Rendező: Simón Mesa Soto
Eredeti cím: Un poeta
Műfaj: drama

Senkinek nem tudod elmondani, milyen az, amikor egy lefelé húzó spirál őröl, és nincs vége, csak kilátástalanság – ez nem egy olyan hely, ahol bárminemű változással, akarattal vagy progresszivitással meg tudod változtatni a dolgokat – nem, sohasem lehet.

A legközelebb ehhez a kérdéshez talán tényleg csak a mágiában keresendő válasz, és természetesen végig magányos út vezet hozzá; ez az egy állandó.

A legveszélyesebb, ami ekkor a benső megélőre leselkedik, először is a környezete – mivel pedig egyedül marad, az elviselhetetlenségben életigenlő, társra vágyó oldala is bünteti őt szerencsétlenségéért.

Ez egy bűvkör, csak az ellentétes értelemben. Azért írok róla, mert én magam is éltem/élek meg hasonlót – és ebben a filmben részletről részletre fel tudtam idézni azt, amit én magam is érzek. Nem maga a cselekmény hasonló, hanem a főszereplő sorsa, illetve a saját fejében átélt gyötrelme.

Először is – honnan kell kiindulnunk? A válság kezdete már akkor is ott lappang körülöttünk, amikor részt próbálunk venni az emberi társadalomban. Ahhoz pedig szerepek kellenek. Ha valaki nem játszik szerepeket, akkor könnyen Oscar sorsára juthat – vagy mondhatnám úgy, ha valaki a lelkével él, és nem a tudatával, akkor könnyen ronccsá válik – márpedig pontosan ő az, akit abuzál a környezete – mégsem veszi észre senki. Mert egyszer valahol valaki a felszínére vagy a küllemére jellemző jelzővel illette – amit aztán csak átvettek mások, vagy előhúztak egy kérdéses pillanatában, amikor a legtöbb ember elhiszi, hogy amivel vádolják, igaz. Amikor pedig kész a csalétek, az egyén forog és forog bele olyan, felette tornyosuló erők ítélőszéke által gerjesztett viharba, amelyből pont azért nem tud kikerülni, mert nem vértezte fel magát. Nem a páncélzata erősítésén dolgozott, hanem még inkább elmélyült, és az érzelmei kerültek előtérbe; ott, ahol mások a számítás kártyáját húzzák elő.

Fájdalmas nézni Oscar vívódását a filmben, mert sztereotípia illik rá, amit a legtöbb ember gondol róla: hogy saját maga gyengeségei taszították ilyen helyzetbe. Pedig pontosan az történt, hogy nem kért szerepet, nem vett fel egy karaktert, és nem próbált meg helyezkedni. Ugyan munkát kér a költőtársulatnál, de azt is azért teszi, hogy segítse külön élő lánya tanulmányait. Közben a történet fő vonulatában, szakmájában is mártírküldetést vállal: egy nyomorban lévő lány tehetségét fedezi fel az írás terén. Korábban ő maga is próbálkozott könyvek megjelentetésével, de tehetségét soha nem ismerték el – mégis képes arra, hogy észrevegyen valakit, aki zsigeri módon írja sorait, és egy kész művészi füzetet alkot, miközben Oscar-on kívül senki nem figyel rá. Saját szférája szinte nincs is, mert otthon kis helyen szűkölködnek – kitörése reménytelen. Azonban azzal, hogy Oscar felfedezi őt, képes megnyitni előtte olyan kapukat, amelyek a legbiztosabb támogatást jelentik, amire a lány csak támaszkodhat. Egészen addig, amíg nem kerülnek egy olyan bonyolult szituáció közepébe, amelyet a gyarló emberek a legtámadóbb nézőpontból vizsgálnak, ezáltal lökve újra a perem szélére Oscar-t, hogy minden létező személy, aki ismeri, ellene forduljon. Ezért sem tudja kijavítani a kapcsolatát lányával – ezért távozik az iskolából, ahol tanít – és még sorolhatnánk. A szegény család pénzt akar kisajtolni belőle, tehát mindenki a saját érdekét nézi, és ez párhuzamos azzal, hogy a jóindulatú, segítőkész embert a mocsár mélyére húzzák le, kenik be sárral, és ha tehetnék, meg is fullasztanák.

Mi ebből a kivezető út? Van ilyen egyáltalán?

A meghurcoltatás hasonló ahhoz, mintha Jézus szenvedéseit néznénk; vibrál a levegő, az összes sarkon ott áll egy újabb ténykedő, aki emberünkbe rúg, és abban ott van az összes sérelme és gyötrelme, amit máshonnan kapott, mégis jó az erkölcsös teremtményen levezetni.

Az alkotás megtekintése közben nem véletlenül jutott eszembe Thomas Vinterberg Jagten c. rendezése, ahol Mads Mikkelsen karaktere hasonló, borzasztóan igazságtalan lajstromon megy keresztül. Talán annak brutalitása nem jelenik meg a Poet-nél, de a lelkemnek ugyanúgy fáj, és legbelül mindkét karakter ugyanazt érzi – a lefelé húzó áradatot, amelyből nincs kiút. Annyi különbséggel talán, hogy míg a Jagten a barátok eltávolodásával és megváltozásával is szembesít, addig Oscar végtelenül magányos szinte mindig.

A környezet azonban végképp hasonló – ahogy megérzik a vérszagot, gyűlnek és gyűlnek; nem engednek, szétszaggatnak. Ha pedig fény vagy ebben a kietlen sötétségben, akkor még inkább a húsodba vájnak, és ott hagynak a hideg éjszakában.

Csak edzett idegrendszerűeknek ajánlott, még mindig sajog belé a lényem – pedig a film első felében Simón Mesa Soto darabja a cringe és a black comedy jegyeivel is játszik. Főszereplője annyira leharcolt állapotban van, hogy már-már bizonyos szegmensek átcsapnak szatírába. Csakhogy ahogy elindulunk a fő vonalon, a szegény lány kiemelésén – felsejlik, hogy milyen erős gyomros felé haladunk. Itt pedig térjünk vissza a bevezetőmben taglaltakhoz.

Korábban voltak körülöttem fontos emberek, magam is része voltam baráti társaságoknak, összejárós időszakoknak, nyomatékos idők tanúja voltam – és művelője, amennyiben szerveztem, vagy mindennek emléket állítottam. Amikor jött a felforgató szerelem, annak hatása alá kerültem, de sosem veszítettem el a gyökereimet. Egy konkrét állapotban, a tartományt középen tartva, mértékkel – próbáltam rendben tartani a két oldalt. Azután a szakítás végén hirtelen kizuhantam az űrbe. Azt gondolhatnánk, hogy ez a kapcsolati oldalon zajlott, de nem – észrevettem, hogy amilyen intenzitással vetettem bele magam a szenvedélyes románcba, annyi erőt vett el attól, hogy bármit is építsek a másik oldalon. Amikor független lettem, és lett volna időm újra konstruálni, és a baráti fonalakat erőssé tenni, ijedten tapasztaltam, hogy már nem ugyanazok ők. Mindannyian sérültek voltak, vagy külön utakon jártak – nem én voltam kevesebb az utóbbi években, ők maguk is áttértek egy másik felvonásba. És amikor foltoznánk, javítgatnánk az elszakadt illesztékeket, rájövünk, hogy már nem leszünk közös nevezőn. Soha. A korszakok maguktól teremtődtek akkor, ki-ki több vagy kevesebb jelenléttel mutatkozott – de részese volt. Azután rádöbbenünk, hogy a sötétség osztályrészül jut egyeseknek, talán leginkább annak, aki a legtöbb munkát fektette a barátságokba.

Hozzátartozik, ami talán a Poet-tel kapcsolatban a legfontosabb: hogy emellé következett a kapcsolatból való kiszakadás utáni befeketítés. Legyen szó közös életről, közös munkahelyről, személyes kontaktjaimról – ha egy fenevad, egy feltornyosuló succubus áll veled szemben, akkor ahogy imádni tudott, úgy tud felégetni körülötted mindent. Tudja, mire voltál képes – tudja, hogy voltak, akiket megnyugtatott a közelséged. Ha sikerül velük elhitetni, hogy minden baj okozója te vagy, akkor a kút aljára kerülsz – és hiába az egykori fény, már senki nem fogja észrevenni, hogy segítségért kiáltasz. Megvádolnak az egykori közeli társak, megvádol a saját családod – te vagy Fekete Péter, vagy még erősebb: maga az ördög. Ezért hivatkoztam emlékeimre úgy, hogy a legközelebb, ami ezeket az érzéseket megfejti, csakis a mágia világában keresendő.

Összegzésemként – lehetséges, hogy amíg te a világos oldalon voltál… egy ponton észrevett valaki, akinek kellettél volna. De te vagy párkapcsolatban voltál, vagy a munkád magabiztos pontján álltál; mondjuk úgy, egyensúlyban. Lehetséges, hogy tett feléd lépéseket – és te, ha nem is az ő szándékai szerint, de kedvesen viszonoztad. Ám nem eléggé. Vagy végül nem lettél az övé. Bizonyos technikákkal, ha már volt köztetek egy indító kapocs – lehet az egy beszélgetés, személyes tárgy, vagy magánéleted egy részébe avattad be –, akkor vissza tudja később úgy forgatni, hogy az adott térség, ahol élsz, egy negatív szűrőn keresztül lásson téged. Majd ezután, akár egy mezőgazdasági cséplőgép, úgy forgat be maga alá, hogy a gép zúgása elnyomja vészterhes ordításod.

Sőt, ha valaki meg is hallana, már nem találsz kezet nyújtó embert. Te közben befelé nézel, és ha életben akarsz maradni, akkor meglelsz magadban valamit, ami a te saját társaságod. Innen el lehet indulni a képzelőerő, az alkotás felé – ahol birodalmat építhetsz; ahol nem mások ítéletére vagy feljogosítva, hanem végre arra, amire teremtettél. De ez az ösvény annyi magányt és árnyat tartalmaz, ami újra és újra elveszi a maradandó reményedet arra, hogy vissza lehet még találni a legfagyosabb pontokról is. Ha ez a fekete átok, amit rád olvastak, soha nem enged fel, nem hozható egyenesbe, akkor igazuk is lesz.

Az inspiráló világok ellen való ádáz küzdelmek, amelyeket ezek a pokolra valók indítanak, amíg ember lépdel a Földön, mindig jelen lesznek. Ezért választják többen a kényelmes, a nép közé illeszkedő, elfogadott, unalmas, ám számító, szürke ruhát – és tipornak másokat, mert addig legalább nem őket tiporják.

Ez esett meg velem. És ez esik meg mindazokkal, akik egyszer is kinyitották a szelencét, és megmutatták akár egy pillanatra is, mi rejlik máz és felesleges rétegek nélkül bennük, legbelül.

És ez történik a Poet c. filmben is.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. október 29.