A barátaimnak és szeretteimnek, változások előtt.

A tegnapi viharra gondoltam, és egy erőre, mely túl sokáig tart mindig, minduntalan – melyben alkotni enged, éles vágással szabaddá válok, majd észre sem veszem, és egy idő után hirtelen fogságába esem. Túlszeretne tán ő is, mint egykor valaki – elveszek a felszabadultság gondolatában, és már végére sem érek, mikor kellett volna váltanom, változtatnom, új utakon találkoznom és felfedeznem?

Szeretetbe és tartózkodásba, ép ésszel felfogható állapotba, újra és újra, egy nő karjaiba – imádatát átélve mind után oly’ üres marad a bensőm, és csak a zene tölti be – ezért áldom hangjait ma is, ismételve, a Zenének – majd hallgatom egyedül, miközben olvasom leveleiket.

Barátaim sorait, az egyedüllétben. Mosolyogva követtem vándorlásaikat – holott az akadály, mély-nehéz terhekkel sújtotta vállaikat, ez pedig olykor szerető kedves karjaival támogatásra lelt; máskor küszködve küzdöttek világok partjain, ahová a hatalmas víz ereje sodorta őket.
Mindkettőben ott a felelősség, de vannak, akik az alkotásért felelnek.
Meg-megszólalnak régről – hisz már távol vagyunk, és kísérleti hangulatokból, mint akkor rég, már részben értjük csak meg egymást – amelyből csupán a kezdeti összetartozás nem képes fakulni – de közben megértjük, hogy mind járatlan, kitaposatlan ösvényt fedezünk fel.

Beszámolót küldenek egy szűk szavú napló soraiból, vagy legalábbis így jutnak el hozzám. Várok rájuk – ők várnak, de percre pontosan, az idő szigorú metszéspontján, már ugyanúgy, mint akkor, többé nem találkozhatunk.
Mindezzel pedig az emlékeik maradhatnak csak meg, itt előttem: sorba rendezett, filmszerű felvételeken és régmúlt idők képkockáin át, de még útkeresésükben…
Velük együtt csodálunk valami magasabbat, magasztosabbat, és egyben valamit, amit nem itt, nem ebben a létben érünk el, de határait mégis talán pillanatokra, de megérinthettük.

Volt ott valami. Emlékeztek?
Szürkületen és sötéten át – belegabalyodtunk ama egyedi hangokba, minden kicsiny szereplő a maga módján. Volt, ki felhangosodó énekek útján… volt, ki a szimbolikus Nagyszínpadon, dicséretben… volt, aki a normákon kívül – és volt olyan is, aki a katarzist kereste, a halál sakkfiguráival játszadozva.

Mindegyikük, egyesével, a sodrásban forognak és forognak, kutatnak. Mindezek belül ők – és eljut hozzám szerény csapásirányon, a maradandóság és változás öröme és siralma egyszerre. Mindegyikük veszélyes, ám borzongatóan édes és gyönyörű területen járt. Fél szemükkel láttak valamit, majd az egészet két szemükkel együtt láttatva megmutatták a többieknek is azt a teljességben – és ezeken a napokon ők adni voltak képesek, tudtukon kívül is.

És mint csoda, megérkezett – ám a többi helyett nem megszokás köszöntött be, hanem folyamatos visszaemlékezés. Egyéni utakon, ugyanúgy, de ugyanarra az állomásra. Egykori lelki találkozóhelyre.

Elérkezett azonban egy új, bámulatos, de ijesztő fejezet.
A személyes megélés.

Megosztó térként vág arcomba a jelen, hiszen különböző részletekre bomlik ekkor az eredeti egység részünkre: megállapodás a tisztaságban, némi feszültséggel – vagy önfeladás és végtelen vándorlás egy burjánzó sokaságban. A választást nem mi tesszük – Ők látnak minket, és csatornaként üzennek általunk. Szerepünk van benne, de nem küzdhető le az a hatalmas erő, mellyel szembenézünk, mert egy idő után felismerjük, mindez az elrendeltetés.
Ha pedig ez több pontra bontódik, akkor onnan a megtalálás és hazatérés, csakis különleges alkalmakkor jöhet el újra, fehér ruhába öltözött Ünnepnapon, naptári jelöléseken túl.

Valami átszüremlik, valamiféle kollektíva, egy olyas-valami, ami büntet érte, ha nem áldozom, nem teszek, vagy nem szorgoskodom érte.

Úgy döntöttem, ezen a ponton, szó nélkül idézek csak azokból a könyvekből, amelyeket az est rejtekében találtam, mert ezt mind veszélyesnek tartom jelen hónapokban értelmezve, de mind csak rátalálóját tekintve.
Már akkor is így éreztem, amikor gyertyát gyújtottam a hosszúra nyújt éjben, mintát rajzolva velük egy lemezborító köré. Akkor, ott már sejthettem, hogy nem én irányítok, hanem egyre csak kavarog és kavarog bele, a mély egyedüllétbe, amit ugyanakkor túlontúl élveztem. Megigéztek a képek – láttam létrejöttét olyannak, amelyek alapján másodlagossá váltak a hétköznapok, az ösztönös érzelmek, és mindaz, amely az emberekkel még minimális szinten ugyan, de összeköthetne.

Inkább arról írok – hogy milyen volt egykor. Mert azokban az években is, letagadhatatlan, hogy némiképp különbözőek is voltunk. Mégis, egyetlen, fő-áramú folyó mindannyiunkat egyetlen irányba indított el akkor.
Ti hogyan érzitek?
A másik jelenléte olykor inspiráció, de van, hogy csak távolság, és olykor a határozott feledés. De ebben a feledésben morajlik valami irtózatosan szép, amelyért átmegyek – és ha tudok, hozok és adok Nektek, ha pedig valamiért nem sikerülne – akkor már nem akarok többé visszajönni.

Tudom, hogy belül, Bennetek, ott súg a lelketekbe égve mélyen egy apró pici, halk megszólaló – de túlontúl messziről hallom, és a rituálé elvégzéséhez oly’ sok apróságnak kell összeállnia – itt pedig óvatosságra intelek titeket, mert vannak brutálisan felkavaró, felemésztő, de elengedhetetlen más világok!
Nem tudom én sem, pontosan mi is lakozik ott, de amióta egyszer átértem, egy kevés szépséget hoztam, és szakaszos önpusztítást vissza.
És minél több szépség lakozott ott, annál több pusztítással értem csak el hozzá.

Ezen a keresztmetszeten, bizonyos zenei hangok felszólalásakor – és itt a legrejtelmesebb, alkonyi szólamokra gondolok – kapukat nyit a kereső számára egy vezető lélek, ki akkor még ismeretlenül próbált elérni hozzánk. Azokban az időkben. Évtizedekkel ezelőtt.
A közösségi értelmezés ekkor még annyira elnyomta – és fiatalabb éveink izgalma folytán még annyira elfojtódott a magány adta szerzői megérkezés – hogy csak hosszú periódusok után itatták át személyiségünket. Egy részünk visszavágyik a múltba, vagy mélabúsan mered a homályba vesző idővonalra – míg mások itt élnek, itt léteznek, és itt vannak, itt szeretnek.

Van azonban egy másik irány; mint írtam, én felsértettem magam benne, de tudom, hogy ami ott lakozik, az a szépség és a fájdalom egy halhatatlan, gyönyörű kivonata.
Lehetne bódulatnak, mámornak, felengedésnek nevezni, de egyszerűbben én érvénynek nevezném. Az egyetlen, kifürkészhetetlen érvényességnek.

És ez a rész Bennetek is ott él, mint oly sokakban, a létezés avant-garde szerzeményeként – melyhez nem írtak verset, szöveget – de úgy komponálták meg, mintha a Bekövetkezés, az Idők kezdete, és a gyermeki Ámulat visszhangozna belőle.

Az én lelkem így érzi magát napközben – ön-megsértve, nyomasztott állapotban, közben testemről tonna súlyt próbálok letaszítani.
De hajnalban, amikor költözésem előtt a lemezeimet rendezgettem – több tasakba üzeneteket rejtettem – mert ez a levél, onnan jön – ahová ellátok; de áthozni valamit már eleve gyötrelmes és minden egyes mennyei cseppért saját szenvedéssel fizetek.

Ne ijedjetek meg! Emlékképek vagytok, de ugyanakkor hús-vér találkozások is.
A falakon lógó portrékból, vagy szekrényekbe rejtett filmtekercsekből kiolvasom a múltat, és az önmagában pompázik az én szememben, a mai napig, és ti ugyanúgy ott maradtok.

Amit azonban előre nem tudhatok pontosan, hogy mi vár a következő estében – hogy akkor vár-e majd ott egy aranyozott kincsesládába rejtett ereklye, amit továbbíthatok nektek – vagy csak én maradok, a sanyargás, és a fekete színű bakelit lemezeim?
Ha így lesz, nekem az is a Házasság terme – mert én ott (és talán többen így éreznek), eljegyeztem magam a zenével, és ha más utakon is, de én még találkozok ott többetekkel.

Most búg, morajlik – talán meg is mutathatnám pontosan hogyan, de ennek nincs fontossága.
Lényegibb, hogy én, születésemkor hangokkal jöttem, hangokkal távozom, veletek szárnyaltam egykor, veletek hulltam a földre, és veletek éreztem erőt tovább is folytatni onnan, az idő egy pontján. Ami rég volt, de felejthetetlen is.
Mert a zúgó, szenvedő hangjáték maga a tánc, amiből lettünk, vagyunk, és ahová majd csak kivételes utakon enged tovább az éteri szellem, de ahová elengedés nélkül nem vezet zöldellően ragyogó ösvény sem.

Ami marad nekünk, a Hang.
Aranyhangok, melódiák, érintettség, és bevonódás egy kultusz álmaiba. Köpenyes ismeretlenek, szavaló idegenek – de a zene olyan szép mindig… Minden képzeletemen túlmutat, és mindez egy csodálatos helybe torkollik, ami az eddigi utazásaimon egyre csak épült és épült magára.
Olyan szövevény – ami a magunké, a miénk. Megosztható együtt, de egyszerűen el nem regélhető, mert mélységeit a lélek márványkövébe, a kitárulkozás védett falai közé lehelték be, és egyenként férhető csak hozzá – az is csak áldott pillanatokra.

Itt tartunk most. És én elmegyek. Felfedezni tovább, vagy szeretni, vagy elveszni, mindegy már. Mert amíg hallhatom dalaikat az albumokon, valóban nem gondolkodtat semmi más.

Kik velem voltak, kiknek kezét fogtam, kik támogattak, kik szárnyaimat növesztették, vagy letörték – se nem égi oltalom, se nem bűnhődés nem jár érte, de bennem itt maradtok.
És mellé még ezek a törékeny, de szeretetből fejtett szavaim itt, mely a háttérben meghúzódó hangok nélkül azonnal elvesznének a semmiben.

Imre Zsindely,
2024. június 24

Írásos fejezetemhez tartozó zenei tétel:

https://youtu.be/B_fCrew2ZOQ?si=EW8fDuy1LNKOzlQl