Rendező: Jane Schoenbrun
Műfaj: slasher/psychological drama

A rendezőnő első komolyabb filmje, a We’re All Going to the World’s Fair üdítő meglepetés volt az experimentális megközelítésű arthorrorok világában, melynek lelke volt, és önnön víziója – de második, alapjaiban nagyon magas kritikai elismerést kapó alkotása, az I Saw the TV Glow nem nekem készült. Ugyan tervezek egy második megtekintést, de túlságosan kuszának és töredezettnek tűnt, a több helyen olvasott revelációt pedig egyáltalán nem éreztem benne. Vannak pozitívumai, de nem találtam meg vele a kapcsolatot. Elsőnek említett filmje miatt azonban továbbra is várom a műveit, a Teenage Sex and Death at Camp Miasma koncepciója pedig előzetesen is nagyon tetszett.

Habár minőségi darab kevés készült, de ma is nagy kedvvel tekintek meg 80-as slasher-eket, és még akkor is vevő vagyok rájuk, ha nagyjából várható a végeredmény, főleg ha egy harmadik-negyedik részről van szó.

Jane Schoenbrun jelen alkotása egy meta-világot bemutató slasher/queer-film/pszichológiai dráma egyvelege, amely hasonlóságot mutat Ti West X-trilógiájával, de eszembe jutottak Charlie Kaufman vállalásai is, úgy mint a Synecdoche, New York, vagy a későbbi I’m Thinking of Ending Things.

Ez utóbbi címek mind a művészi hullámvölgyekről szólnak – a folyamatos alkotói ihletettségről és válságról. A művész végletekig tartó kálváriájáról, útkereséséről, személyes tapasztalatairól és megéléseiről – valamint arról, hogy hogyan forgatja ezt át a végső műbe. Elmerülünk a tudatalattijában, és ott egy áttörhetetlen labirintusba kerülünk – a súlyos terhek maguk alá temethetik a szerzőt, de elképesztően nehezen ugyan, de létezik kiút is.

Ezen modern filmek sokat merítettek az olasz rendezőóriás, Federico Fellini 8 1/2 című művéből, amely talán a legfontosabb film ezen kérdések tematikájában. A filmre álmodott világ nevezhető teremtett dimenziónak is, ám közelebb járunk, ha az alkotó elméjének, tudatának rétegeinek tükörképeként tekintünk rá.

Habár a személyes drámai vonal hangsúlyosabb a hasonló filmeknél, szubzsánerekben, úgy mint jelen esetünkben a slasher, néha felüti a fejét.

Emlékezhetünk a közepes minőségű, de mégis hasonló témákkal foglalkozó Fear Street-sorozatra, amely, ha nem is a mögöttesbe mutatott utat, mégis saját univerzumot épített, kissé olcsóbb eszközökkel, de kiemelendő ötlethalmazzal.

Amit a Teenage Sex and Death at Camp Miasma képein keresztül láthatunk, valahol a művészi világ és az olcsó slasher keresztmetszetén határozható meg, de utóbbihoz is igényesen nyúl. Nem tagadja azonban, hogy a tömeggyártott, alapból anyagi profitot termelő, folytatást folytatásra halmozó franchise-ok kezdeti pontja nem tagadható, és tartalmaz inspiratív vonásokat – valamint ennek a körforgásnak, miszerint a gyilkos vissza-visszajár, van egyfajta gyűrűző, folyamatos kört alkotó jellege, ami hatást gyakorolhat egy magasabb rendű filmes kinyilatkoztatásra is.

Emellett foglalkozik olyan témákkal, mint az elfogadás, a benső vívódás, az elfojtás, a szabad szexuális énünk szabadjára engedése, valamint benső igaz valónk megtalálása.

A slasher és a szex hangulatainak ötvözése, és kísérteties összefüggése már előbbi stílus úttörőjének számító, 1978-as, John Carpenter jegyezte Halloween-ban is központi téma volt: a kis Michael Myers ugyan a megnevezhetetlen gonosz, mégis nővére randijának éjszakáján kezd mészárlásba – de a jelen tárgyunkra főként ható Friday the 13th-sorozat is, ha sokkal felületesebb szinten is, de kapcsolódást mutat a szexuális elfojtás és a gyilkos identitása között. Felsorolni is nehéz lenne azon jelenetek sorát, amikor szeretkező tinédzserekre csap le Jason a machetéjével. A tábort körbeölelő vidék pedig mindig is hordozott egy eerie, tapinthatatlan légkört – a fákkal körbeölelt, tó melletti szakasz megannyi titkot és borzalmat elrejthet a szemek elől –, míg az ide érkező fiatalok pontosan a felfedezés vágyával indulnak neki kalandjaiknak.

Ugyan a horror/slasher-láz kifulladt a 80-as évtized végére, de Wes Craven, aki véleményem szerint a legnagyszerűbb filmet jegyzi a műfajban (A Nightmare on Elm Street, 1984) – a kilencvenes évek közepén iróniával, humorral élesztette fel a stílust a Scream képében, de rétegeiben meghúzódott a komoly vonal is, miszerint a tinédzserek nemcsak áldozatként lehetnek jelen, hanem immáron hemzsegő frusztrációikkal ők maguk válhatnak sorozatgyilkosokká. Craven görbe tükröt mutatott, de a média általi letagadhatatlan, pusztító hatásra is felhívta a figyelmet.

A slasher újrázási lendülete kitartott egészen a 2000-es évek közepéig, majd sajnos megélte legnagyobb mélypontjait is: a millennium után már alig tudott újat mutatni; elcsépelt sorozatoknak készítettek újabb és újabb részeket, amelyek nagy része már meg sem jelent moziban – vagy egy részt megélt ötletek tűntek el azonnal a süllyesztőben. Ebben az időszakban megemlíthető még a Final Destination-széria, amely ugyan játszik a természetfelettivel, de mégiscsak slasher, ahol maga a Halál szedi az áldozatait, az adott balesetet túlélők előre elrendelt, sorrendbeli végzetével azonosan.

Manapság a horrorok már főként a transzcendentális és pszichológiai, avagy folk irányokban jeleskednek, amelynek személy szerint én jobban örülök – de tagadhatatlan, hogy a mai napig vonz a 80-as évek hangulata, a kezdeti slasher-ek, de egy jó minőségű homage-filmre is bármikor vevő vagyok. Ha végkövetkeztetést vonnánk, vagy statisztikát számolnánk, a minőségi arány nagyon nem jönne ki jól: talán jóindulattal is 15% minőségi slasher címre jut 85% trash – de még így is van benne valami, ami újra és újra elvarázsolja a filmalkotókat: egyszerű szórakozásnak tűnik, de mégis más-más tónusokkal dolgoznak, eltérő módon mutatják be az adott pszichopata karaktert vagy annak hátterét.

A Teenage Sex and Death at Camp Miasma már a címével is tréfásan utal az előbb felsorolt tulajdonságokra: a szexuális érés valahol elválaszthatatlan a felgyülemlett frusztrációktól, és fiatal éveinkben túl sok hatás érhet bennünket, és érzékeny pályán mozog, vajon egészségesen, vagy nehezen, netalán traumatizált módon éljük meg saját testünk felfedezését. Környezetemben is tudnék példát mondani mind a három verzióra, sőt, ennél csak még több lehet, a későbbi évekre kifejtett jelentősége azonban nagyon fontos. Gondoljunk csak arra, mi felé vezethet egy korai megszégyenítés, vagy akár ott a bully-jelenség, ezekkel szintén találkoztam, emlékeit ma is fel tudom idézni.

Amikor egy alkotó, jelen esetben Jane Schoenbrun jól lát, és mindezen öröm-/és borzalomélményt, a sötét és világos oldalt megfelelően csatornázza át letéteményekbe, akkor olyan fontos címek születhetnek, mint a cikkem elején említett We’re All Going to the World’s Fair, ami inkább szürrealista jegyekbe öltöztette a fiatalság lelki változásait, így teremtve egy költői darabot.

A Camp Miasma azonban most a felszínt célozza meg, de úgy, hogy nem veszíti el az emögött felfedezett értéket és mondanivalót. A külső is szemnek tetsző színezetet kap, világát pedig kellően el tudja mélyíteni, a metaaspektusokkal érdekesen játszik – és az egészből egy hangsúlyos egyveleget alkot, ami egyszerre homage és egyszerre nagybetűs rendezői megérkezés – lenne… ha párbeszédei vagy kissé túlzsúfolt jellege nem lökné vissza picit. Az érzéseim ugyanis vegyesek, de messze a pozitív oldalon van a végeredmény, mégis:

Egy Charlie Kaufman kiemelt darabjaira hasonlító pszichológiai dráma és egyszerre a 80-as évtized világának összeolvasztása lehetetlen, hogy ne ütközzön akadályokba. Amellett, hogy nagyon magabiztos a rendező, színészei emlékezetes alakítást nyújtanak (kiemelendő természetesen Gillian Anderson, de Hannah Einbinder jelenléte is vonzza a tekintetet) – mégis, véleményem szerint kevés a két főbb karakter, és köztük csak a végén éreztem igazi dinamikát. A történet ugyanis valóban csak kettejükről szól (+ Little Death, a kellően kreatív és impresszív gyilkos), amiben nem érzek olyan sokat. Az érzéki részek vagy a közös filmnézés jelenetei kellően titokzatosak – de kamaradrámaként már nem igazán működik számomra, mégis a kettejük közötti interakció teszi ki a film nagy részét.

Jelenleg nem hív vissza magához, de egy második megtekintéssel még változhat a nézőpontom.

A világa azonban nagyszerű, és be kell vallanom, hogy ugyan a 2010-es években is voltak remek ötletek a műfaj előtti tiszteletadást illetően, de egyik sem művelte ilyen magas minőségben, mint a Camp Miasma. Amikor nézzük, szinte biztosak vagyunk benne, hogy ide futottak össze a szálak. Egy csipetnyi humort talán elviselt volna, de a hangulata egyedi, és pontosan a mozi iránti elköteleződést hirdeti: a vászon azért van, hogy fessünk rá, ezt pedig nem szabad hagyni elveszni. Úgy, ahogy Damien Chazelle (igaz, ő legmagasabb szinteken), vagy Ari Aster sem hagyja, kimondhatjuk, hogy Jane Schoenbrun is ezen az úton jár – habár vele kapcsolatban még várok az igazi nagy dobásra. Le kell nyesnie a sallangokat, az össze nem illő részeket átformálni és tökéletesíteni.

Ettől függetlenül azt hiszem, az idei év egyik legnagyobb különlegességével állunk szemben, pedig horror terén már eddig sem volt gyenge az esztendő.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. augusztus 31.