Rendező: Sergei Loznitsa
Eredeti cím: Zwei Staatsanwälte / Два прокурора
Műfaj: period/legal drama

Hideg és lassú film, a Szovjetunió legsötétebb éveibe enged betekintést – cselekményszála szinte négy-öt hosszan kitartott jelenetből áll, de a feszültség azonnal tapintható, és már-már kafkai nyomasztással bír, klausztrofób keretekbe taszítva.

Kornyev (Alexander Kuznetsov) amolyan önálló missziót folytat, de hivatalosnak tűnő formában – miszerint kivizsgálja egy bebörtönzött, korábbi lázadó állapotát. Pozíciója alapján gyorsan jutott fel, amely többek szemében gyanakvást hoz magával; bárhová megy, kísérő tekintetek figyelik – a rendezés pedig olyan magas szintű, hogy még feszültebbé tegye az egyébként is fojtogató hangulatú drámát.

A börtönbeli látogatása után érezhető, hogy határvonalon táncol – azzal, hogy a felsőbb szintekig érve magában tudta tartani önnön missziója valódi érvényét, erős jellemre és magabiztosságra vall. Ám odafent, azzal, hogy elkezd nyitott lapokkal játszani, várva, hogy őszinteségéért majd támogatásra lel, a legnagyobb hibát követi el, amit csak elkövethetett.

A film számomra egyértelmű csúcspontja, amikor erre a legfontosabb beszélgetésre vár, amelyre úgy érkezik, hogy munkakörének igazolópapírja mellett semmilyen megbízatásról szóló dokumentum nincs nála. Mégis, fontosságára alapozva meghallgatást kér, és sikerül is bejutnia. Azonban utolsóként hívják be, a jelenet pedig beszédesebb nem is lehetne: a mellette ülők folyamatosan figyelik őt. Egy alkalommal eltéveszti, és úgy gondolja, hogy elsőként mehet be – indulásra kész. A többiek ekkor már érzik, hogy nem a megszokott rendet követi, fontosabbnak gondolja magát – és ez az aprócska jel elég mind a hatalomnak, mind az időpontot egyeztetett kisembereknek.

Kornyev egy pillanatra kerülne ki a professzionális szerepéből, már amikor a sztálini diktatúra szintjeivel és annak embereivel találja szembe magát, ám humánus személyiségére hamar fény derül: amikor a hivatalban segít egy nőnek összeszedni az elejtett papírjait, a gyanakvó tekintetek közepette, az ugyanígy erősíti a bukás felé vezető utat. Túl emberi és tiszta egy ilyen környezetben, ahol szinte mindenki fenntartja a rendszert. Ő ezekben a pillanatokban megilletődik, kissé értetlenül fogadja az elidegenítő atmoszférát és környezetet, valamint azt, hogy egyetlen mélyen emberi cselekvést sem enged a felette tornyosuló, elnyomó erő.

Mégis, küldetése szempontjából tántoríthatatlan, ő maga is bízik abban, hogy tanulmányai, jól szituált karaktere és modora elegendő lesz ahhoz, hogy bizalmasan kezeljék ügyét. A néző azonban tudja, hol vagyunk időben – a második világháború előtti, fennállásának negatív módon legerősebb, legszigorúbb Szovjetuniójában, ahol nem tűrték meg az ellentmondást, és Sztálint ismerve még legtöbbször talpnyalóit, rendszerszolgáit is megölette, nemhogy ellenségeit, vagy az elveivel szemben állókat. Uralmát éppen kiszámíthatatlanságával építette fel, és ezáltal hozott létre egy rémuralmat, amely ellentmondásos módon éppen így vált stabillá és megtörhetetlenné.

Kornyev tehát mindezek ismeretében egy rokonszenves, de a rendszert ismerve végig lehetetlen misszióját erénnyel követő ember, ám pont ezért valahol esendő is, hiszen tudjuk, mi magaslik felette, és milyen sötétség és tragikum felé vezet a sorsa.

A film stílusa pedig letaglózó – mint említettem, lassú jelenetsorokat épít, de szinte magához gravitálja a nézőt, minden mimikára és arcmozdulatra figyelünk. Végig izzik a levegő, mint például abban a jelenetben, amikor a film első felében befejezte beszélgetését a rab Stepniakkal (Aleksandr Filippenko), és távozásakor a börtönőrök elé állnak, félbehagyva vacsorájukat, majd egy végtelen hosszúnak tűnő percen keresztül rideg tekintetük rá szegeződik, majd ezután végül elengedik, és visszaülnek étkezni. A látottaknak mögöttes üzenete van, miszerint ezentúl „figyelve lesz”, a hatalom bármely szintjén, bárhova is megy.

A zárás hasonlóan erősre sikerült – a már addig is átütő feszültség megmarad az elsőre felengedésnek tűnő epilógusban, hiszen amikor Kornyev megnyugodhatna kicsit a nézővel együtt, bekúszik valami megfoghatatlan, valamelyest éteri megélés, ami egyértelműen szomorú, elkeseredett irányvonal felé kúszik át.
A vonaton elfogyasztott étel, az őt megvendégelő, és vele szemben ülő utasok által elénekelt dal mintha végérvényesen a főszereplő végzete felé mutatna. Mintha farkasok dalolnának a Hold fényénél, mielőtt becserkészik áldozatukat.

Nincs látatlan hely, nincs egy pillanatnyi megpihenés sem, vagy ha netalán felsejlene mindezek lehetősége, pont akkor válik a helyzet a legveszélyesebbé.
Hogy a nemes cél érdekében minduntalan kitartó, és ezért pihenését is visszafogó, helyenként elpilledő, de tudatában és benső látásmódjában, erkölcsi ösvényén végig megalapozott Kornyev pont kedélyes, hízelgő utastársainak körében tud végül elaludni, ugyancsak szimbolikus.
És a vad ezzel elejtetett.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. augusztus 28.