Az alábbi dalok szerepet öltenek, úgymint a részleges Napfogyatkozás idején tartott ceremóniám aláfestő tételei.
Lassú, misztikus felvezetést követően rétegzett alagsorok nyílnak meg az alkonypír hangulataival, majd egy röpke angyali jelenlét átreptet valami magasabb érvényűbe, a Fokozott Éterbe.
Az utazás egyszerre sötét és fénybe révedő, hiszen Nap és Hold tánca nem is történhetne másként.
Mint korábbi fejezetemben utaltam rá, a legutóbbi Napfogyatkozás 27 évvel ezelőtt, késői gyermekkorom évben zajlott le fürkésző jelenlétem vonalai fölött, és most emlékképekkel, memoárokkal, zenei motívumokkal, és utaztató összeállítással készülök fel egy újabb gondolatsorra. A rejtőző Nap előtt.

Egyedül vagyok, a Ragyogó és kisebb kísérő égitestünk kísérteties szeretkezésében, a felsejlő oltalmak és sértő bántalmak közepette… amelyeket Ive Hasivald, oly’ sok esztendeje cipel már… és miközben terhét vonszolja… benső intelmét, vágyait sorolja, miként Szelénét még láthatja egyszer, melytől elválasztja az ég-közi tenger.
Ujját felemeli, tenyerét kulcsolja. Szeléné szórja csókját, s arca kipirulva… Visszaüzen néki, ki egyszer, ki ott, haját kibontva csillagot bújtatott.

Szeléné nézd! Én egyszer egyedül, a Napba néztem, és nem véletlenül: mert Te pirosló arcodát látva, művész nyelvén ismerem: mily’ lenni imádva.

Majd versem Hozzád szól, Szeléné:

Nem talállak, nem kereslek, hisz’ oly távol vagy még,
Nem kereslek, így hírlik, nemrég.
Véget vetek! És ott kiáltanak,
Állj, haljon meg, egymásutában… minden hang!

Ki egyszer voltál, és érted írtam,
Megannyi sort, megannyi monológomat.
És én, ki egyszer, távol tartottam,
Mert fáj oly’ annyira, mit tova alkottam…
És mégis mikor napnyugta zúg le előttem,
Te ott lebegesz szárnya szegetten,
És eléd állok, és segíteni nem tudok,
Mert felemelnélek,
De ezért már nem zúg szép érbe, ép lélek!

Mégis emlékszem még, amikor együtt utaztunk,
Fenn ragyogva szent kép, szent Ég, és csillagunk!
De többé többé már nem leszünk,
Mert tova nincs… hisz’ mi megannyit törlesztünk.

Ha lehetne, megbocsáss,
Drága Szeléné, Odaát!
Emlékezz! Egyszer, hangomat felmonda üzenve szebben,
Voltam, és megpróbálkoztam:
Alkotva egymásutánban.
De tudom, ma nem elég:
a szépség végtagjaira szakad szét!
És csodálom az eget, napnyugtában,
Tizenkettedikén, éretted kiáltva!

Napfogyatkozás!
Kint leszek, és felveszek,
Érted egyetlen percre, még egyszer, mívelhetek.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. augusztus 12.