Rendező: Nemes László

Nemes Jeles László ünnepi filmje nem hinném, hogy kötelező lenne moziban, de a hangulat, és ahogy készültem rá, emlékezetessé fogják tenni. Alkalmam volt filmkedvelő baráttal látni, akivel kezdés előtt 3 órával találkoztunk, és átbeszéltük eddigi kötődésünket a rendező filmjeihez. Eddig mind a hármat moziban láttam, és ha ugyan a Napszálltával párbeszédek terén voltak is problémáim – gyönyörű filmnek tartom; a Saul fia pedig méltán kapta meg az elismerést és kritikai áttörést.
Az elsőrendű problémám az Árva c. filmmel, hogy visszalépésnek tűnik az első két nagyobb címtől. Ugyan a kamera többet enged láttatni, amolyan közönség-filmesebb hatása van (nem feltétlen rossz értelemben), de egy idő után egydimenzióssá válnak a sötét terek, árnyékos szobák, főleg, hogy az első óra mindezek ismétlédőséből áll. Persze van egy összetéveszthetetlen hangulata, és soha nem gyenge a film – de egy ilyen szintű rendezőnél pont harmadik állomásra jöhetett volna el az a pillanat, amikor egy nagy történelmi tablót mutat, vagy kreatív-művészi módon tálal egy grandiózusabb történetet. Az Árva ezzel ellentétben nagyon visszafogott – tulajdonképpen október 23. körül leadható lenne a tv-ben is délután, márpedig Nemes László zsenije alapján kicsit mást várna az ember.
Egyébként a film témái súlyosak – alteregóként és metaforaként most az apakeresés kérdésköréhez kapcsolódik, illetve egy új, rettegett hatalom (jelen esetben apa) betörése, és annak eluralkodása a családon (átvitt értelemben országon). Ahogy a francia színész, Grégory Gadebois megjelenésével nem csak Andoron, és anyján Klárán uralkodik el, hanem a vásznon is, úgy válik az alkotás egyre erősebbé – és átérezzük az árvaházból kikerült gyermek útkeresését, hogy az apához kapcsolódó ábránd, amelyet az anyja adagolt számára hamis. (A gyermek folyamatosan úgy tudja, hogy az 1956-os forradalmat követően az apjának emigrálnia kellett, és egy szép napon talán visszatérhet – ezzel szemben a valóság, hogy zsidó édesanyját a háború alatt bújtató jászberényi hentes a valódi édesapa, aki a kisfiú számára szörnyetegnek tűnik, főleg az apáról kialakult kép szemléletében.)
Ahogy a konfliktus kirajzolódik, az Andort játszó Bojtorján Barabás játéka átélhetővé válik, ahogy az anyát játszó Andrea Waskovics érzékenysége, de egybecsengően a bukással kapcsolatos elfogadása is. Nincs fekete- és fehér szereplő, mindannyiuk erényei, de legfőképp hibái egyre hangsúlyosabbak lesznek; és valahogy bele van kódolva, hogy a túlfűtött érzelmektől terhelt Andor kezdeti lelkesedése is megpróbáltatásra kerül a legélesebb helyzetben – egy ilyen rendszerben pedig az elnyomásért ugyannyira felelős a nép, mint a hatalmat gyakorló rezsim.
A kezdetleges formula, amely a film első felét meghatározza, szép lassan mélyül, és szimbólumokat is használ – Andor pl. egy kazánba képzelt édesapához beszél. Itt talál egyedül nyugalomra, mert úgy érzi, mindenki hazudik neki, és részben igaza is van: minden család valami féltett titkot őriz, emellett édesanyja empátiából gyakorolt hazugsága sem segít a fiúnak – a valódi édesapa jéghideg igazsága pedig túl kegyetlen, és túl hirtelen jön. Nincs idő, hogy kellően feldolgozásra kerülhessenek az egyenként is nehéz kérdések kibogozásai – ezért napról napra sebet ejtenek Andoron, miközben az itt maradtakra elbírhatatlan súllyal nehezedik egy magát bebiztosító, a forradalmat egy fél éve leverő rendszer önkénye. Közel vagyunk 1957. május 1-éhez, ahol Kádár János megerősítette szerepét egy olyan országban, melynek egyénei kitörölhetetlen traumáktól szenvedtek – a Rákosi-féle diktatúrát felváltotta egy enyhébb, de talán hosszútávon hasonlóan pusztító rendszer: ami nem szorított annyira, de ezáltal a lázadás és változtatás lehetőségét is elvette még hosszabb évtizedekre.
Az Árva cselekményére a jelenből visszatekintve ezáltal még szomorúbb kontúrt ad a tény, hogy ezek a fájdalmak, sebek és veszteségek szinte semmilyen formában nem kerültek gyógyításra – a regnáló uralmak pedig a mai napig képesek kihasználni, hogy ez a nép azóta soha nem tudott talpra állni. Folyamatosak a benső feszültségek, a kultúrális lemaradottság, a változtatni képtelenség, a polgári társadalom hiánya. A nemzet, mely egykor gyönyörű, átható versektől és ideáktól, valamint cselekvésre-készségtől volt hangos, már egy sort nem képes leírni, és bízni abban, hogy lehetne másképp.
A film hordozza ezen hangulatokat, a képei hitelesek – egyetlen fő hiányérzetem csak, hogy a rendező talán harmadik filmjére tehetsége által képes lehetett volna egy nagyívűbb, átütő alkotás létrehozására is – az Árva végtelenül személyes utat választ, főleg a háttérben dolgozik, és csak a záró-jelenetben éri el a csúcspontot, a monumentalitást, az azonban közel maradandó lesz. A moziban ritka pillanatok egyike volt, ahogy a közönség a záró képsorokat látva, csendben meghallgatta a stáblista alatt felszólaló „Hazudik az álom” c. 1938-as Kalmár Pál dalt, amely elválaszthatatlanul passzolt a műhöz. Az este legátszellemültebb percei voltak.

Imre Zsindely,
2025. október 26.