Rendező: Tarr Béla
Várakozás a halálra, mielőtt végleg kihunynak a fények – először filmeket írtam fények helyett, de úgy gondolom, Tarr Béla távozása után e hasonlat is megállná a helyét; hiszen nem véletlenül nem rendezett több alkotást.
Ettől függetlenül a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák megtekintését követően a Torinói lóval könnyebb befogadásra leltem; de még így is borzasztóan nehéz és sötét film. Felosztott rendje, költői képei és sugallt üzenete azonban az emberhez keres utat kozmikus értelemben, ezért filmnyelve lényegibb.
A Sátántangóról mindez ugyancsak elmondható, de a magyar vidék bezárt világához, az önpusztítás öncélú, sanyargató mivoltához talán jobb ismerni a falvak hangulatát, amely csak nagyon keveseket enged ki keretei közül. Jelen van a démonok elhatalmasodása között is kívánt Messiás-várás, amely leggyengébb állapotukban könnyű préda az ördög számára, aki végig táncot jár velük, majd kiüresedve ott hagyja őket.
A Werckmeister harmóniák talán képi világától eltekintve elemelkedik mindettől, és bár ott is tapasztalható szenvedés, szövevényesebb felfedezést követel meg; több árnyalata csak többszöri visszatéréssel fedhető fel.
A Torinói ló ezért az 1994-es magyar filmklasszikushoz párosítható leginkább – egy valamivel elbírhatóbb formulán keresztül. Képei azonban arcunkba vágódnak, a szél szinte fülsüketítően zúg folyamatosan, és bármiféle remény, továbbhaladás lehetetlen – összesen egyszer próbálják meg a szereplők, de mindhiába.
Először folyamatokat látunk, amelyek minden egyes nap ismétlődnek: az apa, Ohlsdorfer (János Derzsi) szinte minden otthoni munkát lányára terhel (Erika Bók, a Sátántangó Estikéje). Ő maga útra kelne, de mind az időjárási viszonyok erősödnek fel, mind a ló makacsolja meg magát – eme, addig eltérő viselkedésforma töri meg az addigi „rendet”:
azelőtt a lány felöltözteti apját; vizet hoz a kútról; vacsorát főz, amely minden egyes nap két szem burgonya; ellátja a háztartást; majd éjszaka nyugovóra térnek.
Először csak a szél felerősödő hangja üzen, hogy változások jönnek, majd elérkezünk az útjára elindulni képtelen lóhoz, amire az apa haragos választ ad, és visszavonul a kunyhóba. A lány ettől függetlenül ellátja feladatait, de be-betér az istállóba, ahol értetlenül tapasztalja, hogy az állat már élelmét sem fogyasztja el, és vizet sem iszik. Tevékenységei ezután a szokásos feladatokhoz térnek vissza, míg egyik nap vendég látogat hozzájuk, pálinkát kér, és Ohlsdorferrel megoszt egy monológot, mielőtt továbbindulna. Bernhard szerint mindent el akarnak pusztítani, mindent be akarnak szennyezni.
A férfi mondandóját követően még egyszer látunk külső embereket a kunyhó körül, amikor cigányok érkeznek – Ohlsdorfer sebtében elzavarja őket.
Mindezt követően a természeti zavar felerősödik: a szél még hangosabb, a külső körülmények szinte teljesen elzárják apát és lányát az emberek világától. Egyik nap a lány felfedezi, hogy a kút is kiapadt, ezért döntenek úgy, hogy új otthont keresnek – de a gyenge lóval, csekély ellátmányukkal és a borzasztó idő miatt vissza kell fordulniuk.
Ami mindez után következik, az a csend, amely lassan éppoly uralkodóvá válik, mint a kinti szél. Ekkor már nemcsak érzékeltető jeleket, szimbólumokat használ a film, hanem szó szerint elhozza az utolsó időket az itt maradtaknak. Az éjjeli lámpa is óvatosan, lassan pislákol csupán: az utolsó, félig elfogyasztott vacsorán Ohlsdorfer és lánya az elkerülhetetlen vég tudatában ülnek egymással szemben az asztalnál. Ekkorra már arra a kevés párbeszédre sincs szükség, amelyet a film olykor használ. Megrendítő, ahogyan a lány az asztalnál ül, aki kötelességtudóan, erején felül dolgozott apjáért – ám nem vár rá más, csak a végtelen üresség, a semmi.
Tarr Béla valószínűleg végső metaforának szánta ezeket az utolsó jeleneteket, ezzel üzenve meg, hogy további mondanivalója nincsen; a korábbiak pedig értékként ott tükröződnek alkotásaiban. Nietzsche filozófiájához és gondolataihoz egyébként részben illett a korábbi filmek sivár ábrázolási stílusa – ám a filozófus utolsó tíz éve, mentális leépülése itt szó szerint kerül említésre, innen a film címe is. A test és anyagi felsőbbrendűségét a tiszta beteljesedéssel párhuzamba vonó író, aki addig az erősebb elvét hirdette, egy torinói tartózkodása alkalmával egy szenvedő lóra borult, átkarolva az állatot. Innentől kezdve némán, folyamatos szellemi leépülésben töltött még tíz évet, mielőtt meghalt. Sors iróniája – jegyezhetnék meg sokan –, azonban Nietzsche filozófiájában ezáltal éppen a lényegi vész el. Hogy a Harmadik Birodalom miként értelmezte, az talán nem az egyetlen befogadása műveinek. A felfelé törekvés, a benső lelki öntisztítás fogalma is ugyanúgy ott húzódik – természetesen nem tagadva azt, hogy milyen gyötrelmet hoztak el szó szerint alkalmazott elvei.
Tarr Béla rendezései ugyancsak nihilisták, de nem ember nélküliek – talán csak nincs sok reménye abban, hogy mindez a folyamat visszafordítható lenne. Korábban is éles kritikát fogalmazott meg a körülötte felborult értékrendekről – a jelenlegiről talán már feleslegesnek tartaná beszélni is.
Egy hosszabb interjúját volt alkalmam végighallgatni: elhúzódó, bezárkózó, de mélyen emberi – épp ezek miatt. A csendbe zárt, hogy ott ember maradhasson.
Filmalkotásai azonban parányira nyomják össze a bennük szereplőket, és egy olyan világ hatalmasodik el rajtuk, amely végérvényesen reménytelen. Kissé különös is a rájuk osztott szerepeikben végigkísérni őket, hiszen szinte minden cselekedetük felesleges – mégis megteszik, mert… valaminek lennie kell. A teljesítés, a körbeérés egy szakadékba evező csónakban is. A lány legalábbis ezt a cselekedetet teljesíti. Ohlsdorfer csak a megszokások miatt teszi. A ló az első, aki megtagad bármiféle feladatot ezentúl… Majd következik a sötétség, a hosszú, hangtalan éjszaka. Ahogyan az ember is utolsó órájához ér.
Ám a folytatást illetően már a hitet kellene ébredő lángra éleszteni. Tarr idáig már nem megy el. Képei az utolsó lámpa fényével együtt alszanak ki.