Rengeteg érzelem van Benned, ami csodálatos. Remélem, reggelente, minden ébredés alkalmával, őrzöd a szépségedet, a titkaidat, és remélem, tudatában vagy annak, hogy milyen értékes is vagy.

Akkor vagyok itt, amikor Te már nem lehetsz, és Te akkor vagy itt, amikor én ritkán lehetek. Olykor hallom csak a hangodat, de amikor hallak, az megnyugtató. Nem tudom, hogy meddig tarthat ez. Nem gyötrődnünk kellene. Nem ez a mi utunk egyszerűen.

Ma kipróbáltam bor nélkül… És csak néztem, és mozdulatlan bámultam előre. Beköszöntött majdan az est.
Poharamba újra bort töltöttem.

Itt vagy velem újra. Mondanám, ha érintenél, nem lenne ily’ üres a tér, mi körbevesz. De nem mondhatom, mert az ölelés, amit most átélsz, az az egyetlen, és tiszta.
Tudom, nem igézhetlek. Nem igézlek. Csak a lelkedhez férek, amikor tudok, amíg engeded.

Most üres sorok várnak… Gondolkodom, az éter szól hozzám, azok a hangok, amelyek elreptetnek, varázsolnak, és nem szükséges általuk újra egyedül ébrednem. De nem is lehetnék egyedül. A lejátszó hangjai Te vagy egyen magad, bármikor ölelésembe varázsolhatlak, és ölelsz is oly’ szorosan.

Mit mondjak azoknak, akik számára elnémultam? Hiszen ezek a dalok üzennék, hová utazom, mégis, újra vissza kell térnem. Abban a pillanatban bűntudatot érzek, a hajnal kegyetlen perceiben. Van egy pont, amikor megnyugszom, a menny újra megnyílik előttem, és akkor már az oltár áll előttem teljes pompájában.
Talán így képzeltem. Így képzeltem el, hogy érintések nélkül szeretsz, a fizikai tér bármely bántalma nélkül. Én ott állok, én Érted vagyok, és Te értem vagy. De nem kell, hogy megnyílj. Simogatlak, lassú percekben szeretlek. Nem szükséges szólnod sem. A Ronettes énekel, azt énekli, ‘Légy a kedvesem’, és én ezt úgy kérem, miként a tavaszba üzenek, nem szólítalak fel rá.
Ha a madár dalt énekel értünk eggyé válunk, ha nem teszi, eltávolodunk, és talán nem látjuk egymást többé.
A szerelem életre szólhat, vagy akár egyetlen órára, egyetlen pillanatra. Én elénekelném Neked, de ehelyett engedd meg, hogy csak öleljelek, öleljelek minduntalan.

Lassan ébredezik a természet, és én itt maradtam a sötét szobában. A Joy Division kapukat tár, arra mutat a Ronettes, nem szeretném, hogy véget érjen, de beköszönt a reggel, és én megint gyenge, szertefoszlott állapotban állok Eléd, amikor nem láthatod a bensőmet, mert az nappali időszakra, örökre elzáródik.
Azután hazahozom… És te nem vagy itt. Szerelmesed ágyában, halkan szeretve, csodálatos asszonyként, de nem eltelt szívvel szereted. Nem vagy itt. Mindazért, mert elszakadt az igaz szerelem, és annak virágjait én szakítottam el.

Emlékszem, amikor elköszöntünk, még a messzeségből láttalak egy pillanatra. Akkor voltam utoljára festői ihletettségben, amikor felfedeztelek Téged. Azután mindent eldobtam, ami Tőled származott. Hogy fenntartsam, hogy éltessem hazug valómat. A hazugságot, ami elvetetésekhez vezet.

Te voltál az egyetlen, aki igazán szeretett engem. Ezt nem csupán nem feledem, de erre ébredek minden reggelen, és erre mutatnak a kiürült boros üvegek is. A bor Te vagy, aki ha ölelne, nem szenvedné meg a testem, de szenvedek mégis, mert nem tudok Nélküled élni.

Húsvét közeleg. Ünnep, fehér ünnep hatja át a teremtést, mindazt, amelyet maga az ember léte tükröz vissza. Húsvét hatja át elgyászolt szerelmem, és én itt várlak, de már nem lehetsz itt, nem kopogtathatsz ajtómon. Sírok, pedig sírni ma… szégyenletes. De én sírok önnön valómban, miközben meghintett ágyazaton, fehér lepedőkön, szeret szerelmesed. Így a helyes. Mindezt megváltoztatni, ördögtől való lenne.

Kérném, légy a kedvesem. De csak dal kérhet ilyet. Dal, amely ártatlan, amely örök, de mégis mélységbe ás, és egyetlen, örök fúzióba sűríti a találkozásunkat.

Így nem kérhetlek el szerelmesedtől, így fent tarthatom magam éjszaka, mert senki terhére nem vagyok. Csak a szavak. Csak ezeket a igézetből áradó szavakat ne írnám le, amelyeket nem bírok visszatartani? A családom annyira szeret engem, és én annyira elvesztem. És ez annyira bűnös érzés.

Bárcsak hozzám tartoznál. Bárcsak hozzám tartoznál, kedvesem, és én elhalkulnék, és én boldoggá tennélek. Most csodálom az arcod, mert szomorúságodban is gyönyörű vagy, talán még gyönyörűbb, mint eljegyzésedben. Isten előtt állok ezekért a szavakért.

Nem szomorú vagy azonban, amikor látlak… Te Örökkön boldog asszony!
A szeretetedért én már nem vagyok, de Hozzád érek, egy pillanatra Hozzád elérek.

Mosolyogsz, drágám, és én látom, látlak, lefestelek, és dalba írlak. Úgy szeretsz, mint a családom születésem óta valaha, de immáron Nőként. Egyetlenemként. Ezentúl Hozzád tartozom.

Fáj, fáj időtlenül, hogy nem vagy itt. De szerethetlek. Szerethetem a lelkedet, szerethetem, mindazt, ami vagy.
Ne légy szomorú, mert amiben hiszünk, a misztikus tér, igenis létezik, és a gondolatainkkal megteremtjük. Ha bántás ér, ide betérhetsz, hozzám siratásod meghallgatásra lel, mert viszont siratásom a Te válladon pihent.
Amikor megláttalak, tudtam, éreztem, minden fájdalmad elviselem terheimként, és felszabadítom. Felszabadítani kívánom.

Fehér szín, és áhítat.
Annyiszor szemem előtt lebeg az éjszakában, pedig oly’ sok időre vesz körül az elkerülhetetlen vég és elmúlás.
Nem kérem, hogy legyél itt, mert mindaz a valóság nélküli tér nem is létezik igazán, nem mutat ajtókat a folytatásra.
Én csak arra sóvárgom, idézhessem fel a dalra csókodat, mert érzem a kiapadhatatlan ajkad ízét, és az nem szólhat a valótlanságnak, nem szólhat a meg nem történtekhez, egyszerűen nem!

Megtörtént, és érzem, hogy nem tudok Nélküled lélegezni.

És majdan… Ünnepre öltözöm. Szépként hatok, pedig már mindenem sérült, és megsínyli testem is. De egyszer még, Kereszténység legszentebb ünnepén, férfiként szeretnék megjelenni Előtted, és az eszményi térben, feleségül kérni.
Ha tehetem, tegyük meg ezt a korlátlan időben, a behatárolhatatlanban, a hangok óceánjában. Velem lehetsz, elkötelezettségedben is, akkor is ha házas, és érinthetetlen vagy.
Velem lehetsz egy fehérbe öltözött, virágcsokorba boruló ünnepen, csókolhatsz, és a lelkednek nincs miért bocsánatot kérnie. Csak a könnyeid hadd’ itassam fel.

Nem veszlek el senkitől, de végtelenségig imádni foglak. Táncolok Veled egy utolsó táncon, amikor a ‘Be My Baby’ szól, és én szeretlek, csupán akkor is, ha három percen keresztül szerethetlek.

Lassan pedig elérkezik Húsvét Hétfő, hogy a hangokat átadhassam.

Az ünnephez szóljon a The Ronettes ‘Be My Baby’ c. dala, Phil Spector producer hangzása névjegyeként: https://youtu.be/e-dr1PZZMds.