Rendező: Emilie Blichfeldt
Külön-külön elemeiben nem újszerű, amit a ‘The Ugly Stepsister’ (eredeti címén: Den stygge stesøsteren) próbál, azonban egyvelegként kifogástalanul szólít meg, és felidézi a dark fantasy horrorok legjobb pillanatait. Az elemi, és olykor az irracionálisba mutató, szakrálisabb filmek a műfajban többször egy sötét gyermeki mese eredendőjéből indulnak – a Grimm-mesék könnyedebbnek tűnő feldolgozásai mélyén többször ott lappang a sötétség, mely az egészet tekintve csak még inkább hozzáad az alkotás szépéségéhez, ha kellő művészi kezek közé kerül. A Snow White and the Seven Dwarfs (Hófehérke és a hét törpe) 1938-as klasszikus Walt Disney-változatában legalább annyi a szurokfekete borzongás, mint a tündöklő fényes oldal – de Jan Švankmajer Alice-feldolgozása (Něco z Alenky) is a szürrealizmussal, a behatárolhatatlannal tart kapcsolatot, és expresszionista, kifejező, többször áthallásos, metaforikus képekkel dolgozik.
Az alapok a gyermeki képzelőerőhöz igazodnak, formáiban ugyanakkor legtöbbször egyensúlyba hozzák, befogadhatóvá teszik a megnevezhetetlenbe és olykor iszonyatba hatoló, álmokban is kifejeződő víziót – ami nem életkorhoz kötött: a létben, létezésben, és ezennel lényünk szunnyadó mivoltában ott van a magára hagyatottság, a bizonytalanság, emellett pedig a fennkölt világok felé vágyakozás is – hogy nem tudjuk, ki és mi lakozik tudatunk és a fizikai érzékelés mögött; de hangulatokból, érzésekből kiolvashatjuk a lényegit – ami már nem a materiális vonalakon belül van, hanem egy természetfeletti térben. A legcsodálatosabb, eszményi elbeszélések és mesék tehát foglalkoznak a horrorral, a félelemmel, de egyben lelket megerősítő utazásra hívnak – ahol egy találkozás által, vagy a fókuszon kívül megismertet bennünket valami parányi, de annál fontosabb értékkel, amit korábban nem vettünk észre.
A The Ugly Stepsister c. film (magyar címén: A csúf mostohatestvér) gyakorlott, tapasztalt filmnézői figyelmet követel a horror területén, de aki vonzódik az előzményekben taglalt hasonló világokhoz, annak esszenciaként hathat. A Grimm-testvérek által gyűjtött történetek közül itt a Cinderella (Hamupipőke) idéződik meg, de végtelenül borongós formában, folklore jegyekkel, és éj színével festő atmoszférával. Ugyan rétegeiben fel-felcsillan a fény, és olykor a remény – de az elkövetkezendőkben tesz arról, hogy bárminemű optimizmusunkat lelombozza: gyönyörűen beállított és felvett képeken keresztül nézhetjük végig Elvira szenvedését, aki kitaszított, külsőleg csúnyácska lányból az anyja kérésének eleget téve teljesíti az elvárásokat – egy varázs-szemet lenyelve megszabadul feleslegeitől, külön fájdalmas beavatkozásokon pedig arcát is szebbé teszik – a végeredmény letaglózó. Csakhogy, a titokzatos pirula egy férget rejtett, amely először csinosabbá teszi őt, de a benső rém nem fejezi be a táplálkozást a tökéletessé formálás után sem. Elvira haja hullni kezd, és bár egy ideig úgy tűnik, felülemelkedik szép, de gyűlölködő, egyben megbélyegzett mostohatestvérén, akivel folyamatosan harcol a bálon való részvételt illetően – de a bukás egyre közelebb kerül számára. Bizarrul ellentmondásos, ahogy a film esztétikailag kifogástalan képsorai egyre szebbek lesznek, miközben előttünk emésztődik fel a főszereplő, aki a megpróbáltatások mellett még egyszerre édesanyja kontrolljának is a része.
Egyetlen mentsvára vértestvére, Alma – aki folyamatosan ott van mellette, de mégis észrevétlenül. Ő az, aki az angyali pontot jelenti, de erre Elvira is későn döbben rá.
A hasonló borzongató történetekben általában mindig ott van a háttérben egy segítő, önmagából áldozó karakter, aki végtelen szerettel és odaadással az emberi értékeket szimbolizálja. A cselekmény folyamatában mégis ritkán vesszük észre, hiszen egy olyan bűnös környezetben, mint amit e film elénk tár, a főszereplő kálváriája mindezt egy ideig láthatatlanná teszi.
Ahogy azonban a legtöbb gyermeki mesében, bárminemű kegyetlenség, rossz-akarat valahogy mégiscsak legyőzhető, a lélek ezáltal felemelkedhet.
Örvendve fogadnám, ha hasonló feldolgozásokra lelnék, mert ez a film messze az idei év meglepetése volt számomra. Szükséges hozzá egy külön szemlélet és beállítottság, avagy kötődés költői, és ábrándos helyekhez – de mind külsőségeiben, mind tartalmát tekintve, egyike azon címeknek, amelyek fel tudják tárni a horroron keresztül is határtalan szépséget.
Imre Zsindely,
2025. október 23.
