Az Earth 2 – Special Low Frequency Version c. album elemzése és érzelmi közvetítése.

Az Earth munkássága, és azon belül is a megkerülhetetlen Earth 2 – Special Low Frequency Version hatása az évek elteltével egyre jelentősebbé válik, és vissza- visszatérhetünk, hogy a drone metal hipnotikus, beavatás-jellegű mélységeibe lássunk.
Felfedezésre váró, kívül kegyetlen, belül hipnotikus világ tárul elénk. Érdemes újrahallgatni a hivatkozott művet egyben, és ugyan folytathatjuk a diszkográfia többi darabjával, mégis az Earth 2 debüt (ellentmondásos a cím, hiszen a kezdő EP-t követően a SLFV az első nagylemezük) a pulzáló, lélegző középpont, még ha a külsőségeiben egy holt, elidegenítő atmoszféra is jellemző rá.
Itt a hallgató magában van, magába lát, az album perceire bezárul, de a tudata, szelleme szabaddá válik. Egy ősi körforgás részese, beavatottja – egy olyan erő tornyosul fel előtte, ami elbírhatatlannak tűnik, de végtelenül gyűrűző, szakaszos, felvonásokra osztott felépítése mégis kapukat nyit meg; és az utazót magával sodorja, kitaszítja, de mindent a tiszta tudás, a benső feldolgozás érdekében.

Az egyénben eltemetett érzések, traumák, szörnyűségek itt felszínre kerülnek, de helyes átmunkálással, a kellő pontok érintésével nem süppednek vissza, nem a káoszt erősítik, hanem egészen a lényegiben fogják meg a problémát, és egy felszabadult személyiség léphet elő.
Az út természetesen göröngyös és hosszú, főleg, hogy a zenét nem véletlenszerűen érdemes feltenni, hanem egy adott pillanatban; bizonyos hangulatokra fogékonyan.

Az Earth súlya tonnaszerű; a cél, amit mutat, hegyeken túlra ér – egy normák között élő, beszűkült, fogyasztói tudat számára értelmezhetetlen.
A túlmisztifikálást elkerülve, értékeit helyén kezelve sem írhatok másként az Earth 2-ről, mely három felvonásban vezet végig a földi Poklon, és rejtett feladata, hogy a Mennyek kulcsaival a kezedben fejezd be utazásodat. Nietzsche-i képekkel élve, lelked bolyongása ebben a térben, hasonló Zarathustra-éhoz, aki elveti az ösztönt, visszafogja állati énjét, és csak akkor fogad be, és tárulkozik ki, amikor felülemelkedik a csőcseléken.
Majd másfél évszázaddal ezután, a mai kor körülményei között, eme filozófiai tanmese érvényesebb, mint valaha. A korban, mely olcsó kínálatával megvezeti az embert; mely egyenlőnek tart rövid szavatosságú termékeivel (legyen szó konkrét, vagy szellemi értelemben), mely a pillanatban hangos, de másodpercekkel később már érvénytelen… Egy ilyen korban gyötrődik a végtelen szellem, de kálváriája nincs hiába, sőt szükséges – felülemelkedni az elviselhetetlenből a látatlan éberségbe.
Vándorutat kaptunk létünkben is – a séta olykor izgalmas, máskor unottan nyomorúságos. Ekkor az író is úgy érzi, szavai belevesznek a sokaságba, létsorsa pedig a szürkeségbe – ám az írott szó igenis visszamutat az ősiségbe, és a hangok ezen utat jelölik ki, immáron áthágva a fárasztó akadályokon.
Úgy hat, mint egy vakító villanás, egy dicsőséges harsona, belefoglalva óriási hegyek monstrum-rengetegébe, ahol elveszik az ember, mint élőlény, és általjut, mint egyszeri és megismételhetetlen, örök akarat.

Az album első tétele, mely a legmegütközőbb, legfelszámolóbb lelet a metal történetében, a “Seven Angels”. 1993-as megjelenésekor szinte felfoghatatlan, milyen hatást érhettek el ezek a hangok, első találkozáskor. A mainstream metal, mely a nyolcvanas években teljes erejében pompázott, ekkor élte meg legsötétebb időszakát a grunge, az alt. rock, és különböző elektronikus irányzatok feltörésével. Mint ahogyan korábbi írásaimban is utaltam rá, ekkoriban kezdtek bontakozni különféle underground szubzsánerek (black, death, sludge, post-metal), melyek utólag visszanézve, átmentették a metal zenét a következő évtizedekbe.
Ezek azonban kiapadhatatlanul mély, örök felfedezést kitűző alműfajok voltak, melyek a mai napig őrzik függetlenségüket, erejüket, és végtelen szellemi üzenetüket. Ugyan folyamatos változásokon esnek át, de lényegi eredetük nem változik; sőt, félelmetes belegondolni, hogy korszakokra kiható ihletforrás nyílt meg a kilencvenes évek elején, a sorok mögött, a látatlanban.
Ugyan ekkoriban még előtte álltunk eme zenei szcéna minden fontosat összegző, ámulatos, eszményi és iszonyatos mesterművének, a Neurosis ‘Through Silver in Blood’-jának, ama poszt-metal zsenialitásnak, de ez az Earth zenekar ‘Earth 2 – Special Low Frequency Version’-je nélkül soha nem következhetett volna be, és jöhetett volna létre.

És immáron a ‘Hét Angyal’, a negyed órás első szerzemény jelöl ki irányokat.
A külső világ nem él, nincs, szinte panoráma, lényegtelen, és szinte kivetülése egy álmos, önsanyargató térnek. A mindennapok. Keserv, üresség, és folyamatos betölthetetlen vágyak egyvelege, melyek túlon-túli üldözése, az undorító ösztönök azonnali kiélése egyre csak ütlegeli, és kínzókamrába zárja az ember, mint teremtmény valódi, saját magának is ismeretlen, halhatatlan mögöttesét, a lelket. A látót. Az eredendő azonban soha nem abban az órában, azokban a megélésekben vesződik – ő maga nem fáj, nem érez instant, nem az időben határozza meg magát. A sanyargatás, a rossz, a kellemetlen minőségű, romlott szellemi táplálék nem az említett benső énre csapódik – hanem elhatárolja a fizikai teremtményt, annak testét, és annak felső rétegű tudatát a változatlan, és örökké Egy, örökké nyitott Szemtől – a könyörtelen, de mindig fehéren és tisztán tartó Felettes Éntől.
Odalent, a posványban pedig nincs más, csak gyenge alapú pajták és istállók; ármány eszközeivel roncsolt falvak buta népe, kik falat építenek maguk és az átható, megismerő, ragyogó fény közé.
Az Earth 2 tételei azonban új eszközök segítségével vájnak ösvényt a porba hulló, de a magaslatokat kíváncsian kutató, szemlélődő ember számára. Ellentmondásos, hogy a sóvárgók szívére tonna súly nehezedik, majdan felegyenesednek, kihúzzák magukat, és gyógyulásukra a természet is beleremeg – de a mély tónusú, lassú, örvénylő gitárok ily’ hatással lehetnek, így érvényesülnek.
A savanyú, megromlott koszos ital helyére bor kerül a megtisztított kehelybe; a betegségek helyét pedig átveszik az előrelátó, megerősödő, egészséges gondolatok, gyümölcsöt adományozó kertek. A roskadozó házak helyére századokon megálló építmények, boltozatok, várak és bástyák kerülnek – miként eloszlik minden, ami erőtlenné és szégyenteljessé tenne, és előkerül a vezető, érlelő, szikrázó tudat, mely irányt mutat, és semmivé teszi a múlt földi romlásait.

Átgyalogolva hát a kietlenen; így, ahogy a bor íze és a felszabadult benső egybefonódik, így hordoz bennünket a Hét Angyal – a megrökönyödés, amit először tapasztaltunk, ahogyan felszólaltak a hangok, és eltörölték a gyengét – mára egyedüli iránymutatóink.

Ekként forgunk be a lemez középpontjába, melynek sokatmondó címe, “Teeth of Lions Rule the Divine”, “Oroszlánok fogai uralják az istenit”.
Az első, “Seven Angels” című szegmens, a változás elkerülhetetlensége, új korok nyitánya. Ha azonban áttekintem, hogy mely állomás az, amely a valódi tisztítást végzi, akkor eme második darabot kell kiemelnem.
Mindaz, ami eddig volt, és nem ápolt hagyományokat, értékeket – elveszik. Maga a felszámolás még nem ment végbe, mert az jelen, középső tételünk sajátja. Míg a megismerés az első képében, az angyalok érkeztével, büntető jelleggel csapott le az egekből; és állított szembe nyomorultat és bölcset, gazdagot és nincstelent, csőcseléket és ékeseket – addig a második darab már átszűr és áttisztít minden létezőt.
A hallgató maga is döbbenetesen éli meg, ahogy a kiválasztás végbemegy eme szimbolikus térben.
Ne feledjük, a világ odakint, ahol a zene nem szólal fel, ugyanabban a romlott valóságban marad, és lényei látszólag élvezik… Azonban a benső megformálás, a lelket tisztító út a végére érés pontján, valamint a megértéskor már egy új szempáron keresztül mutatkozik meg – ekkor még a tisztítatlan világ utoljára látható omladozó, legocsmányabb formájában; majd általunk, és minden követő számára megkezdődik az elrendezés. Mindennek tisztítása.

A vörös függönyökkel keretezett színtéren így zajlik hát a kegyelmet nem ismerő, új felfedezés, mely ugyanakkor az ősi szertartásokból eredetezhető. Jelenetei és képsorai, míg mindez végbemegy, gyönyörű és hátborzongató. A keserves ordítás, a beteg torkokból előtörő agonizálás keveredik a győzedelmeskedők és hatalmasok ovációjával, és Örömünnepével.
A második tétel a gyógyítás útján azonban még mélyebbre hatol – a beinvitálás elvégeztetett, itt már az utazó is fáj, magába váj, és a helytelenét a helyes, az irányadó veszi át.
Maradandó, miként a hegyek, a tornyok, és magaslatok megjelennek az addigi látatlanból – de változó, hogy hol törnek fel, és hol idéznek elkerülhetetlen újítást, az egyén fájdalmán túl, az ő érdekében.

A felvonások tehát átadják helyüket egymásnak, de az előző nélkül nincs a jelenkori, és végetértekor csakis egészében értelmezhető.
Az Earth 2 – Special Low Frequency Version itt, magnum opus-ként, az Earth legfontosabb megjelenésén, későbbi post- és drone metal zenekaroknak (pl. Sunn O))), Boris) mutattak irányt; de amikor létrehozták eme alap-letételt, még nem lehetett tudni, hogy hova is fut majd ki az egész – és hogy az Earth hozzájárul majd a metal átmentéséhez a következő időkbe; téve ezt úgy, hogy minden addigi hallgatói befogadhatóság ellen hozza létre hangzásvilágát.
Miután pedig az első két tétel képében térképeznénk eme elviselhetetlen szintű, gyönyörű ostorozás egységeit – elérkezik a teljes-körű, átmozgató- és átforgató, legbenső valónkhoz vakító fehérségben utat mutató zárótétel, ezzel együtt az album létének érdemi meghatározója, a “Like Gold and Faceted”.

Álltam, elszörnyedtem; az a fajta tehetetlenség uralkodott el rajtam, amely ütköztető, félelmetes egyszerre – de valahol belül tudtam, hogy mindez szükséges, és érdemes lehetek befogadni; vagy csak felengedni benne, és végigkövetni szemeimmel a visszafordíthatatlan pusztítást, majd az új eljövetelét. Egy olyan magasztos cselekményt, mely lezárja az addigiakat, és vesztőhelyet állít porai felett. Mindazokat azonban átmenti, amely régmúlt szertartások tanaihoz köthető, és mégis az újjászületett, progresszív ember felé mutatnak. Hagyományt, megőrzött értékeket, szellemi találkozásokat, ezzel együtt a szívre ható folyamatokat, melyeket az egyedüllétben éreztem. Magam súlyos tapasztalatai a magányban, melléállítva óriás, szellemi hatalmasságok feltörésével. A révület állapota.

Fog-összeszorítva bírsz; elbírsz, magaddal vonszolod, majdan új emberként kavics-könnyedségűnek hat majd, ami most a hegy – az új ember szíve nem kerüli, hanem óhajtja majd a terheket; mázsaként ráhulló kőtömbökből facsar kristálytisztán hömpölygő, átható folyót.
Eme élettel teli vizekben pedig megmártózik teste, és hív, hívogat megjárt lelkeket magához – vándorlelkeket, kik nem fáradnak, és ha netalán mégis, megpihennek egy szent helyen, kiválóként, önálló sorsukban, ahol ugyan jelen van a nehéz még álmukban is, de a tömeg cirkusza többé nem fertőzheti őket. Az ármánykodók, alantasak – piaci népek méreg-nyelve mind kivágva ekkorra, fertőbe ázó vérük elgyengíti őket; torz arccal buknak le a sárba.

Így jártok mind, ócska nyereségvágyók, holmi jött-mentek, vagy még annál is rosszabb, irigykedő hárpia-asszonyhad! Túl sokáig, túl hosszan, szipirtyóként végeztétek eddigi korcs ténykedéseteket – elrejtőzve a kapkodó-szaladó hétköznapokba, a gyors időbe, ahol senki nem látott benneteket.
És lám! Kufárkodó népség. A vészjósló harang végre fülsüketítő Mennyek haragjával csap le rátok – a földkéreg és az alvilág közé szorítva le titeket és olcsóságaitokat, Ti, Pokol kitaszítottjai!

A hangok itt, arany bevonattal vonulnak előre, pompától szikrázóan, díszesen. Az alantas elhal, körmeivel a falat kaparva – talán nem jajgatna ennyire, ha működésének megálljt parancsolt volna sebtében; ám nem bírta ki a szerencsétlen. Erre telt tőle.
Ahogy pedig a megtisztulás felhorgadó tüze átcsap falvaikon, szégyenteljes népség bekerített, elhatárolt falain; szemeimbe könny szökik az örömtől, és lelkem szentélyét átjárja a forró arany, mely itt felszámol minden mocskot és koszt – és hidat képez aranyfonálból mindannak, ami vár ránk az Ünnepen.
“Mint az arany és csiszolt” – így szól fennhangon az Earth harmadik tétele, a szférákat szétfeszítő, uralkodó, évtizedek sötétebb zenéjének alapot biztosító Earth 2 c. lemezéről. Ki ide betekintést nyer – első perceikor még visszafordulhat, meghátrálhat, vissza a nyomorúságba – vagy dönt, hogy próbát tesz – megméri a lelkét a Lét Legfensőbb Mérlegén, az elbírt súly pedig aranyban mért minősége lesz.
Három felvonás, három jelenet – egymásba futó pontokon, örvényszerűen. A változás adott, a szívek egyre vörösebb bíborszínekbe csapnak át; az idő és tér pontja az összhatás alapján kiolvasható, de az érvényes káoszban spirálvonalakba rendeződik – a facsart vér pedig már a nemesítő, istenítő borrá vált – fogyasztva megnyílik következő világok ámulata.

Az Ünnep

A vándor, ki felsértette a teret, de annak érdekében felelősséget vállalva tette ezt, büszkén ül a terített vacsoraasztalnál; kezében az előző korokból átnemesített borral teli kehely, elfoglalva helyét az asztalfőnél. Társai a csend, a külső köreiben vértől felázó Nap, és párhuzamosan a rejtelmekhez vezető, kulcsok útját ezüst sávokban megvilágító Hold. Metszéspont a nappal és éjszaka tengelyén – az idők titokzatos fellelhetőségei mögött. Itt a dús élet, a burjánzó gyönyör mutat festői csodát.
A vándor, bormámorban, erei teljében, ujjaival szimbólumot formálva az ég felé üzen – közben az éteri harsona, a Hét Angyal üdvözlő szimfóniája felszólal.
Mennyek trombitái, hársfái köszöntik őt a Márványcsarnokokból – mondva áldást az elkövetkezendőre, a három szerzeménybe foglalt hangok által felforgatott földekre és kertekre; a biztos alapzaton álló házakra, az ünneplőbe öltöztetett, egymásba fonódó szerelmesekre – a parancsolatokra, melyek kiűzetik a bigottakat, és segítik a szabad gondolkodót. A teremtő férfira, a befogadó nőre, és a korábbi szánalmakat felülíró, tiszta bölcsességekre, melyek őrzik a múlt fennségét, de csak azokét, amely titokban maradt, és nem feketítette be az ármány.

Óh igen, magasan vagyunk, de táplálkozunk hagyományainkból, amelyek még fényesebbé váltak, ahogyan felemeltük, és lecsiszoltuk értékeinket az elzárt pincékből, a rágcsálók közül, az ódon feledésből, ide, asztalainkhoz.
Minden, ami vég nélkül szép, az fájdalomból született – olyan szüntelenül megtizedelt lelkek harmatos gyönyöre valósul meg, kik kívánták ezt a kort, itt, az Éden mezsgyéjén; kik kitartóan hittek olyan időkben is, melyet átitatott az erkölcsi fertő.
Olyan különleges lelkek ülnek itt velem, kik lepergették a környezet szennyező mocsarát – kik ha eldobták életük, előtte művészetbe foglalták szépséges virágjaikat – zenébe, hangokba, írásba, festménybe.
Nem papok, nem püspökök, pápák és helytartóik ülnek itt velünk – Ők megfulladtak a patkányokkal. Hamis istenüket ugyanúgy hátrahagytuk, mint szokásaikat, épületeiket, összejöveteleiket, követőiket, és ál-létüket.
Hátrahagytuk, mint áskálódók fortyogó természetét, kik hálóikat immár bugyrok feletti barlangjáratokban szövik, ott, ahová száműzettek.
Rendeződik hát a pokoli piactér, szánalmas maskaraöltözékekben, pocskondiázva a bűnben, erényeikhez hűen.

A hegyek felett azonban arany-bevonatú, erős lapátú malomkerekek forgatják át az áramló levegőt, évezredek átszánkázó letéteményeit, gazdag- mívelt szőlőkerteken át. Tüdőnk mélyen szívja be a termésből nyert csodás illatokat, de vigyázzatok! Csak rövid órákra pihenhetünk.
A vacsora elfogyasztása után újra elbúcsúzunk, mint megannyiszor – de hiszem, hogy az idő egy másik, de hű metszetén újra együtt ülünk majd. Külön-külön szőlőszemek vagyunk ugyanazon fürtön, de méregtől eltelt rovarok már nem támadhatnak bennünket – ragyogó bevonatunk aranyban fürdött, és megóv évszázadokra. Miután üzenetünket vittük… majd találkozásunkkor, a vacsoraasztalnál, újra Bor leszünk. Nemesített, az idők számára palackozott, Ünnepnapon fogyasztott, az egységbe visszatérő, mélyvörös – telt Bor. Az itt maradtaknak hátrahagyott gondolat, mely finoman, selymesen ivódik át új korokba. Ahogyan a teremtő Hangok. Az Earth Hangjai.
Így hallgasd a lemezt. Aranybarnába öltöztetett égiek tételeit, ahogy végigfutnak a földön.

Imre Zsindely,
2024. szeptember 3