Rendező: Nicolas Winding Refn
Műfaj: neo-noir/surrealism/psychological thriller
Nicolas Winding Refn új filmje akkor is érdekel, ha a Drive óta nem tud épkézláb művet alkotni. Mostanra már kijelenthető, hogy a korai underground alkotásai (mint a Pusher-trilógia) végül a Valhalla Rising és az elsőnek említett népszerű állomásának kettősében csúcsosodtak ki. Visszatekintve ezek tekinthetők szerzői pályája legjobbjainak, azóta viszont sajnos megindult a lejtőn.
Persze én magam még vártam volna egy valódi, betetőző rendezést, de először a minden téren elszámított és elhibázott Only God Forgives, majd a vizuálisan ugyan emlékezetes, de filmként megint széthulló Neon Demon némileg elvette a reményemet ebben a felütésben.
Nem tudtam előzetesen, hogy Refn új darabon dolgozik, de már az első percek után egyértelművé vált, hogy előző, 2016-os művének irányvonalán jár, aminek nem örültem. Vannak annak a filmnek erősségei, de a legutóbbi két alkotása pont azért volt üres, mert a stílusgyakorlat mögött nem rejtőzött igazán semmi. A Drive még meg tudta találni az arany középutat, bár Refn köztudottan nem a kompromisszumok embere. Ebből a makacsságból akár kamatoztatni is lehetne – de az ő példájából kiderül, hogy hatásokat ugyan átemelhet a nagyoktól, de sosem lesz egy lapon említhető Stanley Kubrick-kal vagy David Lynch-csel.
Pedig alkotásai egy az egyben e két rendező előtt tisztelegnek; már a Bronson is egyfajta homázs volt a Clockwork Orange előtt. Mégis, vagy pont ezért, a legtöbb tisztelgése inkább csak „B-oldalnak” érződik: miért néznénk alacsonyabb minőségben azt, amit kifogástalan, a magaskultúrába ágyazott szinten is megkaphatunk?
Persze a csalódások ellenére is azonnal látni akartam az új filmjét, hiszen – hogy pozitívumot is mondjak – kellenek az olyan rendezők, mint Refn, Gaspar Noé (Climax, Enter the Void), vagy az utóbbi évekből Coralie Fargeat (Revenge, The Substance).
Nyilvánvalóak a hatásaik, mégis jó értelemben vett kívülálló rendezők ők, akik öntörvényűek, és a saját módjukon tudják közvetíteni a vízióikat. Már az is izgalommal tölt el, hogy valóban egy önálló művész megvalósuló (rém)álmát látom, még ha a korábbi nagyságokhoz szinte lehetetlen is felérnie. Az utat viszont folytatni kell, és eljöhet a pillanat, amikor valami egészen kivételes készül (hasonlóan Fargeat legutóbbi filmjéhez).
Ami Winding Refn-nél kicsit megbonyolítja a képletet, az az, hogy mostanában valóban megelégszik a vizualitással; ráadásul mára egészen eltolódott ebbe az irányba. Nem törekszik arra, hogy a filmográfiája változatos legyen. Mondjuk ott volt a Neon Demon, ami kísérleti iránynak rendben van, én magam is tudtam kapcsolódni hozzá… De hogy tíz év múlva képes meglépni szinte ugyanezt, az már fejcsóválásra késztet. Kétszer egymás után nem tudom befogadni azt, hogy gyönyörű nőket és megkapó külső felszínt csodálhatok, miközben alig van mit kihámozni alatta. Ugyan próbálkozott némi cselekményszállal, és ebben az értelemben történt is előrelépés – csak hát a történet semmilyen talapzaton nem áll meg, az egész darabokra hullik szét.
A női szál az előd ösvényét követi. Az alternatív vonalon mozgó idővonal pedig – amelyben behoz egy japán tisztet, Private K-t, aki az elrabolt lányát keresi, a cselekmény pedig harci jeleneteken keresztül vezet a megmentése felé – engem személy szerint az Only God Forgives-ra emlékeztetett. Ez utóbbi filmet ugyanakkor jó lenne már végre elfelejteni, mégis ebben a két órában számomra ez a szál tartalmazta a legszórakoztatóbb elemeket.
A történetből többet nem is lehetne, vagy nem is érdemes leírni – a kezdő képsorok egy futurisztikus világba ejtik a nézőt (és szinte katasztrófát okoznak, hiszen az első 20 perc alapján a kikapcsoláson gondolkodtam, még ha soha nem is teszek ilyet). Elle (Sophie Thatcher) szála ugyanis meglehetősen káoszba fullad: a konfliktusban jelen van egy férfi, Johnny Thunders (Dougray Scott), egy mostohaanya, Dominique (Havana Rose Liu), és egy új lány, Hunter (Kristine Froseth). A köztük lévő interakciók felületességét néha meg-megtöri egy-egy giallo-jelenet, amelyben egy titokzatosságba burkolózó gyilkos szedi áldozatait (bőrruhában, ahogy az az alstílushoz és Argento-hoz illik).
Ám itt szinte ki is fújt a hatások, gyökerek és kapcsolódások keresése – és marad egy időben is összevissza ugráló, néha érdekes, de végül is elég felesleges és hanyag összeollózás, megmaradva a tiszta kísérleti tér talaján. Ezzel nem is lenne gondom, ha a rendező nem felejtette volna ki belőle a lényeget: azt, hogy beszéljen is valamiről.
Ez így sajnos megint csak egy montázs, egy külsőleg szép építmény, amiben belül a teljes lélektelenség uralkodik. Nincs varázsa, és ez zavar a legjobban. Pont azokból a csapásvonalakból szemezget, amelyek közel állnak az ízlésemhez, de már nem látok mágikus összhatást: részletek innen, látképek onnan, amelyek egy álomban hasonlóan működhetnének – és pont ez a lényeg, egy álmot nem kell megmagyarázni. De az álmokból áradó szürrealista hangulatot Lynchcsel ellentétben Refn nem tudja megidézni. Ez a legnagyobb baj. Olyasvalamivel játszik, amihez nem tud felnőni. Tehetsége meglenne hozzá, de már nem fektet bele elég energiát abba, hogy valami nagyot hozzon létre, és megelégszik azzal, hogy a saját egóját kényeztesse.
A Her Private Hell legalábbis véglegesítette a jelenlegi álláspontomat a rendező munkáinak minőségével kapcsolatban, és innen nagyon nagyot kellene váltania ahhoz, hogy mindez megváltozzon bennem.
Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),
2026. szeptember 18.