Születésemtől érkezésig | Kay Gardner ‘Ouroboros: Seasons of Life’ (1994) c. lemeze

Születéstől a halálig. Kay Gardner örök kiadványa mindig is az A Rainbow Path lesz, abban benne van a szíve és lelke, munkásságának középpontja.
Emlékszem, akkor hallottam, amikor úgy utaztam szerelmemmel, hogy már szinte nem is ismertük egymást. Nem nézett rám.
Azóta keresek, kutatok egy olyan Gardner kiadvány után, amelyben újra elmerülhetek, felszabadulhatok. Próbálkozott vokális megközelítésű lemezekkel (Moon Circles), de ez az irány itt működik a legnagyszerűbben. Hallgattam már korábban gyermekek által szerepet vállalt műveket Ella Jenkins, vagy Marlo Thomas klasszikusain, és most ki kell bővítenem a listát: Kay Gardner egy fantasztikus, varázslatos utazást kínál elénk egészen a keletkezéstől az elmúlásig.

Sajnálatos, hogy a mai világban nincs helye az ilyesminek, egy ilyen koncepció feltárulkozásának. Pedig a gyógyulás helyszínén vagyok, a lelki ápolás burkain belül.
Mantrázik, mondogat, beszél hozzám. Lényemhez, egészemhez ér – hallgathatom, és szavakat, mondatokat küld felém. Megszólít, mert tudja, hogy gyógyulásra van szükségem. Hogy oly’ sok a nehéz éjszaka, a bírhatatlan gondolatok, megválaszolatlan kérdésekre csak a kérdések.
Ez a lemez végre egy újabb gyógyír. Fenség. Nem itt vagyok, mert nem ide tartozom. Középkori rét virágokkal beborított mezőjén, életelixírrel, szerelmekkel a bensőmben, élénk tintával megírt levelekkel a füzetemben.
Áthozhatom még, ami odaát maradt? Elismer majd a mágus, akinek útjait, elágazásait megírtam? Akit úgy éreztem, ismerek, aki üzeneteket hordozott felmenőim sorából, akarataimból?

Itt vagyok, és fáj, de sírni nem tudok. Könnyeim rég nincsenek, mert érzéketlenné váltam – a gonoszság műküdik csak, határtalanul körülöttem – felvirágoztatás bárcsak, érné el e kort.
Dallamokat adok, melódiákat – néha sötét zümmögést az éterből. Megfejthetetlen, akár egy fekete lyuk. És?
Hol vagytok Ti? Barátok, szerelmek? Örökkévalók.
Hol vagytok?
Mindenki saját útján. Keres. Először bizodalmakkal, meglátással… Majd minden fakul, egyre inkább. Munka mellett, társ mellett… egy jajgató hang… Hol a szerelem? Mindenünk megvan: kényelmünk, biztonságunk. De hol van az az Egy?

Kicsiny éveinkben éreztünk a lelkünkön valami nyomást, valami kielégítetlent. Általában fizikailag is hozzáférhető volt: a mellkasunkon egy pont. Ha inger érte, elég volt hozzádörgölőzni egy szilárd tárgyhoz – nem talált boldogságra, de pillanatnyi időre elmúlt a szomjúsága.

Próbáltam kielégíteni, de túl magányos utat választottam születésem előtt. Ha megpróbálnám leírni, valahol egy folyópart, egy gátoldal, egy késő délután jutna eszembe – akár egy séta alkalmával, egyedül. Aranydélutánnak hívom a nyárban, mert ekkor minden ragyog. Élénkek a színek, és egyszerre tűnnek avíttnak és időtlenül fiatalnak. Július/augusztus fordulóján figyelhető meg, délután 6 óra tájékában – minden élénk még, de már az elmúlás harangjait szólaltatják meg. Nagyokat ütnek bennem, megrendülök, akár egy temetésen lennék. A volt idők temetésén.

Kis fekete, gomolygó jelenség lehettem nagymamám számára, hiszen az átlagosnál több hajjal születtem – kedves nagymamám azt gondolta, kislány vagyok. Így kerültem szülőszobára, majdan pólyába.
Túláradó szeretetet kaptam. Ma talán ennek súlya alatt vagyok, hogy a keservességet drámába itatom, holott fel kellene ismernem, hogy ez a valóság. A nyomorúság.

Ma… felfedezem, hogy állati tulajdonságokból illendő tanulnom, mert az ember istentelenné vált. Minden kapcsolatát elvesztette a szakralitással. Tanulok a szarvastól, a sastól, tanulok a rókától. Tanulok a galambtól. Tanulok. Mert nincs kezedben, ember, nincs a kezedben szeretet.
Itt hagytál, és nézd?! Nézd, a szellemet fel nem sérthetted. Erkölcsre vágysz majd halálod óráiban, izzadtan az ágyadban, jajveszékelve… és nézd, a galamb elhal, és újjászületik. Elhal, és újjászületik a lélek. De vajon elhalsz, és újjászületsz-e majd, Te, ember!?

Kay Gardner lemeze szól, és érzem. Csodálatos. Gyermekkor hangja, mint sohasem hallottam még. Nem férhettem hozzá. Hisz mindenki keze, ki körbeölelt, annyira finom, maradandó volt. Mára azonban, az idő beleszólt. Látom őket, ahogy szeretetük ellenére halandónak mutatkoznak, de én nem tudom fiatallá, életerőssé varázsolni őket. Itt nem tudom. De talán nincs-e egy olyan erőtér, ahol működhet mindaz, amit álmodok és elképzelek?
Ahol Édesanyám, Édesapám és Testvéreim örökké élnek? Van, hiszen létrehoztam. Évekkel ezelőtt. Magam sem láttam értékét. Kicsiny halmazként, átlátszó felhőként bolyongott a semmiben. Feltöltöttem, majd elhagytam. Olyan érvekre hivatkozva, mint hogy elidegenedett és szomorú a világ, mindaz, ami körbevesz.

Igazság van-e tán? Talán nem szerettek? Talán nem szeret egy olyan nő, aki másé tán, de lelked vele egy ponton örökké összefonódott?
Szeret. Szeret mindenki.
Csak Te nem látod.
Halott gyermekeket hozol világra, miközben ölelés részedre minduntalan van…. és lesz.

Mégis, zenged. Zenged egyetlen ember létét. Valahol utaztattunk, de sajátodat kellett járd. Bölcsőbe ringattunk, de egyetlen volt a Tiéd, a koporsók mögött felfedett tér. Te vagy a szeretetükkel, de Te vagy egyedül a magányoddal.
Kérlek, magányodban is szeresd annyira őket, amennyire tán terheid alatt nem vagy rá képes, de mégis, tudnod kell. Szeresd. Kérlek.

Az illatok, amelyeket Ő küldött. Az ízek, amelyek csomagod részét képezték. Szeresd Őt, mert lénye a másik feled, és soha, egyetlen rezdülésre sem, semmi nem írhatja felül. Szeresd.

Fáradt vagy. Érzem. Mégis minden szavad, mintha erősebben hatna. Hol vannak Ők, és hol vagy Te most?
Önmarcangoló hangok, mint ha nem tudnák… Fáj látniuk, pedig örömet okoznak Neked. Lényeddel… ezt mondod, a fájdalom, mire hozzájuk ér, Örömmé válik.

Ünnepek így csendesedtek holtjukba. Fenségesnek kellett volna mutatkoznom, alkalomhoz öltöznöm… De én már csak a zenéhez öltöm magamra legszebb ruháim.

Nem érintesz, szerelmem, nem érzel már, távol vagy. Kay Gardner lemezére öltözöm, Te pedig alkalomra. Szeretlek Téged. Nagyon szeretlek.
Egyre csak távolodom Tőled, miközben Ti szerettek engem…

De Istenem, az utolsó pohár bor asztalomon…

Tévedtem? Nem talán… Megérkeztem?

A bejegyzés kategóriája: Gondolatok, Kultúrsarok: Zene-blog
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?