Rendező: Lynne Ramsay
Bár mindkét főszínész kimagaslóan játszik benne, ez inkább Jennifer Lawrence filmje, és ha hasonlítani kellene a színésznő egy másik szerepéhez, akkor sokaknak a Darren Aronofsky-féle mother! juthatna eszébe, de ez annál sokkal jobban strukturált mű. Mellesleg én inkább egy John Cassavetes-alapvetéshez, a Woman Under the Influence-hez tudnám a leginkább kötni, amolyan modern köntösben. A mentális leépülés ábrázolása még sosem volt olyan nyers, mint az említett 1974-es klasszikusban, de a mai, érzékeny közönségnek ez is brutálisan nagy falat lesz.
El tudom képzelni, hogy a húzónevek bevonzzák a közönséget a moziba, de aki mélyebben ismeri Lynne Ramsay munkásságát, az nem fog könnyű két órára számítani – ám még így is megfeküdheti a gyomrot a Die My Love.
Óriási meglepetés nem ért, hiszen mind Robert Pattinson (The Lighthouse), mind Lawrence szerepelt már megosztó, mélyebb rétegeket lehámozó pszichológiai drámában vagy horrorban – ezért kézenfekvő volt összehozni őket egy hasonló filmhez, de még én is keresem magam, és gondolkodom a látottakon.
A fő irányvonal természetesen az anyaság és a szülővé válás nehézsége, de ez mind csak a felszín. Van valami a mélyben, ami nem enged, folyamatosan gondolkodtat, és épp ettől erős ez a film. Apró hiányérzetem van csak, de ezt nem rovom fel neki: miszerint szinte végig Grace (Lawrence) szemszögéből, az ő hangulati szintjein érzékelünk, és csak közvetett jeleneteket kapunk abból, hogyan is éli ezt meg a környezet, főleg férje, Jackson (Pattinson). A feszültség azonban végig tapintható, és van egy érzékelhető lefelé húzó spirál, amelyet éppúgy nem lehet szó szerint körülírni, mint a beteg, aki ezt átéli.
A mentális betegségek több helyen még ma is tabunak számítanak, nem illik az úgymond „idillbe”, az elvárásokhoz és a megszokott mindennapokhoz. Pedig nem teljesen egészséges látkép, hogy valaki csak azért mutatja kívülről, hogy minden rendben van, mert ezt várják el tőle. Ha úgy nézzük, Jennifer Lawrence karaktere őszintén, gátlások nélkül „mer” beteg lenni, vállalja, hogy tehetetlen a rajta elhatalmasodó lelki, megnevezhetetlen zavarral szemben.
Aki valaha is átélte, vagy járt a közelében, az észre fogja venni a társadalom és a környezet megjátszott reakcióit. Eszerint kérdéses, hogy ki hajtja végre a nagyobb pusztítást – Grace, vagy a normába besimuló emberek körülötte, akik, ha nem is betegek a szó direkt értelmében, de kételyeiket, szkepticizmusukat belül kell, hogy tartsák.
Ettől függetlenül Grace állapota nem lehet cél – valamit kezdeni kellene vele, de megszokott szerepében mindenki tehetetlen. Hogy mi az, ami kitörni kíván, mi az, ami nagyobb teret követel, a film végére is ugyanúgy ismeretlen és megfejthetetlen marad, de a baljós végkimenetel, a reménytelenség még a legjobb, legengedékenyebb pillanatokba, a fényes oldalra is áttör.
Olyan, mintha Jackson fényévekre járna az események után, és akaratosan kívánná, hogy magától oldódjanak meg a dolgok – nincs eszköze, amivel segíthetne. Próbálja elhesegetni a gondolatokat, hogy Grace visszafordíthatatlan állapotban van. Legbelül szereti őt, ragaszkodik hozzá – ezért is válik Jackson bárgyúbbá, mint maga a nő: mert a könnyedebb napokon elhiszi, hogy ők még mindig egy teljes család, és majd a nehézségek után jobb napok következnek. Nem fognak.
A film egy útvesztőbe ejti Grace-t; a mindennapi teendők mellett többször vonul egyedüli sétákra éjszaka – a kielégítetlensége miatt folyamatosan vágyakozik. Ugyan megteszi a kötelezőt, megjelenik a barátaiknál tartott eseményeken és partikon, de ott már nem tudja kontrollálni magát. Emellett, miközben imád anya lenni, ugyanennyire iszonyodik is tőle, sőt fájdalmasnak és elbírhatatlannak érzi legtöbbször – nem érzi, hogy gyermekéhez igazán kötődne. Ez jogosan kelthet elrettentést a nézőben, de az elme és lélek rengetegének egy olyan láthatatlan vonalán táncolunk folyamatosan, ami ki tudja, mikor és hol törik meg – egy pár életében elsőre örömteli változás (új otthon, családalapítás) is ajtót nyithat a sötétségbe, ha az egyik fél erre nincs kész.
Ami pedig ezután következik, azt többször, több film próbálta már bemutatni, de Cassaveteshez mérve a legtöbb alulmarad. Lynne Ramsay filmje közelít a munkásságához olyan tekintetben, hogy egy pillanatig nem akarja megszerettetni magát, és a pőre szituációt mutatja. Ez a film nyers, nehéz, elidegenítő, ugyanakkor a napról napra lehúzó, elbírhatatlan teher alatti szenvedést csak az tudja, aki járt már a közelében – az egyik gyötrődő fél a betegség súlya alatt omlik össze, az egészséges másik pedig azért, mert szereti társát, és végig kell néznie, ahogy alázuhan. És ki tudja, miért, de lehet, hogy nincs megoldás, csak marad bennünk egy rendezett kép, amihez ragaszkodunk, és eltaszítjuk magunktól a jelen rémületét.
Imre Zsindely,
2025. december 9.