Filmkritika: The Pawnbroker | A zálogos (1964)

Rendező: Sidney Lumet

A Zálogos (The Pawnbroker) az első igazán kiforrott Sidney Lumet-rendezés, és ugyan debütmunkája, a 12 dühös ember többekhez eljutott, érezhető az a fejlődési ív, amit eme pszichológiai dráma bemutat. Ha ott volt mélység, akkor itt egyenesen egy pokolra szállást követhetünk végig, miként Sol Nazermannek (Rod Steiger) úgy szükséges jelen lennie az életben, miszerint mindent elveszített a háború alatt: gyermekeit, feleségét, és mindent, ami valaha is fontos volt számára.

A film Nazerman kiüresedett mindennapjait tárja elénk, ahogy zálogosként dolgozik segítőjével, és semmi másban nem hisz többé, csak a pénzben. Az először nem túl érdekesnek bizonyuló munkahelyi helyszín egy ponton egyre erősebbé és szuggesztívebbé válik – a szűk terek visszatükrözik lelki világát, közben a hideg, szinte gyűlöletes mondatai, amelyeket mind vásárlóihoz, mind azokhoz a személyekhez intéz, akik közelednének hozzá, megnehezítik a film befogadását, de épp ez a kegyetlenség, pont ez a reménytelenség fogja meg a lényegét: Nazerman ezentúl egy kóválygó, útvesztőben rekedt fél-létű ember, aki nem tudott meghalni, mert nem volt, aki megölje, de minden egyes másodpercben kívánja a halált. A legelrettentőbb pedig, hogy verbális módon ugyanúgy bánik a körülötte lévő emberekkel, ahogy vele és társaival bántak a haláltáborban. Helyenként fel-felvillannak jelenetek a múltból, de ezt Lumet kellő pillanatokban adagolja, párhuzamba állítva Nazerman pszichés állapotával.

Nincs kegyelem számára, és ha már itt maradt, akkor az egyetlen, amire képes még, hogy pusztítson és fájdalmat okozzon azoknak, akik még érdeklődnének iránta. Pillanatokra azonban mégis megmutatkozik benne valami emberi – amint teljes reményvesztettség lesz úrrá rajta, és végleg halni készülne, átgondolja, hogy nem volt mindig ilyen, és a körülmények tették ezzé a kegyetlen, magát lomhán vonszoló félhalottá.

A visszatérő helyiség, a kis üzlet egyre inkább sötétebb tónusokkal átszőtt rengeteggé változik – amikor pedig emberi kapcsolatot létesítene, egy ideig megcsillan némi optimista hangnem, de mindig dupla erővel csap vissza, és vesz el újra mindent – az ebben a helyzetben lévő valamirevaló emberi kontaktjait is a végtelen hiábavalóság és lemondás veri szét. Halottabbá vált az Auschwitzban meggyilkoltaknál.

A Zálogos legfőbb erőssége azonban nem is a cselekményszál maga, hanem a prezentálás módja. Művészfilmes köntösben, tökéletes beállítások által, a főszereplő kálváriájának azonos filmes eszközeivel kapunk egy nihil-víziót a poszttraumás stressz-szindrómáról, ezzel együtt egy olyan helyről, ahol nincs sem hit, sem semmi, amiben bízni lehetne. A holnap csak egy újabb lépcsőfok a pokol még mélyebb bugyraiba, ami nem lángokkal borított, és nem fülsüketítő üvöltésektől hangos – a pokol néma jégverem, az idő nem telik, és soha nem lesz vége: mert Nazerman felfogása szerint, ha ilyesmi ártatlanokkal végbemehet, akkor senki nem néz le ránk, és nincs is sorsunk, csak botorkáló és vegetáló, szánni való teremtmények vagyunk.

A film abban is roppant erős, hogy egyszerre működik Rod Steiger karakterének fejében és rajta kívül is: a környezet, az élet halad tovább, hol megértő lelkekkel, hol ellenséges erővel kell szembekerülnie; de aki nem élte át, az zavartan figyeli a fő karakter mentális szenvedését. A labirintusban, a lélek útvesztőjében mindig egyedül marad; a külső cselekmények csekélyen hatnak rá. Várja a halált, és aki megadhatná a végső kegyelmet számára, csak még mélyebbre taszítja a kilátástalanság lehúzó spiráljában.

Ugyanakkor a Zálogos egy alternatív dimenzióban is működik, egyfajta szinonimaként: a film nem kizárólag posztholokauszt- és poszttrauma-alkotásként érvényesül. Maga az előtag a lényeg: „poszt-„, és ide behelyettesíthető bármi, ami valami olyasmi állapot után maradt helyzetet ábrázol, amelyben az elvesztés érzelmi kálváriát okoz. Lehet az párkapcsolati, idealizált kort letűnően vizsgáló vagy hétköznapi értelemben vett magányt ábrázoló állapot. Természetesen az érzelmi sokk, amit pontosan nem tudhatunk, mi vált ki az adott emberben – a lényeges, hogy valami fontos számára elveszett, és soha nem kaphatja vissza. Ezentúl olyan napok kezdődnek, amikor már nincs ábránd arról, hogy ez másképp is lehetne.

Ha pedig kívülre nézünk, akkor ott lennének a megoldások és lehetőségek – de azon a bizonyos mentális szinten már egy örökké bent rekedt fogolyról beszélünk, akinek megváltás lenne a nemlét – és miközben traumáját siratja, ő még több gyötrelmet okoz a környezetének, mivel a kezdeti veszteségei értelmetlenek voltak, ezért értelmetlennek tartja jónak lenni tovább.

Jelen elidegenedett világunkban ez a kórkép ugyanúgy hiteles vizsgálati eredmény lenne, mint Sol Nazerman szenvedése és kitörölhetetlen nyomokat hagyó rombolása a filmben.

Imre Zsindely,
2025. december 6.

A bejegyzés kategóriája: Kultúrsarok: Film-blog
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?