nem igazán ismerjük meg személyiségének árnyalatait.
Willem Dafoe nagyszerű színész – ezért nem kihasználni az adottságait elfecsérelt időnek tűnik.

A slice-of-life egyébként is egy bitang nehéz műfaj: mivel ezen darabok általában a realitást kívánják visszhangozni, ezért nehéz inspiráló világot álmodni nekik, és a rendező kevéssé viheti bele a saját illúzióit, vagy legalábbis határok mögött kénytelen mozogni képzelete.
Az Anora ezért a csúcsműve, mert ott szinte már szürreális, ami történik – indul egy valóságosnak is beillő alaphelyzetből, majd egy végtelen éjszaka megfilmesítésébe forgatja át, úgy, hogy társadalomkritikus attitűdjével tanulságokra is kifut.

A Florida Project sajnos nem tudja ezt. Nagyobb film kíván lenni, mint a kísérleti Tangerine, és ez sikerül is neki, de nem jobb. A későbbi Red Rocket humora pedig kanyarban sem lelhető fel benne, amolyan mérsékelt módon van csak jelen.
És mint dráma, persze komoly vállalás – ám megdöbbentőnek egyáltalán nem nevezném, hogy oda fut ki az egész, ahova érünk. Folyamatosan benne volt a levegőben, az az érdekes, hogy ez nem hamarabb történt meg.
És ugyan én képes vagyok Halley és Moonee karakterével részben azonosulni (bár hosszú távon képtelen lennék minden nap ezt végignézni), hiszen polgárpukkasztó, fenekestől felforgató viselkedésük mondhatni beintés pár rém unalmas és bólogató embernek; de azt sem mondhatom, hogy Moonee fejlődésében ezek a körülmények nem ütnek majd valahol vissza, bármennyire is szereti az édesanyját.

Ha megadta volna, hogy tartunk valahová – vagy a megtett út nyomatékosabb lenne, esetleg mélyebbre ásott volna a drámai hangvételben, miszerint veszteségeik arcunkba vágódnak –, úgy gondolom, hogy erős gyomrossal ért volna fel a film. De nem történt olyan súlyos eset, ami itt a felelősöket elgondolkodtatná (Ashley-t kivéve), minden megy a maga medrében, különös magaslatok vagy mélységek nélkül.
Ezért Sean Baker jelen címével, úgy gondolom, a nagyközönség több azonosulni való pontot talál, mint én.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. szeptember 27.