Kívánom, hogy ebben a pillanatban ne legyek túlzó, és úgy írjak, ami idők múlva is kellő talapzatokon állhat.

Szép lett volna azzal a kevés emberrel felfedezni ezt az albumot, akik jelentettek valamit nekem, vagy akiknek én jelentettem valamit, szóval suttognék és üvöltenék egyszerre. Suttognék, mert halkan akarom mondani, de üvöltenék is, mert ez itt az idők változása, és ez az album hozzájuk szól.

Ha nincsenek elszakadások, amelyek kívülről, vagy belülről okoztak elválást, most lehetne valami más, de ha ezzel elégszek meg, ami most van – hogy még üzenek, szól a lemez, és el tudom juttatni az üzenetem – akkor nem is annyira vészjósló annak megvalósulása – a virág és kert, ami körbevesz. Egy érzelmi tumultus, egy önsértő, önszerető, vagy nem is tudom milyen ember tolla-ez; azt sem tudom, hogy állok önmagammal, és én akarok zenét küldeni neked, hogy érezd jobban magad tőle, miközben… áh… miközben azt sem tudom, hogy helyes-e, hogy olvasol engem.

El kellene kezdeni elhatárolódni, ezt kívántam mindenkinek az utóbbi időben, akinek valaha köze volt hozzám, most meg együtt hallgatásra hívlak.

Később, idő elteltével, mégis emelkedik az önbizalmam – és szépséges, dicső világokat látok, mellé az önmarcangolás, és így vagyok teljes – miért ne mutassam hát ezt, ami mindentől mentes, ami nem játék a színpadon, ami nem maszk, ami nem jelmez?

Ez a zene teljesen levetkőztetett, és üzenem uralkodó formában magamból. Hallgasd, remélj tőle, vagy pusztulj bele. Ugyan már! Ezt a lemezt utolsó órámban is hallgatnám, ha úgy adódna!

Benne foglaltatik mindannyi magányos séta, melyet legszebb emlékeimben őrzök: amikor aranyba forduló délutánban indultam a messzeségbe, és csillagos estén tértem haza a szülői házba, de volt, hogy a csillagok is eltűntek az égről.

Igen, amikor szólt a Burzum-tól a ‘Tomhet’, vagy a ‘Det som en gang var’… és végül az Alcest ‘Écailles de Lune’-je. Mennyi mérföldön jutottunk túl? Sok, megannyi az. De van, hogy nem is látok vissza, csak üresség fogad – kietlenség, mert mindenki másfelé indult, akit ismertem.

Egy ideig, gondolkodva a házunkat kerestem.

Bármerre keresem, nem találok haza – pedig régen, kisiskolásként, a kabátom rajzolt térképét követve egyszerű volt hazajutni. Na most… Akik vágynak még, nem csak részben festői helyekre, hanem képzeletük egészére, és hozzá a szíved kérik kivájni adósságként… azokhoz szól ez a zene. A Sunbather album megtisztító ereje megdöbbentő volt. Korszak-alkotó. Ez a fejezet pedig a személyes alámerülés és feltörés a hullámok alól – azok által, akik rég ott vannak már. Könnyeim beteljesületlenségeimhez, könnyeim Winona-hoz, estebédem a narancsfa gyökereinél, vagy tépelődés a szélben, lélek-halál önnön magam átkaitól.

Ami nehéz csak, hogy ott marad a beteljesületlen, de már oly’ régóta nem enyém a fény, a világosság… Lassan kívánni sem tudom a rég velem utazóknak, mert már nem is emlékszem, hogyan vegyék magukhoz azt.

Várom a hangokat, melyek letéteményein elindultam, hogy végre oda érjek.

Legyen az is egy kis térkép, akár szerelmestől kapott rajz, vagy egy hátrahagyott, elmosódott felidézhetőség.

Ha hozzá választhatnék zenét, én a Joy Division zenéjénél nem ismertem szebbet. Ha most megkérdenéd, hogy annak hatásaival, a mába érzékletes műre mutassak, a Deafheaven idei albumát választanám, mely már mélyen ott lélegzett lényemben, mielőtt felvették volna.

A jelenlegi, Lonely People with Power album címében erőt ad a magányosnak – engedd meg, hogy együtt eltöltsünk egy album-időt, miként együtt elértünk ide.

Kulcsdalok: „Doberman”, „Magnolia”, „Amethyst”, „Revelator”, „Winona„, „The Marvelous Orange Tree”