Rendező: Casper Kelly
Műfaj: horror comedy/fantasy
A mese mögött rejtőző rettenet tematikájáról több film is készült már, a hozzám legközelebb álló darab Jan Švankmajer Alice-feldolgozása. Az ő rettenetadaptációja ugyanannyira tartalmazta a kaland, a felfedezés izgalmát, mint a behatárolhatatlan szürrealista jegyeket és az iszonyatot.
A gyerektörténetek idilli világa mögött mindig is húzódott egy sötétebb, árnyaltabb réteg. Ez annak is köszönhető, hogy főleg a játékos tónusú műsorokban a szerepbe bújás, bizonyos karakter felöltése a cél, mégpedig a szórakoztatás vonalán. A folyamatos mosolygás és jókedv, valamint a tánc egy idő után ugyanolyan creepy tulajdonságokat tartalmaz, mint a cirkusz/bohóc ugyancsak a horror által is más megvilágításba került fogalma. A véget érhetetlen nevetés pont a határvonalán táncol a felhőtlenségnek és az őrületnek.
Persze a jó ízléssel elkészített rajzfilmekbe többször két oldalról is értelmezhető vonalat rejtenek: egy, amely a gyerekek szemén keresztül ártatlan utazást kínál, míg kettős értelmezésben a felnőttek számára is nyújt gondolkodnivalót (elég csak a klasszikus, éteri szépségű Snow White and Seven Dwarfs-ra mutatni – vagy ha fantasyt említünk, ennek a kettős szerkezetnek ékes példája a ragyogó és tündöklő, de ugyanakkor éjsötét Pan’s Labyrinth is).
A Buddy első fele nem a tündérmesevilágot, hanem inkább a délelőtti matiné felépítését követi. Adott egy kis kedves falu, adottak a gyerekek és az őket körülvevő csodalények (beszélő postaláda, hátizsák), vagy segítő emberek (nővérek, postás). A show azonban akkor kezdődik, amikor a címszereplő megidézésre kerül. Ettől kezdve egy feelgood-táncolós délután kezdődik el, amiben Buddy játssza a porondmester szerepét: akár a kertben, akár házon belül táncolni hívja a gyerekeket, ahol a jókedv, a felüdülés az első. Egyetlen gyerek azonban nem követi Buddy utasításait – üresnek, közhelyesnek, erőltetettnek érzi az előadásokat, ezért passzívan viseltetik a „móka” iránt. Ekkor látjuk meg először Buddy sötét oldalát, amelyet próbál ugyan titokban tartani, de hamarosan az összes gyerek rájön, hogy valami nem stimmel. Ugyan a kert kiegészítő szereplői azon dolgoznak tovább, hogy a megszokott módon folytatódjon minden, de Buddy kísérteties oldala nem hagyja nyugodni a gyerekeket, ezért megkísérelnek elmenekülni a táborból.
A történet további részletei kozmikus réteget is érintenek – kapcsolódások a valósághoz, Buddy természetének és démoni alakjának háttere.
A film legnagyobb erőssége a felvezetés: az iszonytató atmoszférát árasztó matiné-előadások és az apró részletek, melyek nyomán megmutatkozik Buddy valódi énje, a leginkább hatásos jelenetek. Ezeket rövidfilmként látjuk bejátszva, és külön kivágva is működnének. A rózsaszín fátyol mögött ott lappang a borzongató mögöttes, és ezt akkor is érezzük, ha épp nem történik gyanús eset vagy akár gyilkosság.
Másik kiemelendő pont a zárás: amikor Buddy nemcsak sötét énje, hanem rettenetes valója is fizikai megvilágításba kerül, újra visszatér az első fél óra megfoghatatlan hangulata. Habár az érzékeltetés még erősebb, nem feltétlenül kell látnunk, mi is ő, de direkt módon is működik.
A hatásokat szépen építette be: Gyémántváros egyértelmű megfelelője a The Wizard of Oz Smaragdvárosának. Ez az a hely, amely a borzongásból kiemelné a gyerekeket, ide szeretnének eljutni.
Amikor rájuk fókuszál a kamera, mégis a háttérben Buddy kedveskedő, ájtatos hívogatását halljuk; ez pedig visszautalás a The Night of the Hunter című thrillerre, melyben Robert Mitchum formálja meg az ördögöt, aki hasonló manírokkal csábítja magához a menekülő gyerekeket, akik hasonlóan ismerik, ki is ő valójában.
Egyetlen negatívum a film közepe. A családi drámaszál ugyan tartást és súlyt adna a cselekménynek, de egy kissé leülteti azt, és a logikus magyarázat ellenére (vagy épp emiatt) elveszíti a megnevezhetetlen, bőr alá kúszó tulajdonságait – túl gyors a váltás a creepy gyerekmese és a realitás között. Hozzátenném, mégis szükséges, hiszen a forgatókönyv szempontjából fontossága van.
Emellett van pár mellékszereplő (hasbeszélő), akik kissé feleslegesen kerültek bele, nincs érdemi jelenlétük.
Összességében messze eléri azt, amire vállalkozott, sőt túl is szárnyalja azt: az első fél óra igényli az újranézést, és a lehető legtöbb munkát ebbe a szegmensbe fektették. A későbbi kalandok ugyan megmaradnak a minőségi vonalon, már annyira nem meghökkentőek – majd kapunk egy szörnyfilmekhez méltó befejezést, visszatérve a zilált, muszájkedvesség mögött lappangó horrorba.
Elismerés illeti Casper Kelly rendezését, hogy nemcsak mint ötletet hozta tető alá, hanem érdekes adalékokat szolgáltatott – ami a horrorban egyébként is erős 2026-os évhez kétségkívül hozzáad, mint meglepetés.
Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),
2026. október 18.