A következőkben a ‘The Eden in Crimson’ c. playlist-em hangulatközvetítését mutatom be, mely az elemzés végén meghallgatható.)
A ‘Nostalghia’-t követően paletta született. Forma és stílusvilág, melyre csillagokat dobálhatunk fel. Persze nem volt könnyű, emberileg megpróbáltató ugyan, de érezhetővé vált az utazások mondanivalója: idő, miként telik, fellelhető bennük.
Tulajdonképpen az ‘Eden in Crimson’ úgy vált a legszebb és legtisztább kinyilatkoztatássá, hogy éterkönnyűen kerültek fel rá a tételek, mégis olyan emocionális kavalkád egészét képzeik, hogy tavaszt tud varázsolni. Az elődben váltakoztak a monokróm hullámok, jelen tárgyunk pedig valahol az őszi elmúlás ellentéte hangulatban: a borítón szereplő gyermekek is az örök kikeletet, szüziességet, ártatlanságot jelképezik; az egymásra találást, a pontot, mint boldogságot, ami végetérhetetlen, csak halandóságunkban kerülhetünk közel vagy távol tőle.
A nosztalgikus múltbarévedés a felnőtté válás albuma volt. A karmazsinvörös árnyalatok azonban felvilágosítanak, hogy bár a léleknek szüksége van a szerelemre és testiségre, mégis, azt az éteri szellemiségű örömöt nem érhetjük el többé soha, aminek védőburokjai alatt nevelkedtünk gyermekkorunkban, melybe behatolt a felfedezés titokzatossága – ha mégis meg kellene nevezni egyetlen pontot, ami felérhet hozzá – az a Házasságkötés. Fontos megjegyezni, hogy ez a létélmény különbözik az eljövendő évektől, ezért a Ceremónia-trilógia rögtön a házasélettel kezd megrendítő tragédia történtekor: előrevetíti a távolodást és elválasztást, hiszen a karmazsin nem csak a gyermekkori lét szimbóluma – ugyanúgy a találkozásé, csókoké, ünnepélyé, tisztaságé, egybeválásé és nemzésé. Ide vágyunk minduntalan.
Bizonytalanság azonban megannyi fejezet áthatója. Bármiféle kéjnél és vágyódásnál beláthatóbb ösvényeket mutat iszonyatunk, megrázkódtatásunk leküzdése. Erről is szól majd az Elválasztás, de ha közvetlenebbül éljük át, érezzük, hogy egy csipetnyi fájdalom elszórva ott árad az ‘Eden in Crimson’ dallamaiban is, ettől pedig az illúzió, a makulátlan és fájdalom, melyre akad gyógyír, egybemosódik:
A Szívek, melyek a mennyekben dobognak c. részletben mindhárom megvan, alapból persze az összeállítás ártatlan szelleme, ám a mélyében dobogó szív halandóságot éreztet… Valahol azonban doboghat örökkön.
A való, éles gyötrelem katartikus végkifejletbe bomlik az ‘Oh Comely‘ soraiban, közben utazhatunk egy sötét haláleseten át, megmenteni kívánjuk, vagy lelkünkkel kiváltani Anne Frank-et, hogy élhessen – mindez egy átvészelhetetlen siratás ódájában. Könnyebb búskomorság azonban az örök ősz balladája, mivel nem nyomorúságos, inkább melankolikus.
Mindezek ellenére, vagy miképp a nyomorúság épp annyira kavarja fel az utazót, mint a harmatban fürdőző momentumok, az album ontja magából a rügyezést. Nem lehet mindig pontosan rámutatni, inkább egészében – szépségében. Azonnal az említett Szívek… tavaszt zengenek, múlhatatlant a múlandónak. Tehát ott, ahol árnyba borulna a kép, valahol szárnyal egy madár, vagy egy kietlen rét virágokat növeszt. Valamiképp itt a tételek a nyomorúságból azonnali világosságba lövellnek – nemzésszerű karmazsin a szín, de olyan vörös, hogy a vércseppek a ragyogó, uralkodó Nappal olvadnak össze. A ‘Day of the Lords’ zengő erejű, a ‘Quiet Ones’ darabja pedig játékos, mintha gyermekek szórakoznának és örömeik átsugároznának hozzánk. Az avant-garde jelleget olyan tétel képviseli, mint az ‘In Dreams‘, mely David Lynch ‘Kék bársony’ c. filmjét alapjaiban átfesti, mögöttes színt kölcsönöz neki, egyben borzongató örömöt hordoz.
A történetet az teszi igazán különlegessé, hogy szinte minden fejezet egy eltérő környezetet mutat, de ugyanannak a végtelen éternek felhői alatt. Az indie itt összefér a baroque pop-pal, vagy a punk rock-kal és new wave-vel, vagy olykor a filmzenével, a psych- és folk rock-kal, esetleg kísérleti art műfajokkal, nem utolsósorban pedig az elektronikával, mint ahogy egy goth himnusz is elhangzik rajta.
Kavalkád végetérhetetlenül. Minden évszakban utat talál átélőjéhez, és érződik benne az öröklétből való kiszakadás, ugyanis szerzője abban az évben került közel testileg-lelkileg a szerelemhez, ez pedig az ártatlanság elvesztésével járt. Az alkotásra nézve talán megingathatatlanul a tökély felé tart, azonban az utolsó állomás, amikor nem gondolunk még az elmúlásra, szüleink idővel való küzdelmére. A következő dalcsokorban már a bódító mélységű szépséget áthatja a halál és mivel nem tarthat örökké a pezsgő eufória, a leghangsúlyosabb motívumokat használja a hatásért: momentumok születnek, majd a zenében már érezhetővé válnak a mozgalmak, amely megközelítés az Elvesztésen kap főszerepet.
Az album legfontosabb szerzeményének pedig, ha egyet kellene kiemelni, akkor a King Crimson időtálló, érinthetetlen mesterművéről, az In the Court of the Crimson King-ről származó ‘I Talk to the Wind‘-et (A szélhez beszélek) választanám, mert az addig megannyi szerteágazó kifakadáson áthaladva mintha itt állna meg az idő. Valószínűleg a lemez címe is innen ered (A karmazsin a bíbor megfelelője, így az ihlető lemez címe: A Bíbor király udvarában, mi így kihat a Éden karmazsinvörösben metaforára). Ugyanakkor gondolhatunk az endorfinba szabaduló ‘Run into Flowers‘-re is, mely pedig a borító egydalos megformálója, párban a mennyei zengésében befejező ‘Comforting Sounds‘-szal, a legboldogabb zárótétellel.
És habár a sötétség fel-felbukkan, az éteri határtalan boldogság és öröm kis misztikummal annyira túlsúlyban van, hogy bíborvörösre festi a kiadványt akaratlanul is. Majd miután elmélyedt a kéjben és szerelemben, annál értékesebb státuszba ért minden hang, mint a gyermekkor és tisztaság örök visszazengése a boldog ártatlanság elmúlt, de végleg soha el nem tűnő két évtizedének szelleméből feltörve.
Imre Zsindely