Rendező: John Cassavetes
Műfaj: psychological drama

Cassavetes és Rowlands jutalomjátéka, a rendező legérzékenyebb filmjében, melyben egyedülálló módon a leginkább átfesti a képet a fekete komédia (állatok behurcolása a lakásba, egy kisebb állatkert berendezése az otthonban). Azonban pont ezért az érzelmek itt más dimenzióban mozognak. Habár nem annyira szívszorító, mint a Woman Under the Influence, de közel áll hozzá, sőt, itt némileg azonosulhatóbb szerepeket látunk.

A történet szerint Sarah (Gena Rowlands) épp válását intézi, de a legnagyobb fájdalma az, hogy lánya az volt férjét, Jacket (Seymour Cassel) választja, ezáltal teljes ürességet hagyva benne. A válóper intézése közben Sarah ex-házastársát vádolja, miszerint az sohasem tartózkodott otthon, és bár szereti őt, de nem tűri tovább a hűtlenséget. A cselekmény során kiderül, hogy Sarah mentális problémái emésztették fel a kapcsolatot, így a néző megítélési szempontjai is megváltoznak – ám a nő egy percre nem veszíti el emberi mivoltát, a film roppant érzékenyen ábrázolja őt.

Sarah procedúrája közben a történet testvérére, Robertre (John Cassavetes) vált, aki gazdag íróként éli bohém életét. Folyamatosan nők tűnnek fel az életében, és előfordul, hogy születése óta nem látott 8 éves fiával érkeznek meg hozzá, miszerint a gyermek anyja egy szabad éjszakát szeretne eltölteni a jelenlegi párjával.

Az abszurd helyzetek főleg Robert szálához köthetők, és eme mély drámának az első fele tulajdonképpen még némi szórakoztató-faktort is magában rejt: Robert ámokfutása a nők terén olyan szituációkba kergeti őt, melyből nem is lehet, nem is akar kilábalni. Mintha tudna arról, hogy egyre inkább mélyebbre forgatja magát, és mintha titkon élvezné is ezt: a hódításokat, az átmulatott éjszakákat, a konfliktusokat, és persze azt, hogy ő van folyamatosan a középpontban.

Ám, mint a néző számára is egyértelművé válik: hiába a rengeteg nő és kapcsolat, Robert igazán egyetlen nőt szeret az életében: Sarah-t. Sarah nemcsak a testvére, hanem a barátja, lelki társa. Az egyetlen, aki megérti őt, és fordítva.

Roppant érdekes nézni, ahogy a magánéletben férjet és feleséget alkotó Cassavetes-házaspár hogyan játssza el a testvérpár szerepét: karaktereik életre keltése tökéletes, érzékeny, mélyen humánus. Érződik, ahogy törődnek egymással – és mennyire más kontrasztba kerül a korábbi felületes élvhajhászattal. A végeláthatatlan, hosszú éjszakák után, amikor végre egymásra figyelhetnek, az idő lelassul.

A cselekmény tehát Sarah megérkezésével folytatódik, innen fókuszál a film teljes hangsúllyal kettejükre. Tudják egymásról, hogy elveszettek, mégis a hiányzó részeiket megtalálhatják egymásban, és a másik nyíltan kész figyelmével szolgálni.

A nő érzi, hogy testvére egyfajta haláltusát vív, és ezekben az időkben a lehető legtöbb önpusztításra hajlamos, de élvezetes dologba fojtja traumáit – a férfi ugyanígy észreveszi Sarah-n a segélykiáltásokat –, majd óvó, segítő oltalomra találnak egymás iránt.

Eközben a film megtartja mind a drámai, mind a humoros hangvételét: mintha egyikük sem venné túl komolyan magát, mintha a humor is része lenne a gyógyulási folyamatoknak, még legfájdalmasabb perceikben is.

Így jutunk el a híres állatokat hazaszállító jelenetig is, amikor is, mivel Sarah úgy érzi, testvére magányos, ezért „megajándékozza” őt pónilovakkal, kecskével, kacsákkal és egy kutyával.

Természetesen az első reakció a megdöbbenés, de már ismerik egymást: pár perc múlva már úgy kezelik a helyzetet, mintha az a leghétköznapibb volna. Épp ezek az apró, kis láthatatlan lelki kötelékek teremtenek a levegőben is érzékelhető, teljes elfogadást egymás iránt.

És természetesen igaz, hogy szereztek és okoztak sérüléseket korábbi házasságaikban, kapcsolataikban: hátrahagyott gyermekek, vagy egy válás során elvesztett lány, mentális zavar, vagy a világra való egyéni rácsodálkozás, amivel az adott környezet nem tud azonosulni.

Robertet lehetne önző, saját centrális pontja körül forgó, kihasználó és mindenkit átgyalogoló személynek látni – de a film előrehaladtával folyamatosan megcsillan benne az ember. Testvérével való kapcsolata egy olyan egyedi filmes ábrázolás, melynél kevés rétegzettebbet és emberközelibbet láttam.

Sarah pedig a folyamatosan próbálkozó – Gena Rowlands újabb, mentális hullámvölgybe rekedt karaktert alakít Cassavetes filmjében. Nem olyan súlyos, mint az előző szerepeiben, de épp annyira, hogy egy házasság látja kárát.

Van egy álomjelenet, amikor úgy próbálja ugratni a családját, amikor azok már rém elfáradtak a korábban történtek miatt. (Itt megjegyezném, hogy a medencés jelenetnél elég visszataszító a férj és a lány viselkedése. Olyan érzésem volt, mintha a lánya is játszaná a kis játékait, a telefonlehallgatással, a szülőket némileg bábuként használva. Ugyan egy ilyen érzelmi vihar közepette ez érthető, de Sarah családi drámája egyértelműen nem fekete-fehér.)

Mindenesetre, hogy Robert háza menedékhelynek tekinthető, ez mindkettejükre jó hatással van: Sarah folyamatosan változtatja a döntéseit. Egyszer elindul lefeküdni, majd hirtelen szórakozni megy egy bowlingterembe, azután újra nyugovóra szeretne térni, azután pedig repülőutat szervez, hogy rendbe hozza a házasságát – miközben ott már senki nem várja. Robert az, aki kimondja, hogy szereti őt, és csakis őt ezen a világon. Ahogy pedig Cassavetes ezeket a szavakat kimondja, el is hisszük neki. Minden rezdülés erről az odafigyelésről árulkodik.

Hogy azután a film végére ott vagyunk egy vihartól sújtott házban, tele farmról hozott állatokkal – majd John Cassavetes ül egy fotelben, beletörődve, hogy Gena Rowlands karaktere visszautazik, és újra a kételyek közé, a bizonytalanságba.

Hallucinációja közben jön a felismerés, hogy egyedül marad a házban – egymásra pillantanak, majd elköszönnek.

Mintha ez a jelenet már előrevetítené, mi is fog történni a való életben: Cassavetes ekkor már gyógyíthatatlan betegséggel küzdött, a felvételeket is nagyon nehezen, rossz állapotban tudta végigcsinálni – de amit alkotott, egyértelmű szerelmes- és búcsúlevél Rowlands-szal való házasságához, és mindahhoz, amit együtt alkottak. És mintha mosolyogni is tudna az egészen, hogy talán közel a vége, de tartalmas utat tettek meg, erősen tartották egymást.

A felerősödő vihar, az ablaküvegen keresztül megmutatkozó rendező az utolsó képekben már nem egy beteg ember képét festi: egy megélt emberét, aki végigjárta az utat, és függetlenként, minden kompromisszum nélkül adta át mindenkoron érvényes üzenetét.

Megütközés és éber hatású felismerés, miszerint gyengeségeiddel együtt is emberi lény vagy és maradsz.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2026. szeptember 20.