Rendező: Jim Jarmusch
Műfaj: drama/romance
Jim Jarmusch stílusát tekintve nem meglepő, hogy az Only Lovers Left Alive is egy hangulatfilm lett, mégis a témáját tekintve meglepő választás, és talán amellett, hogy egyedi atmoszférát teremt, bizonyos cselekményszál nem ártott volna a filmnek.
Persze nem is a művész különlegességéről beszélnénk, ha nem hintett volna jelen alkotására is egy titokzatos fátyolt, hogy majd a nézőben gondolatokat ébreszthessen. Egyébként ez a művelet sikerül, és a maga módján kiválóan működik (tegyük hozzá, hogy Jarmusch nem időközben változott meg, vagy lett elvontabb – már a klasszikusként nyilvántartott Stranger Than Paradise, vagy a Dead Man is olyan helyeken játszódnak, amelyek elsőre földhözragadtnak tűnnek, mégis mi sem áll ennél távolabb, és valahogy szép lassan elfog minket valami furcsa érzés, mígnem tér/időn kívül kerülünk).
Mint általában, a rendező A-listás nevekkel dolgozik, így a színészi munkát sem éri panasz: mind Tom Hiddleston, mind Tilda Swinton karizmatikusan alakítja a két szenvedő/szenvedélyes vámpír (szimbolikusan Adam és Eve) szerepét, akik a korábbi századokban megszokott módit elvetve, már nem ölnek embert – a vért különböző módon, általában Adam által kórházakban szerzik be.
Egyébként is jellemző rájuk egy véget nem érő melankolikus hang, amely körbeöleli őket. Adam hasonló érzésekből kreál experimentális zenét, idejét pedig szinte végig az otthonában tölti, elzárkózva a társadalomtól. Egyetlen üzlettársa és beszerzője Ian (Anton Yelchin), aki házhoz viszi számára a szükséges dolgokat.
Adam tulajdonképpen fájdalmakkal telve ugyan, de értelmet talál a napjaiban, kitárulkozva az alkotásban – szerelme, Eve hiánya azonban folyamatosan gyötri. Ezért érez megváltást, amikor Eve meglátogatja őt.
Innen mélyedünk el kettejük kapcsolatában – beszélgetéseik érintik a múltat, a jelenlegi helyzetet, a túlélő üzemmódot – miszerint minden korábbi barátjuk, így Marlowe (John Hurt) is, megszenvedi a jelen időket, értelmet keresve a teljesen kiüresedett napjaikban.
Adam és Eve persze egymást támogatva haladnak előre – megbirkóznak pár terhelt szituációval (pl. Eve húgának, Ava-nak látogatása – Mia Wasikowska alakításában), de a hogyan tovább kérdéses.
A film a kiüresedés tematikáját boncolgatja – apró történések ugyan megeshetnek, de Jarmusch filmjében mindezek lényege másodlagos, vagy egyáltalán nem fontos.
Megmutat egy felállást, miszerint amolyan lelkiismeretes vérszívók hogyan tengetik halhatatlanságukat. A depresszió adott, de mégis találniuk kell valamit, legyen az a zene, a művészet, vagy akár a lelküket kiegészítő társ; hogy a szürke izoláció és értelmetlenség valamiképp más megvilágítást nyerjen.
Nyilvánvaló, hogy a rendező csupán díszletnek használja a vámpírszerepet, de annál sokkal többet szeretne mondani.
Az elviselhetetlenség állapota, ami az öröklét valódi oldala. Hogyan élne egy ember – milyen tónusokkal játszana, ha alkotó művész lenne; vagy hogyan vesznének el korábbi lelkes tulajdonságai, amelyek embertársaihoz kötötték.
Az évszázadok elbírhatatlan terhe, miszerint az idő kitalált fogalom, és lebegnek a semmiben, kiül az arcukra – ezért is csoda, hogy Adam és Eve egymásban még mindig lát valamit. Talán ez az, ami miatt vonszolják még magukat tovább.
Ehhez, ha még hozzávesszük, hogy milyen lecsupaszított, minimalista jegyekkel dolgozik Jim Jarmusch, akkor mondhatni, megtaláltuk a téma és közlés kapcsolatában a tökéletes összeköttetést. Ezt alá tudom támasztani, pontosan olyan az egész, mint ahogy elsőre elképzeltem, amikor a rendező filmjei között előzetesen keresgéltem – mégis azt a rejtelmes pluszt is tudja, ami pedig csak a megtekintés közben nyílik meg.
Röviden, Jarmusch mestere a „hogyan lehet mélyen rétegzett a nem történik semmi” létállapotának.
Nem egyszerűek ezért a darabjai, mert más-más környezetben, de tényleg nincs cselekmény filmjei felszínén. Az emlék azonban azonnal megmarad – tisztán fel tudom idézni az éjszakát, amikor először láttam a Night on Earth-öt; történetei a taxi utasai által elevenedtek meg, miközben az az érzés kerülgetett bennünket, hogy az éjszaka, amiben autózunk, most talán örök mozdulatlan marad, és nem jön el a reggel.
Jarmusch tud valamit, ami egy láthatatlan teremtővé teszi a képek mögött, de nem Lynch-hez hasonlóan – hanem valóban láthatatlanná. Úgy érezzük, mintha senki nem rendezte volna meg a filmet, amit nézünk – mégis egyben van tartva, az ő látásmódja érvényesül. Mindezek előidézése az egyik legnehezebb feladat lehet a filmművészetben: úgy ne legyél ott a kamerák mögött, hogy közben ott vagy.
Az Only Lovers Left Alive ezért kérdések nélkül működik Jarmusch-filmként, de most először talán azt érzem, hogy egy Night Train-hez hasonló felépítésben és kifejezőtárban többet át lehetett volna adni. Azért említem eme művet, mert talán ott nyitott jobban a mainstream felé, és működött – mintha itt is hasonló ösvényeken indult volna el, de mintha valóban nem rendelkezett volna annyi valós mögöttessel jelen tárgyunknál, mely még így is nagyon erősre sikeredett.
Ha a forgatókönyv még kissé kidolgozás alá került volna, akár hivatkozási pontról is beszélhetnénk – a végeredmény így teljesíti feladatát, az egyedi hangulatot messzemenőkig közvetíti – ám vannak részletek, amelyek abbamaradtak (mi szerepe volt pl. a fából készült pisztolygolyónak?).
Nem mondom, hogy könnyű leülni a rendező filmjei elé, és nem is a magyarázatokat keresem a végső produktumban. Ám a korábbiakhoz képest most sem jutottam közelebb a megálmodóhoz – amikor a Twin Peaks dalai felszólalnak a vörös függönyök mögött, Lynch úgy tudja kitárni a lelkét, hogy megmarad a teljes misztikum is, sőt meghatározza azt. Jarmusch egy sokkal idegenebb alkotó – különlegességben és egyediségben a nagyokhoz fogható, de nála a dalok is másként szólnak, mintha egy kiüresedett, messzi szobából hallatszódnának át. A teljes nihil. A teljes lecsupaszítás. Ez Jim Jarmusch. Univerzuma azonban van annyira érdekes, vagy a neve hallatán érdekelnek annyira a kihívások, hogy a következő elhíváskor az érdeklődésem soha ne változzon meg irányába.
Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),
2026. október 4.