A Slowdive zenekar ‘Souvlaki’ c. lemezéről (azon belül is főként a „When the Sun Hits” c. dal által képzett érzelmi vihar hatására) megfogalmazott gondolatok.

Klasszikus státusza ellenére is magasabban értékeltnek tartom néha, mint ahogy a szerelmet is. Azután rájövök, hogy Mennyország szintű, terhelő erejében súlyt helyez rám, de mindezt gyönyörrel kavarva teszi, és felfedezésemkor háttérbe húzódik, ha szükséges.
Teszem ezt úgy, hogy nagyszerű lemezről beszélünk, mégis felé emelkedik a szeretetlenség, a mindennapok csalódottsága.

Nem is feltétlenül kellene összehasonlítanom a két oldalt, de valahol a shoegaze műfaj virágzása abból a szeretni vágyásból ered, amely legalább annyi szenvedést hozott, mint előre kilátásba helyezett feloldozást.
Mindezekkel együtt a ‘Souvlaki’ egy csodálatos lemez, sokszínű utazás – egyszerűen csak emberi füleken keresztül agyon-nyomja a mindennapi teher, az előre ugyan vállalható, de éveken keresztül elviselhetetlen súly. A valóság súlya, ami maga alá temeti a feltétlen szeretetet.
Többen vannak, akik utat találtak hozzá.

Ámbár zeneileg, vannak szürreálisba torkolló érdekességek. A Slowdive-ban érződik, hogy hosszú távra terveznek, nem mutatják meg minden kiválóságukat egyszerre, de amit mutatnak, az több, mint nagyszerű. Van bennük kísérletezés, folyamatos változás – a melankólia, a dallamok, a harmónia, és a kísérletezés közötti folyamatos játék.
Míg a maga stílusában folyamatosan születtek nagyon nehéz lemezek, addig a ‘Souvlaki’ könnyen hallgatható, befogadható, de közben mély világokat is mutat.
Talán szükséges lett volna egy életesemény, amelyhez kötöm – mégis, behatárolható lenyomat nélkül maradt az életemben. És egy ilyen lemez, mint a ‘Souvlaki’, ennél sokkal többet érdemel.

Remélem, hogy egy olyan periódusban ismered meg ezt az albumot, amikor igazán be tudod fogadni. Talán feltétel nélküli szerelmesnek kell lenni hozzá, talán a legfontosabb viszonzott, vagy viszonzatlan szerelem párosul ehhez. Bár inkább az utóbbi…
A viszonzott szerelem lemeze a ‘Heaven or Las Vegas’ a Cocteau Twins zenekartól, de olyan érzés talán nincs is idelent, ebben a bolyongó, fájdalmas, érthetetlen terheket ránk rovó földi létben.
A ‘Souvlaki’ azért született, hogy szeress, hogy szeressünk, de ezt kimondani már lesajnált marad a mindennapi életünkben – ahol a szerep fontosabbá vált, mint a benső, igaz való.

Hibás vagyok én is, mert falat építettem magam köré. Falat, mely áttörhetetlen, ami elveszett lelkek miatt ördögi ént növesztett bennem. És most itt vagyok, hogy beszéljek Neked Neil Haistead-ék legfontosabb művéről, még úgy is, hogy a későbbi ‘Pygmalion’ albumuk több helyen eléri ezt a szintet. Az egy másik történet, egy avant-garde fázis, amely a zenekar univerzumát építette, de nem kapott elég figyelmet. Többségünk a ‘Souvlaki’-ról beszél, mert ez a halhatatlan szerelemük tárgya. Akik ők voltak, gyermeki lélekkel…
Ők, akiket még nem sértettek, vagy ha sértettek is, de hittek fantázia világukban, és szabadon hihettek. Nem nőttek még fel, de fürdőztek az áldott állapotban.

Most, innen, felnőtt létünkben későn gondolunk vissza, hol is veszítettük el ezt a mély érzést. Az érzést, amely fáj, mert minden nap kiüresedett állapotban ébredünk át a következő napba, és már nem tudjuk, hol veszett el a teljesség. Egy időben nem kellett keresni-kutatni, csak magunkba kellett szippantani, ma pedig már esélyünk sincs rá. És ne kerüljek félreértésbe, itt nem a nosztalgiáról beszélek.
Van egy pont, talán a biológiai érés éveiben, ahol túl akaratosan veszi át az irányítást a testünk, és elnyom minden lelki tényezőt, akik gyermekkorunkban valaha is voltunk. Talán nem ismertük lényünket, megannyi távolságra voltunk az ismeretlen igazi énünktől, de a létezésünk szépsége, annak létrejötte áthatolt rajtunk.
A felfedezés vágyával indultunk el, a lényege pedig, hogy minél tovább kitartsuk, minél tovább ízleljük, és ne jöjjön el a megérkezés – mert az olyan fájdalmas akkor is, ha az út szép volt. A felfedezés kíváncsisága, rejtelme megadatott nekünk, és mi eltaszítottunk magunktól, majd a későbbiekben már emlékeit sem találtuk. Vagy ha az emlékképek szemeink elé is tértek, az egész egy keserű utóízt hagyott maga után, és nem kívántuk már többé az érzést – csak a kérdés maradt: mikor veszett el?
Elveszett, a gyermeki lét és a szüzesség elvesztése között…

És most, kegyetlenül, egy gyönyörű lemezről felül-értékeltként írok. Igen, mert a szerelem, ebben a formában is túlértékelt, hiszen ezen a világon csapongóan dobáljuk, de mi magunk sohasem érhetjük el. Igen, így írok, mert barátságtalan lettem. Mert találkoztam nőkkel, mert felfedeztem Őket, de egyedül vagyok – ám imádok egyedül lenni. Imádom csodálni őket, és visszavarázsolni a gyermekkori hangulatot. De ez már mágiába hullik, messiás, magányos létbe. Ha látom Őket, imádom Őket – ha nem látom Őket, nem hiányoznak. Inspirálnak – de nem hiányoznak testben. Csak olykor.
Ez a lemez azonban úgy beszél, mintha mi sem lenne természetesebb, mint szeretni vágyni. A Cocteau Twins tudta csak ezt – A My Bloody Valentine zenekar már a nagyságos szerelem veszteségeibe hatolt. És igen, ‘Souvlaki’ album…
Bármennyire is csodálatos vagy, nagyon nehezen hiszek Benned, mert Te a gyermekkoromban maradtál. Olyan helyen, ahol két ember sohasem bántja egymást.
Most ott tartok, miként… Néha napokat, heteket veszek ki, csak hogy egyedül maradhassak, hogy ne találkozhassak senkivel, közben az egyesülésre vágyom – de vajon az érintés lelkemet egészíti-e, vagy csak újabb szeletet vág ki belőlem?

Nőknek zenét állítok össze, írásaimban szavakon szólok. Szerethetem így őket, mint hajdanán a férfiak, levélben megírva? Megtalálhatnám ezáltal feleségemet? Feloldhatna szorongásomból?
Senkinek nem kívánom ezt. Mint mindannyiuknak, zenét küldök. Vannak nagyságok, nem tudom egyként értékelni őket – mert igen, némelyikük tisztább, és fenségesebb, mint a másik. Ki kell mondanom.

Amikor hallgatom a zenét, átértékelem, és visszarévedek, mely ponton váltam kegyetlenné… de tudom, hogy akkor, amikor elengedtem Őt. Azóta nyomorultak vagyunk, ahogy ma is fogalmazott. Hajnali fél 3 van, égő gyertya mellett írom a soraimat, és még arra sem figyelek, hogy összeszedett legyek. Minek már?
Több oldalamat a múltból már el sem tudom olvasni papíron, és meg sem menthettem. Itt vannak a kézirataim, elenyésznek, mert az a sorsuk. Valaha a legszebb nőnek szóltak, Ő tudja, ki olvas most. De vajon mi esélyünk van arra, hogy hasonló időben, éjszaka közepén, velem együtt hallgassa a ‘Souvlaki’-t? Őszintén gondolom, hogy a Slowdive azért van távol tőlem, mert túl naiv, túl érzelmes, mint ahogy Neige (Alcest) is ebbe a hibába esik olykor – pedig nem hiba ez, csak én vagyok átkozott lélek, és Ők a makulátlanok.

Amikor Őt látom képeken, már fizikailag okoz fájdalmat, tényleg. Elköszönő lemezt vettem fel hozzá kettő teljes éve, és csak most volt erőm felvenni hozzá a háttérsávokat. Természetet, madarakat, folyót – magamat pedig háttérbe! – igen, a legjobb lenne, teljesen háttérbe kevernem magam a végső mixen.
Mi mindig a fájdalmakon keresztül találtunk gyönyört – szeretkezést nem, azt csak gondolatban, álmokban. Vajon olyan lehet, mint ott? Álmomban azt érzem, hogy szorít az idő, és mégis csodálatos… Ha bármennyi időnk lenne egymásra, vajon akkor is ennyire gyönyörű lenne? Tudom, hogy igen. De félek, hogy nem. Mert annyi minden szúrt minket a környezetben, talán nem tudnám megadni számára az egyetlen órát… Amit itt magamban képes vagyok a mécses fényénél.

Egyetlen dalt hallgass meg, ha az egész albumra nincs időd. A címe ‘When the Sun Hits’. Ehhez a dalhoz egyik sem fogható, hiába szerepel még a dallistán az ‘Alison’, vagy a ‘Machine Gun’.
A ‘When the Sun Hits’ a gyermekkori érzés felidézése a szeretkezésben.

Elmondom Neked. Én felfedeztem egy pontot a mellkasomban. A gyomor és a mellkas között, ha vágyaid nem elégíted ki, érzel egy nyomó, sajgó érzést fizikailag. Ezen a területen szól hozzád a Nő, ha férfi vagy – de női lélek, Benned hol jelentkezik ez a hiány?
Gyermekkoromban, ha eszembe jutott, hogy lehetséges a szeretetlenség, akkor ezt a pontot be kellett töltenem – tárgyakhoz simulni, akár a fotel háttámlájához, és fájni. Ha megnyomtam, egyre jobban fájt, és egyre inkább éreztem a szerelmem, ki egykor betöltheti az űrt. Míg nem újra magam maradtam.

Egyetlen Nőt rendeltek Hozzám – aki képes ezt a hiányt feloldani, és teljes emberré tenni. Sokan megfordultak az életemben, de Egy tudja csak mindezt feloldani. Ha nem találom ágyamban, lelkileg még ott lehet Nekem, ami talán még fontosabb. Ez azonban csak lényemben azonosulhat – távolságból képes lehetek-e úgy szeretni Őt, mint egy Nőt, hogy igazán Nőnek érezze magát?

A ‘Souvlaki’ album olyan területre evez, ahol a szerelmesek együtt maradnak. Lelki utazást kínál – de nem vág a húsodba… Gyermek maradhatsz, de gyakorolhatod a felnőtt lét kockázatait, amit minden ember megtesz. De mi lesz azokkal a lelkekkel, akik gyermeki szemükkel látnak, és csak telnek a napok felettük – de nem jön a teljesség?
Mert a teljesség már máshoz tartozik, emberi mivoltunkban követünk hétköznapi normákat – és abban, ha elveszünk. Mi lesz velünk?
Marad a Hang.

Mindig Hang nyelvén szóltam. Most is, pedig az Életem nincs itt velem. ‘Souvlaki’-t hallgatnak az iskolában megismerkedő, és azóta is együtt maradt szerelmesek. Vagy akiknek gyermekkori utazása házasságba vezetett. Sötétség van, és a fény istennője füstölő pálcák illatával, gyertyák fényével szólt hozzám, így csak távlatból vágyom Őt, miközben minden nap az Úr Nagyságos Alkotása lehetne – de mivel nincs így, így marad az egyedüli est – de már tudom, hogy eltalálhatok hozzá. Az irány sohasem változott, és mindig megtaláltuk egymást.

A betöltetlen, csillagtalan éter a felettem alkotó erő későn érő figyelmeztetése volt, miközben ott volt velem, amikor rám talált, és törődött velem. Miért nem éreztem? Miért nem figyeltem? A hangok maradtak csak, amelyek betöltetik velem a hagyatkozó űrt, melyben a sötétség jelen van ugyan, de a létezés nem szűnik meg. Míg szemeim mögül látok, nem szűnik meg addig, és a Rólad alkotott kép is ép marad.

Félig égő gyertyám fényében köszönök el Tőled. Rég nem írtam szavakat papírra, teljesen nedvesek már a korábban nagy utazás alkalmára elkészített füzetek lapjai. Üresen hagytam ezeket az oldalakat, mert azt éreztem, hogy egykor felkel a lelkem, és majdan a Mennyekben ébred. De elnyűtt minden papír. Most ezekre írok. Nem feltétlen összeszedetten, csak hogy ne halkuljanak tovább, ne érjenek el. A hangok íratják, én digitális formába öntöm – és máris egy üzenetként, Hozzád tér.

A hajnalon, amikor szemeid mögött már Álom fensége, sértettsége, végtelensége szól. Én még fent vagyok. És írok Hozzád.
Mire felébredsz. Már tudni fogod. Akkor már én alszom. Hogy mindezen gondolat, a Slowdive ‘Souvlaki’ c. lemezére íródott, és azon belül is a legmaradandóbb dalhoz, a ‘When the Sun Hits’-hez, és azon túl a Nőhöz, aki mindig, minden pillanatban szeret engem, és ápol – pedig nem kelhetünk egybe. Sohasem.

Álmod szép, és látom már… Mert ezen a ponton, láthatom képzeletedet. Ne félj, kérlek, és ne legyenek nehéz napjaid. Olvasd ezeket a sorokat, és ne aggódj azon, hogy engem milyen árny burkol be. Te vagy az, a minden. És ilyen formán maradsz meg bennem.

Az írásomhoz kapcsolódó dal a Slowdive ‘Souvlaki’ c. lemezéről: