Ian Curtis-ért.

A Joy Division zenekarod, és Closer lemezed hatására fedeztem fel mindazt, ami monokrómban is élénken fontos az életből, de amikor belefeledkezhettem volna, már nem tartott, csak pillanatig…

Elillant hirtelen, mint Te; a rövid, de feledhetetlen életeddel együtt, és én azóta is bolyongva keresem, próbálom szemeiddel látni azt a megtestesülő gyönyört, amit te láttál.

Tételekben festetted elénk az emberek kereszútját, majd az utolsó felvonásban elhoztad az ‘Évtizedek’ fájdalmát (Decades c. dalod), hogy azóta belevesszek, és örökbe írjam mindazt, ami múlandó volt, de te halhatatlanná tetted – addig, amíg erőm engedi.

Emlékszem, a mély tavaszban fedeztem fel zenéd hatására a halálra ítélt szerelmet, de elmémbe hatol, ahogy a későbbi lányra, kiválasztottamra lelhettem, bukás adottságával; majd azután jött a végtelen semmiség, mert nem dobtam utána életemet, és azóta is hiszem, hogy a hangok még megmenthetnek.

És igen, szólnak, vagy elhalkulnak, kitörölhetetlenek bennem – csupán azt veszem észre, hogy én távolodok mindattól, ami ide kötött, ami a napok megélésében tartott. Azóta a szomorúság jelenti a gyönyört, a lemondás a valamire valót, és zenéd a vinyl korongba foglalt Mennyeket.

És Ian, azt mondod nekem: halld, itt vannak csarnokok, templomok hangjai, nem kell, hogy eljöjj értük – mert én elhozom lelkednek. Én meghaltam, te élsz, és újakat ismersz meg, követsz, és őket szeretheted.

És Ian, válaszolom – én a Decades 4. percében, a billentyűk magányos pillanatában, a márványkövön túlra látok, és felfedezem, amit mutattál, ami hozzád vezet. Zene ennél többet nem tehet.

Ian Curtis és a Joy Division zenéje az, amiért vagyok.

#JoyDivision, #IanCurtis (1956-1980).