Minden zenekarnak fontos az első lépés. Az 1990-ben alakult liverpooli Anathema (személyes kedvenceim egyike) ott volt a death / doom metal műfaj megszületésénél. Mellettük még a Paradise Lost és a My Dying Bride nevét fontos megjegyezni, hisz a kilencvenes évek elején egy egészen különleges megközelítésű műfajt sikerült megteremteni, melyet ugyan az eredeti doom metal táplált, mégis valami újat tudott elindítani.
A három előadó közül csak Aaron-ék (MDB) maradtak e stílus mellett, az Anathema és a Paradise Lost két-három lemez után egy érzelmileg hasonló, ámbár más felépítésű zenére váltott.
Tulajdonképp ha a folyamatos megújulásról beszélünk, akkor egyértelműen a Cavanagh-tesók bandája kerül ki győztesen, hisz ők mindig kísérletezgettek a hangzásukkal. Első két albumuk a még előbb említett stílus korlátain belül mozog, de a harmadik lemezen már muszáj volt váltaniuk. Azokhoz az őszinte gondolatokhoz, üzenetekhez amiket át akartak adni egy bátor lépés szükségeltetett. Számomra pedig ez a zenetörténet egyik legfontosabb lépése volt.
Nah de ne szaladjunk ennyire előre, hisz kedvenc brit csapatunknak szüksége volt az első két lemezre is ahhoz, hogy később megalkothassák a csodát. A számos split és demo után 1993-ban jelent meg Serenades-re keresztelt első nagylemezük. A cím már itt sokat elárul arról az érzelmi túlfűtöttségről, ami ezt a zenekart megalakulása óta jellemzi. Habár a zene teljes élvezetéhez szükség van némi underground tapasztalatra, azért könnyen felfedezhetőek benne azok a csodás részletek, amik későbbi albumaikon váltak teljes egésszé.
Nem egy tökéletes albumról van szó a Serenades esetében, azonban egy korrekt, megfelelő indulás volt ez az Anathema-tól. Sok doomster szerint persze a legjobb anyaguk, ez azonban kissé elfogult megállapítás. Tény, hogy egy önálló, gótikus ízeket is magában rejtő hangulattal bír, a későbbi klasszikusokhoz azonban nem ér fel. Szívesen hallgatom, de nem lehet akármikor elővenni, hisz már eleve a műfaj sem könnyen befogadható. Az egész felvétel több, mint egy órás, tehát idő kell az elemzéséhez.
A produktum még nem adja vissza teljesen azokat az érzéseket, amiért ma is a kedvencemnek tartom őket, azonban tény, hogy már itt fel lehet fedezni apró gyöngyszemeket. Ezek közé tartozik a legjobb doom nóták közé sorolható Lovelorn Rhapsody, mely egy végig feszült hangulatú szomorú dal, valamint még az ugyancsak a lemez első felében megtalálható They (Will Always) Die. Utóbbi az egyik legrégebbi szerzeményük, több demo-n is meg lehetett találni, itt pedig teljes erőben tér vissza. Felépítése zaklatottabb a nyitó tételnél, a végére mégis egy álomszerű, reményt kereső világban tör ki. Talán a síráshoz hasonlítható, ugyanakkor meg-megbújik benne a boldogság érzete.
A Sleepless-t is kötelező vagyok megemlíteni, hisz ez az egyetlen dal erről a lemezről, amit akár napjainkban is elővesznek Danny-ék. Egy adott témára épül, melyet a szaggatott riffek törnek meg, így válik ez is a jellegzetességévé. Ekkor még Darren White volt az együttes énekese, és itt csak vokál formájában találhatunk tiszta részeket. White végig feszültség teli hangja meghatározó, más kérdés, hogy Vincent a The Silent Enigma-n valahogy jobban hozta a hasonló énektémákat. A teljes tiszta ének a harmadik lemezen valami isteni sugallat lehetett, hisz a folyamatos hörgés az Anathema-nak nem áll jól. A második albumon már vannak letisztultabb dalok, a Serenades-en azonban kevés ilyet találni. Talán a harmadik J’ai Fait Une Promesse az egyetlen, mely egyben a debüt album legkülönlegesebb szerzeménye. Hatalmas meglepetésként ér a megpróbáltató Sweet Tears után. Ruth Wilson éneke pedig a legszebb Anathema dalok közé emeli ezt a rövid, alig 3 perces, átkötő jellegű szerzeményt.
A lemezen ugyan a doom metál irányú tételek a meghatározóak, mégis vannak hallgatást megkönnyítő, szabadabb pillanatok. A kissé Eternity-t előidéző Scars of the Old Stream is ilyen.
Nem írtam még a kevésbé tetsző részekről. A Sweet Tears ugyan pont egy pozitívabb darab, mégis egy kissé monotonná válik a gitárok miatt. A Sleep in Sanity-t pedig már csak szimplán unalmasnak tartom. Elég felesleges dal, nem találtam meg benne azt az egyéni ízt, ami szinte minden egyes szerzeményükben ott van. A Where Shadows Dance tartozik még a gyengébb pillanatok közé, bár igaz, csak két perces. Ezeken kívül elég okés felépítésű tételek bújnak meg a lemezen, így a debüt album hozza azt a szintet, amit egy hasonló jellegű anyagtól várunk. Messze nem tökéletes, de ott vannak azok a kiforrott pillanatok, amik később klasszikusokat eredményeztek.
Végére hagytam az album utolsó különlegességét, a Dreaming (The Romance) című, kizárólag billentyűkkel előadott, több, mint 23 perces felvételt. Ez csak az eredeti kiadványon szerepel, és olyan hangulatot teremt, mintha egy David Lynch filmbe csöppennénk. Pozitívuma, hogy bár hasonló témákból épül fel, hossza ellenére sem válik unalmassá. Hasonlít a Burzum Tomhet-jére, de ezernyi más ambient dolgot felhozhatnék példaként. Rendben van, kicsit megnyugtatja az embert, amire valljuk be, szükség is van a felkavaró, vegyes érzelmeket magában hordozó témák után.
Egy kissé egydimenziós, ámbár szerethető lemez tehát a Serenades, amely ugyan nem sokat ad vissza a mai Anathema hangulatából, de megteremtette azt az utat, melyen végighaladva a csillagokat is elhozta később az együttes. Akik fel szeretnék fedezni a liverpooliak teljes zenei világát, azok ezt se hagyják ki.