Rendező: John Waters
Műfaj: musical/comedy

John Waters legkommerszebb filmje hűen idézi meg az 1950-es évek hangulatát és zenei életét, valamint a fiatalok szembenállását – mégis újra a humor dönt, amiben a rendező most felemásra vizsgázott.

A direktor változásai tetten érhetőek a különböző évtizedekben. A 70-es évek a pőre trashről szóltak, de szükséges állomások voltak, amelyekkel nevet szerzett magának – alkotótársával, Divine-nal karöltve jelenséggé váltak. Ezeket a címeket talán csak Waters példaképének, Pier Paolo Pasolininek a legmegosztóbb filmjéhez, a Salò-hoz lehet hasonlítani. Talán nem voltak annyira elvetemültek, de tobzódtak a szennyben. A társadalomkritikus mondanivaló ott lappangott a mélyben, de többször túlzásokba estek – ezért az egyetlen valóban érvényes darab ebből az időszakból talán csak a Pink Flamingos, ami ugyanúgy megfeküdheti a gyomrot. A többi ugorható.

A 80-as évek ezután elhozták a kedvenc időszakomat a rendezőtől: mind a népszerű és méltán emlegetett Hairspray, mind személyes kedvencem, a Polyester pontosan megtalálja az arany középutat. Főleg az utóbbi esetében egy végtelenül beteg, de annál szórakoztatóbb filmet sikerült összehozni, ami a leghumorosabb is Waters munkái között. A teljes idegösszeomlás szélére taszított Divine egy olyan felhőtlen rémálom-élménybe kerül, amely a „ha nem látom, nem hiszem el” kategória. Nem szeretném túlértékelni, de John Watersnél igenis lényeges a szórakoztatás – ha az abszurd elemek nem működnek, vagy öncélúak, azok a filmjei be is fáradnak (lásd: Multiple Maniacs). A Polyester számomra a kvintesszenciális Waters-mű, ezt ajánlanám bárkinek, aki a rendezőről kérdez.

A Cry-Baby-ről már sajnos nem vagyok ilyen jó véleménnyel. Érezhető, hogy a rendező mennyire érti ezt a világot; az 50-es éveket kiváló érzékkel építi fel – az első fél óra tulajdonképpen ezért áramlik akadálymentesen. A normát követő jófiúk és a lázadó bandatagok szembenállása elnagyolt, de a direktorhoz pont így illik. Láttunk már komoly alkotásokat a témában George Lucas-tól (American Graffiti) vagy Francis Ford Coppolá-tól is (Peggy Sue Got Married), de David Lynch is eme évtized iránt él nosztalgiával (igaz, ő kozmikus dimenziót teremt belőle – a dalokkal, az érzelmekkel, a sötétséggel, melyek az álom nyelvén csatornázódnak át).
Nem lennék ellenére egy teljesen groteszk verziónak sem, ha az nem lett volna keretek közé szorítva, elveszítve az élét, amit Waters a nyolcvanas években még bőven tudott hozni.

A Cry-Baby legnagyobb hibája, hogy kommersz, de úgy, hogy már figyelembe veszi, milyen közönségnek készül, és ebbe törik bele a bicskája. A Polyester-nél még biztosan nem gondolkodtunk azon, hogy visszafogná magát a rendező – mégis tudott váltani, és elhagyni a hetvenes években készült filmjeire jellemző obszcén tulajdonságokat. Itt azonban már tetten érhető, hogy nem volt visszaút: először tökéletesen vitte át borult vízióit mainstream köntösbe, de 1990-re még inkább lágyabb területekre evezett, miközben az az őrület hirtelen elillant, ami addig megbolondította a műveit.

Ahogy a korszak emlékezetes felfestése után történetet kíván kreálni, sajnos a film bukdácsolni kezd. Van egy minőségi alap, a képeket jó nézni – de mivel eltűnt a korábbi exploitation-hatás, egy valóban cselekményre épülő filmet kellett elkészíteni, és nagyon hamar kiderül, hogy az üresen tátong.

Johnny Depp, habár nagyon fiatal még, rutinszerű alakítást nyújt – mintha az arcára lenne írva, hogy ez nem egy fontos szerep számára. Nem éli át igazán. Amy Locane jelenléte emlékezetes, de ő is keresi magát kissé. A mellékszerepekben vannak eltalált karakterek – náluk jön be igazán a John Waters-hatás, hiszen a rock ‘n’ roll gang tagjai akár a korábbi darabjaiból is előbújhattak volna (köztük ólálkodik nagy meglepetésre Iggy Pop is). És még ha hozzáveszem, hogy a romantikus lelkű vibe, mely átitatja a filmet, passzol is az álmodozó 50-es évek hangulatához – a két főszereplő közötti kapcsolódás nem kifejezetten érzékelhető. Valami hiányzik közöttük: ég és föld a különbség például Lynch Veszett világ (Wild at Heart) című filmjének párosához (Nicolas Cage, Laura Dern) képest. Ott izzik a levegő, itt pedig csak őrlángon ég.

Elismerem, hogy Waters számára ez egy régóta vágyott szerelemgyermek lehetett. A Hairspray ugyanúgy visszahatott ezekre az évekre, de a Cry-Baby-vel, úgy gondolom, egy vagány, fenegyerek-érzéssel kívánt beszélni róla. A modell adott, a talapzatok megvannak, az életérzés is átjön, ám mégis harmatos a végeredmény. Nincsenek ikonikus jelenetek, amolyan kötelező panelek csak, és sajnos a jó értelemben vett önkívület is hiányzik belőle. Élményt tekintve vannak erősségei, de túl hamar el fogjuk felejteni.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. október 13.