A hang kísérteties folyamába való lerántás, valami rejtélyes idézés távoli, majd kitörölhetetlen ritmusai, hullámai, melyek képesek az elpusztításra, de az értelem kitárására is, megvilágosodáshoz vihetnek. Na nem tipikusan az Enemy of the Sun, hanem maga a Neurosis életműve.
Mégis, ez az állomás maga a mágia, titkos szertartás, mely élteti a Napot, majd hallatja ellenségének szenvedését. A Souls at Zero kinyitotta a kaput, ez egyértelmű, majd beengedett magába misztikumokat, fájdalmakat, melyeknek ki kellett törniük (‘Takeahnase‘). Teljes egészként jött létre. A folytatás az, ami a legzseniálisabb formában következhet: nem változtat sokat, de érleltebb lesz, kifinomultabb; úgy érzed, a viharok, a rituálék, a megidézések és mindennek hatása úgy alakul, ahogy az elő van írva, rendelve. A törzsi dobok felejthetetlenek, arcba vágódóak, ahogy a mély, öröklétet szimbolizáló basszusfutamok is. A gitárok a hegyek és fájdalmak üvöltései, olykor pedig a progresszivitás, előrehaladás segítői. Imákat hallunk, néha beszűrődő emberi kételyeket: „Elvesztél?…”, és elveszettségedben nem vakon tapogatózol majd, nem; látni fogsz! Változásokon haladsz keresztül, de kizárólag önnön magad. A dobogó spirituális háttér, a zene örök folyam, kilépni belőle az előtérbe lehet, de kiszakadni nem, és ez valahol félelmetessé és gyönyörűvé teszi.
Az Enemy of the Sun húzótétele a kezdő ‘Lost’, mely nyomatékosabban nem alapozhatná meg a hangulatot. Itt már szemtől szemben a spirál, az aranyfolyam, ami az előző fejezetben még csak a hullámokkal tört fel és alá. Belé ivódunk, csápok-kinyúló karok ölelnek magukhoz akaratlanul, teremtett vágyittasan. A ‘Raze the Stray’ monumentális, kísérteties női vokálokat rejt, mely olyan érzést kelt az átélőben, mintha magára maradna az iszonyatos világegyetemben, sötétben, térben; egyedül sikoltva. Minden szépség is áthatja persze (vagy épp ezért), de ebben az esetben inkább a borzongás érvényesül, miközben a fagyok és kietlenség óráit követően felmelegedsz a Nap fényénél. A világosságnál, ami elpusztít.
Az ambient már nem csak átöleli jelen anyagunkat, hanem beleleng az őrlő párosodás, kohézió mögé. Nem attól ijesztő és behatárolhatatlan, mert gonosz, ez túl tipikus lenne; hanem (remélhetőleg) az okból, mert kifogyhatatlan, legyőzhetetlen. A szerelmet megkaphatod, de egészét nem! Ki-kifogysz belőle, kihullasz, van úgy, hogy nem is kívánod, pedig tudod, hogy szükséged van rá. Lassan pedig majd fogoly leszel önmagad börtönében, ahol már nem tudod csillapítani szomjadat. Amikor esedezel ezért, hogy kaphass egy szeletet még abból, mi tönkretett. De valójában a feketeség személyed, bensőd, szíved. Mindez törékeny, sebezhető, mert alárendelt; fenségből kreált. A fenség és gyönyör pedig egy kiapadhatatlan folyó, mely nem kér – AD, de végtelenül, ami majd eltöröl. Isten. Magányos, ezért közvetít, de gyengeséged gyökerestül benned feszül, porba hullasz, azonban szent állapotokban elérheted a teremtői fokokat; mámort, katarzist.
A Nap fényére szomjazol, időkben hátat fordítasz az Uralkodónak, megbántva, ékességre törekedve. Szíved mégis visszatáncol eme megidézett láncolatokhoz, kéjben elhaló magasságokhoz, az Erőhöz, mely jelenlétében a bolygók előrendelt pályájukon maradnak. A kulcsot nem nyújtják kezedbe – nincs kulcs! Eme mozgatónak nincsenek álmai, ám be- kitaszít magába, fontos a tűrés, az elfogadás.
Mindaz, ami van, átölel – kegyetlen. A Neurosis ezt az ősi szellemet ragadta meg, mégis oly’ kivételes módon, hogy egy pillanatra sem tűnik túl nagy vállalkozásnak ez a feladat, mégis megmászhatatlan monstrum, amit kivetítenek. Érthető: a Neurosis zenéje csatorna. Különböző oldal, sajátos, egyetlen. A lüktetése nem lehetne eltérő; drámai, miképpen fáradhatatlan – büntető – szűz! Érintetlen, melynek halmaza elnyel minden kéjt és nyögést, sóhajt, egymásra találást. Lesüppedtél belőle, vissza is találhatsz. Szíved túlontúl sóvárog érte.
Felmérsz, kergeted az időt… a lüktetőnek pedig elmúló ismeretlen. A ‘Lexicon’ feléleszti a független démont, elmossa a színeket: a monolit döngöl váratlanba taszítva. A címadó tétel idején kezdjük megértetni (részekben), hogy az utazás soha nem kezdődött el, majd soha nem is ér véget; a Nap örökké ragyogni fog, miközben az Univerzumban szinte láthatatlan pont és Istenként uralkodik alárendeltjein; olykor imádata érvényesül, szeretkezik lelkünkkel, míg meg nem látjuk rothadó arcát a semmiségben.
Hogy a lemez miért monstrum- és összezavarodottság szerű dobolással ér véget (‘Cleanse’) talán magyarázható: nem léteznek ösvények és sóvárgó vágyak, örömódák és gyászénekek: a Nap eltéríti sugarait az óriásbolygók felé; örvendezik Jupiter, szomorúak Szaturnusz napjai, de egy azon fehér átvillanással benyel mindent az őszi szeánsz, tánc, javaslat a haragra; kőkeményen dobban bele az éterbe, mert az idő elveszett, annak nyomai és rögződései – virág szállna ki a száraz földből, de elvész fejlődő is.
Létezik az üresség, a Nap, Én magam a folyamban. Tudatom elveszítem, hangokat küldünk a középpontoknak – a Neurosis istenit hív életre a lelkedben, mely túl van a szeretet és gyűlölet, egyszerű kapcsolat halmazán. Van olyan, amit úgy hívnak Egész, Semmi – és ezt hallhatod makulátlanul ópuszokban, teljességekben, állandó kínban az Enemy of the Sun-on… létrehozó lehetőségekkel a szépben.
