
Magasztos ima az elborító sötétség felé.
Hamarosan teljesen széttép a sötétség, kíméletlenül telepedik majd rá lelkemre. Ha megpróbálok kizárólag belül létezni, elfelejteni az anyagi létet, megtapasztalom, hogy a kint feltörő reménytelenség már a szívemben is mindent elborított, és nem hogy a megoldást, de az arra épülő játékot sem fedezem fel. Hiszen még ha nem is tisztítom meg teljesen önmagamat, a misztikumban való elmerülés értelmet adhatna létezésemnek, még a szenvedésen keresztül is. Eddig ez volt az életem: halott vágyakon túl virágzásra lelni, behatárolt kertekre, elfeledett dallamokra, amelyek az aranyló, elhagyatott, öreg családi ház padlásáról szólaltak meg. Éreztem jelentéktelenségemet, de átéltem a vibráló kört, a hullámokat, amelyek biztosítottak afelől, hogy kétségkívül létezem. Tudtam útjaim során, hogy a benső rejtélytől ugyan messze vagyok, de reményt tápláltam egy békésebb, kiegyensúlyozottabb létért a lelkemben, ki akartam alakítani egy búvóhelyet, ahol veszélyek idején, kritikus időkben menedékre lelhetek.
A varázs veszett ki belőlem, magányos eltűnésem van kilátásban. Mindazt, amit magam körül látok, minden történetet, függetlenül attól, szomorúság vagy boldogság kíséri azokat, nem érzem magaménak. A sivár vidékek legporosabb, legkietlenebb tájain nyomorultul érzem magam, és hiába mutatom fel múltbéli festményeimet. Míg az égbolt szeretet hangjain szólít magához, hiába nyújtom a kezem, nem érhetem el. Még egy apró érintés is annyira távolinak tűnik, az ölelés pillanatában pedig kőszoborrá változom, mivel teljesen érzéketlen lettem. A melódiák még mindig itt élnek a szívemben, ha arra gondolok, mi a boldogság, akkor először Morrissey dalolja a lelkemben csodálatosan a ‘The Queen Is Dead’ zárótételét a legmélyebb és legbódítóbb tavaszban. Miközben humoros dalszövegével jókedvre derít, addig a mögötte megszólaló, örök folyamot jelképező gitárjáték mélyen borul szomorúságba, és mindennek összjátéka sírásra késztet. Mi a múltban hát örömkönnyeket csalt a szemembe, az érzés mostanra teljesen átfordult önmagában, nem tudom visszaszerezni. Néha úgy érzem, egy gyönyörű virág elég lenne, sőt, ott lenne az egész univerzum a kezemben, és újra felöltöztethetne, kínálná magát, fényt mutatna. Énekelné, „lélegezz a Mennyországban. Itt vagyok Neked, szirmaimba fullasztalak és csak a Tiéd leszek, múlt és jövő nélkül.”
Borzong a beteljesületlenség momentuma, beleőrül egy befogadni képtelen édesanyába. A teremtés megindul a végtelen palotán, gondozott kertjein, haloványkék tengerein túl, de a kegyetlen feketeség kitépi a magokat, majd elfojtást eredményez, a rügyező szerelem a csuklyás halál vízióiba kerül. Ártatlanság volt, ártatlanság maradt, de meg nem születhet, hiszen nincs benne összetartozás, nincs benne létrehozás, csak magány kórképe.
A kis lélek odalent vár hát egy időtlen világban, mindaz, amit átadhatnék neki, nem jut át önnön valójában. A csatornák, melyek közvetítenék lelkem hangjait, egy deformált alakban juttatják el üzenetemet. Az egyedüllét ekkor tör magasfokára, mindaz, ami visszatér, rozsdás késként fúródik álmaim és vágyaim, sóvárgásom középpontjába, ezen a ponton pedig újra meghalunk… külön-külön. Egyek sohasem lehetünk, kinőtt belőlem, és én nem tudtam beteljesíteni őt.
Elviselem hát a kegyetlenséget. Torz mivoltom nem részesülhet az újrakezdésben, de megfékezem önmagamat; ne rombolhassak le újra porig virágzó életeket. Szánalmas, hogy pokoli, megérdemelt gyötrelmemben édeni dallamokkal próbálom gyógyítani állapotomat; ironikus módon visszafordul ez is, és álmatlan perceimben az ördög rángatja szerencsétlen testemet a visszajátszott zenére, és én bömbölhetek akármily’ hangosan, senki nem hallja kínomat. Valamiképp pedig így van ez rendjén. A ragyogó lélek, ki megérdemelten vár ártatlanul a feloldozásra, a sötétség rabja immár és örökké, nekem mégis miféle megváltás jár hát?! A legborzasztóbb valóságokkal nézzek szembe, hangtalanul üvöltve, vállalni akarom a büntetésem; büntessetek hát meg! Ne szeressek soha senkit, és senki ne szeressen viszont, a romlást indítanám újra útjára.
A misztikum pedig, mi felfedezetlen marad…
Legtöbb könnyem ezért is fakad. Bárcsak lennék hideg és érinthetetlen azokban az órákban is, minden egyes könnycsepp megérni nem tudó maggá változna, mielőtt földbe kerül. Vagy ha mégis belenő, tapossam el a burjánzó, új létezést azon nyomban, és éljek a kínok börtönében egy hasonló, ámbár távoli, elérhetetlen galaxisban, ahol minden szenvedést tárt kapu fogad, de egyetlen dallam, vagy vágyakozás se törhessen ki, démonok fessék a légkört éjfeketére, legyen eltemetve mélyen, egy elhagyatott, senki által nem látogatott sír mélyén.