Részlet a „Zöldellő Julián hiábavaló megtöretése” esszé-ciklusomból:
A mágus olykor megfosztotta arcát a titokzatosságba, éjmély rengetegbe vesző maszkjától, és születő szemein keresztül csodálta a világot, mely egykor gyermekét, Zöldellő Julián-t világra szólította, ama gyönyörű, friss, mégis kevéssé látogatott Szent Erdőben, ahol kedvesével egybe keltek. Majd eltiporta őket az inkvizítor haragja, és szülei válságát nem is haláluk, hanem Juliántól megfosztott óvó kezük tehetetlensége kavarta fel, még akkor is, amikor Szeléné halhatatlanná lett.
- Két világ közé rekedt vándor, mégis hogyan enyhíted aggodalmam gyermekünk iránt? – szólt Szeléné, és a porba hullt, ősi teremtmény, Hasivald, szenvedő mély hangon üzent vissza szerelmének:
- Megtanultam mindazt, Drága Szeléné, melyet Lelkeszép Ézsau közvetített felém. De a szépségnek ára van, mint tudod! Te lészel a fény, és én kérlek, a sötétség alá merülök, de nem felkészületlenül. Mint fehér ara, ragyogsz az égbolton, de én magam a Sátánt kellenék elcsábítanom. Ezért könyvet nyitottam, elfeledettet, a zúgó patak csordogáló folyamain fellelhető rozoga kunyhóban, ahol egyedül voltam. Ott oldalakra leltem, nem evilágon írt nyelvezettel. Táncba hívott akkor a fenevad, bár előre nem tudhattam – és ama jelenlétemben, mikor az ő ünnepélyére és imádatára szólt sorokat magamhoz hívtam, már a vakító csarnokok angyali énekeit festettem át barokk tónussal: Szeléné! Gyermekünknek örök pajzsot kovácsoltatok, miként ezzel együtt megmentem Émeric gyermekeit: Hannát, Lénát és Lénárdot. Míg a nép átkot szór rám, és tekintetük mérget és megvetést kölcsönöz – én ezek útján megtanultam, hogyan játszam ki, tornácán az ördögöt!
Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),
2026. augusztus 25.