Rendező: Rainer Werner Fassbinder
Eredeti cím: Die bitteren Tränen der Petra von Kant
Műfaj: new german cinema/melodrama

Rainer Werner Fassbinder naturalista drámáinak húsbavágó jellege a legmélyebbre hatol a The Bitter Tears of Petra von Kant című művében.

A szerelem, mely a hirtelenből tör át, mely elől nincs menekvés, mely felemel, és végül amely szétszakít, és amely nem enged felállni a padlóról – ebben a filmben szó szerint megmutatja ezt Petra von Kant (Margit Carstensen) kálváriáján keresztül.

Mélységeinek feltárásához nagyon sok idő kell még – épp pár óra telt csak el, hogy hatása alá vont. Ha hasonlítanom kellene más rendezőkhöz, mindenképp John Cassavetes áll hozzá legközelebb. Az amerikai és német rendező egy időben is dolgoztak, és legerősebb műveik a hetvenes években készültek. Hasonlóan önpusztító életmódot is folytattak – ami Fassbinder-nél feltűnik, hogy rövid élete alatt rengeteg filmet készített: kijelenthetjük, hogy a művészetébe halt bele, hasonlóan Cassavetes-hez. Ráadásul mindketten beszélnek az alkoholról, de mindketten éltek is vele – alkotói módszereiket gazdagította, létrehozták legmagasabb érvényű darabjaikat, majd hirtelen kihunytak.

Fassbinder életműve majdan a Berlin Alexanderplatz-zal tetőzött be, de addig csodálatos, közvetlen drámákat rendezett nőkről, legtöbbször neveikre a címben is hivatkozva. A nők problémáiról beszél – jelen filmben például nincs egyetlen férfi szereplő sem, esetleg csak megemlítve, vagy a telefon másik végén.

A kamera a felszolgálótól az úrinőig és annak társaságáig olyan részletességgel mutatja be az érzelmi kivetüléseket és hullámvölgyeket, amelyhez kifejezett érzék kell, ez pedig a rendező legerősebb tulajdonsága.

Az azonnal észrevehető másik ellenállhatatlan részlet a megjelenés. Varázslatos képek adják vissza az egyébként terhelt, tonnás súllyal nehezedő szétszakadást, amely mindent felemészt maga körül. Petra és Karin (Hanna Schygulla) szerelme egyszerre tartalmazza az intenzív fellángolás, az egymás felfedezése, a gyönyör, majd a kihasználás, a tehetetlenség és az ordító magány okozta világrengető benső káosz hullámzását.

Ugyan Karin már első közös éjszakájukon említi nehéz gyermekkorát – ami szemben áll Petra akadálymentes életével –, de megismerkedésük és kapcsolatuk fejezetei pontosan átfordítják ezeket a szerepeket egymás ellentétére. Míg Petra tűnik először gondmentesnek, de közben intellektuális, művészi énje érett nőként kerül ábrázolásra, addig a kissé tudatlan, egyszerű lány, Karin, csupán külsejével és kisugárzásával tud hatni; az azonban teljesen leveszi lábáról Petrát. A szellemi különbség ordító, mégis végtelenül és reménytelenül szerelmes lesz, amit egy ideig ellenállhatatlan módon megélhet, majd – bár ezeket a jeleneteket nem mindet látjuk – Karin hirtelen vissza kezd élni helyzetével. Mivel érzelmi intelligenciája fájóan elmarad Petráétól, szétrombolt gyermekkorának köszönhetően, ezért kihasználja szépségét, és rájön, szinte ugyanúgy szolgálójává tudja tenni Petrát a saját házában, ahogy teszi ő is a saját cselédjével, Marlene-nel (Irm Hermann).

Csakhogy Karin a Petra és Marlene közötti összeköttetést is felborítja. Először kedves, megértő kapcsolatként mutatja meg őket Fassbinder, majd ahogy Petra barátnője, Sidonie (Katrin Schaake) által Karin bemutatásra kerül, Petra lassan átváltozik valami mássá, ami végül a záráshoz közeli jelenetekben ér el a romboló csúcspontjára.

Petra halálosan szerelmes lesz, ami felborítja barátaival, családtagjaival és Marlene-nel való közeli kapcsolatait is. Folyamatosan változtatja a külsejét, hogy tetsszen Karinnak, a fiatalabb lány azonban egyre távolságtartóbb, cinikusabb, lekezelő attitűdöt vesz fel, és átveszi az irányítást. Tudja azt is, hogy mikor kell elhagynia Petrát: amikor az már végleg az áldozatává és martalékává vált. Kérdéses azonban, hogy Karin tudatosan teszi-e mindezt, vagy valóban az érettség, az intellektus és a mély gondolkodás hiánya különbözteti meg őket. Ezért is tűnhet úgy egy külső szemnek, hogy Petra lealacsonyodik Karin szintjére, csupán vágyai tárgya és annak külseje miatt. A zúzást és pusztítást természetesen ilyen állapotban lehetetlen észrevenni, mégis felvetül némi kérdés, hogy ki is Petra valójában. Ha képes lemenni arra az állati szintre, amit az említett, zárás előtti jelenetekben művel, miközben szerettei születésnapján köszöntik – akkor nem letörölhetetlen-e az a nyom, amit hagy, még akkor is, ha visszatér majdan normál állapotába?

A film keretes szerkezetet alkalmaz: Petra visszatér az ágyba, ahol a történet elején felébredt. Mindenki, akiket megalázott (édesanyja, lánya, barátnője), próbálnak megértően közelíteni hozzá – de nem veszett-e el az az éteri fény, ami addig áthatotta őt? És miért? Csupán egy futó kaland miatt?

A szerelem roncsoló oldalára kerülünk Rainer Werner Fassbinder korai mesterművében – pőre, nyers formában mutat meg egy szépre, ékesre, magasművészetre fogékony női alakot, aki ugyanúgy a pöcegödör mélyére kerül, ha szerelmének tárgya egy porcelánbaba, aki kívülről csodálatos, belül azonban traumákat, sötétséget hordoz. Persze a szeretet és viszonzás őt is megilleti – ám amíg Petra istennőként tekint Karinra, addig ő hamar csak a saját hasznát kezdi el élvezni az ismeretségből. Az ezáltal gerjedt konfliktus pedig gyűrűzik és gyűrűzik, valamint óriásira nő – nem Karin miatt, mert ő lehetséges, hogy emlékezni sem fog évek múltán a történtekre. A kulcs Petra: mint mindenbe, mi gyönyörű, ebbe a jelenségbe is belefeledkezett. És ott maradt egyedül, összeroskadva, kifordulva magából – pillanatok alatt veszíti el az élet értelmét.

Üzenet ez többeknek, hiszen – mintha valóban nem lenne kiegyensúlyozott kapcsolat, ha az valódi szerelemre épül. Természetesen annak hatásfokától függ, hogy milyen hatást tesz a környezetre; de Fassbinder tálalásában bizony, ha költői magasztosságát meg is tartja a szerelem mint idea, de annak átélőjének, ha azt szívből teszi, az alvilág is kinyílik. Az elvesztés tudata és a szorongás miatt – valamint azért, mert az addigiak, akiket közel tudhatott magához, zárójelbe kerülnek.

Abban pedig, hogy szerepet játszanak-e körülöttünk még azok is, akik nyitott szívvel fordulnak felénk, további gondolatokat szül. Ezt a mondatot Petra vágja a többiek fejéhez, amikor már nem számol mondatainak súlyával. Talán arról lehet szó, hogy unalmas és elviselhetetlen lesz minden más, ami nem Karin, és ami nem benső lényének csillapíthatatlan vágya.

Az emberi lét szenvedésének lépcsőfokai, melyeket az énvesztés és az érzéki gyönyör kapui nyitottak meg… Egy félig megvilágított lakás, egy néma, minden kérést teljesítő szolgálólány: utóbbi maga a krisztusi szent. A gyötrődő, a megszégyenítésében is cselekvő… Fájdalmában is szerető.

És végül a szent elhagyja őt, mert a receptorok kiégtek, a szerepek átfordultak és végül elvesztek. A formula felborult, és a lakásból az utolsó tiszta szív is távozik, miután annyi minden megmérgeztetett.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. október 16.