Rendező: Tarr Béla

Némileg különc műként kezelik a Tarr-életműben, pedig fontos film, még ha hatásait egyértelműen hozza is Rainer Werner Fassbinder stílusából – ám kétségtelen, hogy ahhoz a Tarr Béla-i vízióhoz, amely később a Kárhozat-ban, a Sátántangó-ban vagy a Werckmeister harmóniák-ban tárul elénk, elengedhetetlen állomás az Őszi almanach is.

Talán megjelenésében üt el leginkább a rendező filmjeitől, itt ugyanis színekkel dolgozik, amelyek egy-egy hangulat metaforái – ám kissé ez a film hibája is: olykor működik ez a költői, átvitt értelmű hangnem, de néha olyan jeleneteknél is használja, ahol indokolatlan, ezzel pedig valóban vékony vonalon táncol az alkotás a művészfilmes többrétegűség és a kifelé mutatás, a túlzó aktusok között. Utóbbit fáj leírni, mert ez még így is egy ragyogó darab a magyar filmművészetben, ráadásul sokkal több potenciál rejlik benne, mint a kissé túlértékelt Családi tűzfészek-ben, amely hiteles képet mutat ugyan a szocializmusról, de valamelyest elveszik a nyomorában, és meg sem próbál felemelkedni onnan. Korrekt film, de Tarr Béla különleges stílusjegyei sem igazán érezhetők rajta.

Ehhez képest itt már megvillan az, ami nemzetközileg is ismertté tette az alkotót – nincsenek még túl hosszú snittek, de húsbavágóan mélyre ás az emberi kapcsolatokban. Az itt kialakult ördögi kört hitelesen érzékelteti; és itt is jelen kerül az az érzet, amely a későbbi, Krasznahorkai-kollaborációkban is: úgy érezzük, mintha minden darabjaira hullana szét, és ez a szemünk előtt zajlana le. Habár a szereplők döntéseik révén felelősek ezért, van valami átható, lesújtó erő, amely a legrosszabbat hozza ki mindenkiből.

Az Őszi almanach még egy köztes alkotás, és inkább tartozik Tarr korai korszakához (a Kárhozat lesz majd az első igazi „Tarr-film”) – de színpadias jellege ellenére is már szinte totálban üzeni minden egyes képkockájával, hogy a pokolba való alászállás megkezdődött, és ezt az operatőri munka, valamint a szakmai háttér is kiválóan hangsúlyozza.

Kicsit sajnálom, hogy kísérleti műként marad meg a filmográfiában, de ezt az utat általában minden nagy rendező bejárja.
Minden részlete üzeni, hogy itt minőségileg kiváló dolgok fognak történni a jövőben (a társadalomról vagy az emberről alkotott képében pedig éppen az ellenkezője) – de még várnunk kell arra, hogy ez megtörténjen.

Másik oldalról viszont az Őszi almanach véleményem szerint sokkal jobban értékelhető, ha utólag fedezzük fel. Megjelenése évében még nem igazán volt hová tenni – nem volt direkt üzenete, mint a Családi tűzfészek-nek, és nem hatott még olyan hipnotikus erővel, mint a későbbi Sátántangó. Művészi értékei azonban először tűznek ki magas célt Tarr munkásságában, ezért ez a filmje sokkal több megbecsülést és említést érdemelne.

Imre Zsindely,
2026. január 9.