Egy üzenetet hagyok romlásba hanyatló vágyaimnak, melyek beteljesületlenségükben jelentéktelenül távoznak… –
(Következő írásomat a Burzum ‘Hvis lyset tar oss’ c. lemeze inspirálta.)

Lehullott virágszirmok és elhervadt reménységek kísérték utamat a sötétség ösvényén, amelyen nem éreztem már félelmet, hiszen korábban már mindent elveszítettem, mi ha elhanyagolható mennyiségben is, de boldogsággal töltötte el lelkemet. Az a kevés gyönyör mennyei magasságokba repíthetett, a pillanatokat pedig magaménak éreztem.
Eme félárnyékos úton, hajnali órákban, az ébredő Nap óvatosan tör be a világokat elválasztó tölgyfák ágai között, majd megvilágításba kerül a valahol felszabadító elkárhozás.
Akarataimon túl, elképzelt vágyképeimen átjutva, biztosítva vagyok afelől, hogy lábaim ezeket a magányos, elhagyatott utakat járják, az árnyak pedig felszállnak majd az elrettentés pontján. Sóvárgó, halálhoz fohászkodó, és azt megváltásnak tekintő szellem elhasznált, anyagi, kicsavarodott testével kerülök szembe, köpenyes ruhába öltöztetett csontváz megrepedt koponyájának nézek mély, hidegséget közvetítő szemüregébe, pokoli, kínzó szakadékba. Érintésnek nincs lényege, élete utolsó pillanatában fedezem fel, testtartása mit sem változott a gyötrelmes földi létnek véget vető ürességgel való találkozása után. Hiszen valóban mesét hallgatok, ártatlanul, kiszolgáltatva, ezüstfényes lombok között mégis biztonságot keresve.
Leépült testek, megalázott benső álmok, kegyetlenség által megkínzott, rángatózó végtagok mutatnak tovább egy eddig felfedezetlen kapu irányába, mely egyenes utat kínál az ürességgel való menyegző átélésére. Szerencsétlenül, legyengülve vártam az utolsó ítélet végrehajtására, halkan mormolva imákat és féltve őrzött üzeneteket egy apró, páratlan lélek felé, akit magam taszítottam le a bizonytalanságba, hiába szerelemből fogant valamikor…
Igen, így hogy a feketeség által elborított, kissé hideg, ámbár csendes és nyugodt éjjeleken felidézem régen eltemetett emlékeimet, képes vagyok isteni világossággal betölteni a teret, de csupán addig, amíg bensőm örvénylő vihara ellentmondásba nem fordít minden angyalit, és a múltak előtti idők el nem kezdik boncolni saját ragyogó oldalát szívemnek. Ha nem térek vissza időben, félő, hogy végül a büntetés fagyassza meg a még megmaradt reménységet is, ez pedig kétségkívül juttatna el a köztes időn kívüli világegyetembe, ahol nem létezik megbocsátás, nem jön el a végtelenül kívánt harmónia, csak a varjak károgása hallatszik egyre élesebben a fülemben, mígnem a Fenevad el nem kezdi fenséges vacsorán feltálalva felfalni, majd a vérfürdőt követően emészteni meggyötört lelkemet, miközben a feketeség észrevehetetlen szolgái vidáman szedik fel az asztalt.
Jéghideg csontjaimat érzem csak, roppannak és egymáshoz ütődnek, de én mégis megpróbálom beengedni a reggeli fényt, ami annyiszor megpróbál betörni az összenőtt lombok között. Az örökkévaló szerelem útján, mely mélyen ivódott bele énembe, és amely magát az egységet jelképezi számomra, létrehozom a vakító csodát, hogy ereje által dalként szólaljon meg. Szenvedésem hangtalan ordításban tör ki, testemet szétfeszíti az ellenkező, hosszútávon marcangoló gonoszság jelenléte, hatása pedig visszaveri a boldogság emlékeit. Túl gyenge vagyok, elhantolt állapotban, bűneimmel szembeállítva. Az ösvény mégis ragyog, az életet létrehozó üresség táncoltatja a fekete és fehér sivár, mégis a mindenséget jelképező színpadán azt, hogy végre megvilágításba kerülhessen az elfeledett, lélekóceánon kívülre rekedt szerencsétlen. Egy pillanatra pedig láthattam őt, óh, igen. A szemüregben immáron láthatóvá vált a jövő, miképp elkárhozása joggal kelthet bennem vágyakat egy rég eltemetett összetartozás felé. Talán örökké az ördög földalatti labirintusában maradok, de az ártatlanul szenvedő, aprócska szerelemgyermek talán élhet még. Ezáltal pedig két egymást követő elkárhozás szabadítaná fel, az öröm pedig visszavezethető lenne egy poros, középkori századokban meggyötört, borzongató sikoltásokban eltávozó személy felé, aki névtelenül, öleléseket sem élve át, csak halált sugározva beteljesít egy angyali létezést.
Az út feltárulkozott hát előttem, és egy olyan korban, amit a pislákoló fény alatt elnyomott a sötétség, megmentem gyermekemet.

A dallamok, melyek csodálatosan törtek elő a semmiségből, kínzóan, ámbár valahol mégis, a fájdalmakon túl édesen érintették közvetlenül legbensőmet. Szomorú, keserves szél kísérte az énekeket, a fák árnyékán túlról, hogy felöltöztethessék az elhalt, elrothadt születést, közel az ismeretlenhez. A kapu aranylóan ragyogott, a momentum hirtelen jövő boldog, rejtélyes hangulatát meg-megtörte veszedelmes démonok küzdelme, túl az erdő által körülvett sziklákon. Marcangoló szenvedés vett körül minket, egy olyan helyre tört be a világosság, ahol nem volt keresnivalója örömöknek és őszinte szeretetnek. Az, hogy legféltettebb részem hibáján kívül, csodálatban, új élet reménységével körülvéve került pokoli bugyrok mélyére, itt nem volt kivételes. Nem létezett igazság, csak kegyetlenség. A kreatúrák kegyetlenül kutatták a legvédettebb titkokat, az összetartozás szellemének megismerését pedig gyötrelmes halál követte sorra. Míg az egység és a természet benső köre érintetlen maradt, addig az elterülő ösvény felfoghatatlan szenvedéseket közvetített, amelyen megváltást és feloldozást jelentett bármilyen undorító halál.
Tudtam, hogy valahol nekem itt kell elbuknom, szellemem itt fog eggyé válni a sötét hatalmakkal, egy ősi királysággal, melynek szolgája leszek én is. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, kivettem a gyönyörűen díszített kulcsot az általam darabokra tört koponya közepéből. A virágzás csillogott hát a szemüreg mélyén, melyben szimbolikus módon az öröklétért megszólaló szimfónia szólalt meg és juttatta el lelkemet a Mennyország kapuja elé, rövid pillanatokra.

És ott álltam hát, egy reménytelen, senki által nem látogatott, de a lélegző természet által körbevett átjáró előtt, mögöttem hagyva egy torz, kínhalált halt szerelem anyagi, maradványaiban is meggyötört, elrohadt testét, és bűneim tudatában feloldozásra nem számítva, a középkor és minden oldalról folyó idő egy elrejtett ereklyéjét fordítottam el a zárban, majd egyetlen lépéssel bejutottam a Birodalomba.

Elhaltak a fények, nem voltak emlékek. A szerelem önnön valójában létezett idebent, és teljességgel változatlan maradt. Érintetlenek maradtak a kincsek, a lelkek ösztönös mozdulatokkal keltek táncra az árnyakkal, hogy az ellentétes oldalak összetartozásában fenn tarthassák a Napot és a Holdat az égbolton. Ők azonban sérthetetlenek voltak, egy mindenen átívelő folyam részeseiként kezdeményezték lépéseiket, bár szemeimmel semmit nem láthattam. Mindaz, ami itt megnyilvánult, a szemnek teljesen üres volt és jelentéktelen, mondhatni, nem is létezett. De az elektromosság, amely megborzongatott az ösvényen, a lehulló, átfordulva földet érő falevelek között, nyilvánvaló volt. A folyamatok pedig ellentétükbe csaptak át, tehát az elmúlás lombkoronákat öltöztetett, az öregkor hirtelen ért véget egy téli napon, és újjászületésben érvényesült márciusban, a romlást pedig rügyezés és gyümölcsáldás követte, termés, Teremtés. Mindazok, akik magányban élték le életüket, és kik reménytelenül áhítoztak a szerelemre, most megért virágokba fulladtak, minden egyes részük érezte és megérthette az ápolást, a kölcsönösséget, a nemtelenné válást, a lelkek egységbe juttatását.

Fekete-fehérben tört belém minden egyes hatás és hang, valamint melódia, átéltem külső szemlélőként: könnyeztem az ürességben. Tisztaság, érintetlen közvetlenség, veszélytelen sötétség, amely ugyan semmire nem adott választ, de ezen a helyen értelmetlen is lett volna a kutatás. Megnyilvánulás terült el a szemeim előtt, a misztikumot pedig épp a kaland jelentette, amit átéltem korábban.

A fuvola szerényen, de mindent áthatóan szólt bele a létezésbe, én pedig megdermedtem. Annyira gyönyörű volt jelentéktelenségem, miszerint valamit úgy is megtapasztalhatok, hogy önfeledten nem vagyok a része. Mert a mámor nem járt már nekem, a kéj és az édes áhítat belül öltött testet a csillagok mögött meghúzódó fénytelenségben. Ez a rejtély pedig megfejthetetlen marad.
Mielőtt álmaim útján ide jutottam, a Tejúton akartam végigszaladni, folyamatosan a spirált összetartó, középponti energiamagba vágytam, körülöttem pedig elmondhatatlanul félték a sötétséget. Ott, ahol nem hallható kiáltásod, és nem látható szenvedésed, hosszú és felfedezetlen utak húzódnak tovább az örök-érvényűbe. Nem érinted, kívül maradsz, nem tapasztalod. A paletta azonban éjsötét volt, mielőtt a Teremtő feldíszítette azt megelevenülő világképekkel. A sötét óceánokba kulcsokat dobott, és az idő előrehaladásával elfelejtett lelkek kerülnek a folyamba.
Nem tudtam egyetlen lépést sem tenni tovább. Hiszen annyira kiszolgáltatott voltam, mégis nyugodt; láthattam az égitesteket szeretkezni, gyermekeiket megszületni, és kívántam a gyönyört átélni, aminek eddig csak a szemlélője voltam. Ha behunytam a szemem, csak még inkább feltárulkozott az elfeledettség kincse, éreztem az illatok, vágyálmok kavalkádját, angyali és ördögi megtestesülésüket fedeztem fel a fenomenálisban. Az eszményi azonban éppúgy közvetítette a bűnök megtorlását, mennyei szerelem elvetélése után, mint a fáradhatatlan gyönyörök és szent élvezetek jelenlétét.

A kulcs csupán oda mutatott ajtót, ami mindig is létezett a lélek által, de mi csak az azonnal felfedezhetőre figyeltünk. Ha most visszatekintettem volna a félárnyékos, óvatos fények által uralt ösvényre, a széttörött koponya újra egész lenne, pár helyen megrepedve csupán, a csontváz szakadt ruhájában nyomorultul ülne az út szélén végtelen magányában, a kulcsot magába rejtve.
Az aranyló kapu elveszítette hát ragyogását, észrevehetetlenné vált, majd el is tűnt, miután visszafordult a zár.
Fekete madarak szálltak fel hirtelen a bokrokról, melyeket már fény sem ért régen, ágaik éhezték a feltámadást. Az egyedüllét borzasztó órájában pedig, ami valahol szépséget vibrált, egésszé vált a kép, mielőtt a fény elvitt volna engem.

A kapu aranysárga lüktetése a semmibe veszett, a lelkek mind megdermedve álltak, mintha az öröklét folyama fagyott volna meg. A hatás azonban megtervezett volt, színjáték övezett minden egyes történést. Megtalálta szerencsétlen lelkemet a Fenevad, tálcán kínáltak az elrettentő sötétségnek. Nyomoromban kínoztak halálra, benső szenvedésem párhuzamos volt védtelen testem, anyagi ragyogásom széttépésével, ezzel együtt pedig gyermekkori álmaimat is elöntötte a síri feketeség, és én utolsó üvöltésemmel beleivódtam az ürességbe.

Mivel szerelem útján hoztam el rothadó gyümölcsöket, nem védekezhettem, tudtam, hogy a semmiséggel válok eggyé, annak kegyelmet nem ismerő papja fogja kimérni rám büntetésemet. Miközben pedig szenvedek, a tánc nem áll meg.
Talán a halál pillanatában éreztem megdermedni az univerzumot, fel kellett ismernem azonban helyzetemet:

Találkoztam teljességem ártatlan részével. Remélem, hogy kiválthattam Őt, hogy eme sötét rituálé megoldása Ő maga volt, kit el sem nevezhettem, fogalmam sem volt hát, hogyan is kérhetnék bocsánatot bűneimért. A varázslatot adtam át csak neki, nem mertem felfedni magam, ezért a halhatatlan szerelemből született lelkem ebben az időtlen térben fog lebomlani, mélyen belenőve a jelentéktelenségbe.

Elhasznált, gyenge anyagú, szakadt ruhákba vagyok öltöztetve, érzem magamban az öntudatot; a természetet nézem, ahogy színtelenül tündököl, miközben a pokol emészt belülről. Talán az angyalok, Isten kertje felé engedték gyermekemet, ha múltjára gondolok, megérdemeltnek hiszem állapotomat. Látom a madarakat felszállni néha, mozgásuk a kapun túli teremtményekére emlékeztet… annyira szép, és… előrendelt talán?
A spirálba nőttek mélyen, ott érlelték meg terméseiket, tündökölnek és énekelnek hangosan.
Szemgödreimbe eltemetve, egy talán nem is létező helyen, a régmúlt útvesztőjében fekszem magatehetetlenül, sorsomba törődve, elhalt vágyaimmal, valamint gyötrelmem által halhatatlan létemben várok a pillanatra…

Amikor a Fény újra elragad engem…