Lágy, átszellemült játékkal nyit Otrosinka Richárd barátom új szerzeménye, melynek első motívumaiban a következő hangulatelemeket fedeztem fel: korábbi műveinek emlékeit hordozva most a köszönet és a fényekkel átitatott összkép a megérkezettség érzetével gazdagodik, melyben a nyugalomé, a jól esően fájdalmas szépségé a főszerep, ahol végre kifakadhat az, amely ugyan korábban is ott élt reményként és óhajként szívében, de valósággá igazán csak most válhatott. Részletek ezek az eleve-elrendeltből, tánclépések egy apró fényjátékkal elvarázsolt bálteremből; szerelemgyümölcs az elkápráztató isteni létből a földi sorsba, mely tétjeivel, döntéseivel, titkaival, árnyaival és világosságával az éteri teremtmény kívánsága – Mi pedig az évek múlásával viszont vágyunk vissza oda, ahol lelkünk megszületett.

Ricsi élete példaértékű számomra: megismerkedésünkkor egy nagyobb baráti társaság tagjaiként jó hatást gyakoroltunk egymásra, ami még ma is gyökereihez mutat vissza, hogy ma művészetünkön keresztül üzenjünk.
A Keresztelő Srácok zenekar feloszlását követően Ricsi szólóban szerez zenét – több idő telik így el egy-egy alkotása között. Úgy érzem, tételeinek hangszerelése rétegzettebbé, gazdagabbá vált, üzenetei pedig életszakaszaira reflektálnak, de nem pontosan szószerint teszi ezt, ekképp pedig lassan a művészi szabadság felé halad. Egy nagyobb, íveltebb, áthatóbb képet fest fel a hallgató számára, különböző szimólumokkal. Korai zenekarához hasonlóan és a christian rock stíluselemeiből táplálkozva a szövegvilág hasonló (mely akkor némi korlátot szabott szövegkörnyezetének, de már akkor is jelentősnek hatott), zeneileg azonban fennköltebb, harmonikusabb, elmerülőbb most. Egésze lágyabb, világa befogadóbb – dala egy szeletét mutatja meg annak a boldogságnak, melyet átélt, merítve megannyi hatásból, megemlítve többek között Michael W. Smith vagy Keith Green munkásságát.

Egy áradó kibontakozás, biztonságérzet, teljesség verse szól, mégis történésében mintha megállna az idő olykor – a gitárok először andalítanak, majd mintha meghatóan könnyeznének, hogy végül kiegyensúlyozottá váljanak részletei… Úgy gondolom, a szerzőiség, az egyedüli alkotófolyamat és a mélység szövi át a tartalmat, majd az utolsó harmadban távozik a dalszerző a középpontból: kizárólag hangulatelemek, atmoszférateremtés és csillapodottság marad olyan körforgás után, mely egy pillanatra sem dúl fel, épp ellenkezőleg: a keretbe foglalt középrészt elterülő billentyűjátékok fogják közre. Míg az elindulás lassú, képzelt, a címre reflektálva makulátlan ruhába öltözik, addig az elköszönés bár megmarad a magasságokban, mégis kertbe invitál, szentségbe, melyet a szerző nyújt át közvetlenségben.

Hogy végül rátérhessek arra, mit adott nekem személyesen a ‘Fehér ruha’ c. szerzemény Ricsitől:
Bár nem szeretnék elvonatkoztatni attól, hogy ismeretségünk és találkozásunk személyiségformáló is volt egyben, most mégis próbálom kívülről értékelni legújabb művét.
Gyermeke megszületését csodálatos eseményként élte meg, ebből a dalból pedig sugárzik a szeretet és vigyázni vágyás – a Törődés fejezetében azonban nem kirázólag személyes területekre evez – ugyan a ‘Fehér ruha’ hasonlóan a keresztény, hívő ember értékrendszeréhez viszonyul, ahol Ricsi már tapasztalt dalszerzőnek mondhatja magát – ám úgy érzem, jelen kinyilatkoztatása, alkotása több személyhez, saját útját kereső hallgatóhoz is eljuthat, ráadásul mintha a szöveg nem csak a megszokott tartalmat közvetítené, hanem mondandóként szolgálna egy kívülálló számára is karöltve metaforákkal, égi énekkel. Most érzem igazán azt, hogy túllép egy zárt, óvott és őrzött határvonalon, hogy átengedhesse megérkezését, örömét egy olyan életszakaszban, melyet átjár a Hála, a legtisztább értelemben. Nem magát helyezi áldott templomok udvarába, fehér Mennyország, vagy Üdvösség folyamába, hanem követőjét: olyan, mintha Ő maga utólag szemlélné a virágokat és különböző kibomló kerteket.

Utamon végigkövettem Barátom munkásságát, e dal születésekor pedig a csend érzéki, hallgatag és védelmező képeivel dolgozott, ami a kiválasztottságig megőrizhető, valamint ahogy az alkotás első mondataiban is elhangzik: ki a „szívvel mondja”, meghallgatásra lel, nehéz útjának végére érhet elégedetten. Így dala egyedül, magunkban átélve hat majd leginkább.
Ahogy a hangulati, instrumentális fel- és levezető díszelemek találkoznak, úgy hatnak, akár a sziromeső és kikelet egy olyan behatárolhatatlan nyugalomban, ahol már nincs teher: a ‘Fehér ruha’ c. dal megvár Téged és ápol; akár az ürességben rekedteknek is apró vigaszt rejthet.

Köszönöm!