Az Anathema 1993-as Serenades c. debütalbumán ugyan még kissé szétszórt volt, de tartalmazta azokat a csakis rájuk jellemző stílusjegyeket, melyek a legérzékenyebb előadók közé emelték őket. Nem egy könnyű óra volt az, és a második, The Silent Enigma-ra keresztelt anyagukban sem találhatunk vidám pillanatokat, mégis valamivel szerethetőbb albumról van szó.
Darren White énekes helyét Vincent vette át, aki ugyanakkor a gitártól sem vált meg. Bár még mindig a hörgés van előtérben, azért színesítésként tiszta éneket is felfedezhetünk, ami, mint ahogy már a Serenades-nél is írtam, jobban áll a csapatnak.
Tehát, a második album 1995-ben jelent meg, ekkor még stílusuk miatt egyértelműen underground körökben mozogtak. Nem adja meg könnyen magát a közel egy órás felvétel, és be kell vallanom, ez volt az az album, amihez még a vízválasztó A Fine Day to Exit-nél is több idő kellett. Alapjaiban ugyanaz a műfaj, mint legutóbb, de a Serenades-re egyszerűbb felépítésű dalok kerültek, talán arról csak az Under the Veil-t tudnám itt is elképzelni. Én csak örültem annak, hogy egy nehezen megnyíló lemezt készítettek, értékelem azt, hogy már második anyagukkal feladják a leckét a hallgatónak. A doom metál műfaj szerelmesei biztosan hamarabb befogadták, de tény, hogy pár hallgatás nem fogja minden részletét megmutatni. Pedig a Silent Enigma dalaiban egytől egyig megvannak azok a részletek, amik az Eternity-n egy évvel később a tetőpontra értek. Gyász, világfájdalom és halál a téma, a reményt pedig egészen az album utolsó harmadába száműzték.
A megpróbáltatás egészen a Restless Oblivion-tól a Cerulian Twilight-ig tart, ezt a hat dalt lelkileg igen nehéz feldolgozni. Ha sikerül megbarátkozni a lemezzel, már egész közel fogod magadhoz érezni, és belátod, hogy jóval összeszedettebb, mint elődje. Habár ennek megállapításában a hangzás is segít, hiszen sokat javult, főleg a basszushangzás lett meghatározó az angolok második nagylemezén. Míg a Serenades tüskésebb volt, addig jelen cikkünk tárgya jobban figyel a megszólalásra, és ezzel sokat segít abban, hogy a nehéz szerzemények ellenére mégis könnyebben megszerethessük. Nem mindenkihez áll közel ez a zenei világ, nem is mindenkinek ajánlom a Silent Enigma-t, hiszen próbára teszi lelkünket, de azért a maga nemében ez egy nagyszerű, profi zenészekhez méltó munka.
Induljunk tehát egy órás sétára a halál völgyébe, melyben nappal sem láthatjuk a fényeket, kezdjük meg utunkat végzetünk felé.
Maga az egész album egy képet fest szemeim elé. Egy utat szimbolizál, egy olyan helyet, ahol a halál jelenti a megváltást…Az emberi lélek legmélyebb szakadékába taszít le a nyitó Restless Oblivion, egy kegyetlen tétel, melynek karakteres megszólalása és vad tempója az Anathema teljesen új arcát mutatja meg. Ehhez fogható a bemutatkozó lemezen nem volt. Vannak belassultabb részek, de alapjában ez egy gyors, felőrlő dal. Szavakkal nem tudom visszaadni milyen mélyre visz, ezután a lélek magányra és szenvedésre van ítélve. Amikor pedig az ember kegyelemért könyörög, felcsendül a Shroud of Frost, az emberiség örök szenvedésének himnusza. Annyi kapaszkodónk sincs itt, mint a nyitódalnál. Saját szemeinkkel kell végignézni azt a brutalitást, amit az ember valaha elkövetett, lelkünkkel kell fizetni gyengeségünkért.
Nem tehetünk semmit, megadjuk magunkat és sétálunk tovább e kietlen völgyben, és ugyan a szerzemény legvégén megvillan egy apró fénysugár, ez az idő csak annyira elegendő, hogy letöröljük könnyeinket. Ahhoz pedig, hogy összeszedjük gondolatainkat, muszáj megpihennünk. Erre van lehetőségünk az …Alone ideje alatt. Nincs változás, ugyanott vagyunk, ugyanúgy a semmi felé tartunk, de szükség van rá. Még mielőtt bárki pozitív pillanatokra gondolna, ez a darab is nyúz belülről, csak valahogy elfogadtatja veled a helyzetet. Míg eddig önmagadat is bántottad, apró harmóniát tudsz teremteni lelkedben, hogy fel tudd dolgozni azt, amikor az utolsó halvány fények is kialszanak a völgyben.
Sunset of the Age. A naplemente alatt felidézed gyermekkori emlékeid, valamint a boldog pillanatokat. Egy örök momentum ez, az idő megáll körülötted. Elfogadod azt, ami történt, nem engeded, hogy a pokol mélyebbre taszítson. A felidézés miatt ugyancsak fájdalmas darabról van tehát szó, egy apró hajszállal azonban könnyedebb az eddigieknél. Az ok pedig maga a szépség.
A nap lassan tűnik el a látóhatáron, az energiáknak köszönhetően ezután teljesen megbarátkozol önmagaddal. A Nocturnal Emission képében megnyílik előtted az egész borzalmas mélység, de már nem félsz. Elviselsz akármit, és várod, mikor ér véget a sötétség. Hosszú hónapok és évek telnek el itt egyedül. Nem élnek már benned a remény sugarai. Magadban azonban egyensúlyt teremtettél, és még mindig nem fejezted be utadat. Az örökké tartó alkony alatt pedig folyamatos lelki próbatételeken kell keresztül menned. Ha sikerül, megerősödsz, ha nem, szégyenteljesen hullasz földre, és soha senki nem fog emlékezni rád. Te döntesz, hogyan folytatod tovább. Csak te egyedül.
A Cerulian Twilight az utolsó nehéz állomás, melyen ha sikerül továbblépned, eléred a reményt. Az érzést, ami ebben a kegyetlen világban végig halott volt. Megfejted a titokzatos rejtélyt (amire a cím is utal), majd felfedezed a csodát. Mindenki megmenthető, ehhez pedig csak saját magunkra van szükségünk. Egy kis apró fény értelmet adhat életünknek, a sötét világ pedig bezárul…
The Silent Enigma. Az Anathema egyik legszebb szerzeménye. Finom, halk bevezető témái megdobogtatják félig halott szívünket, és megtölti azt újra fénnyel, a végtelen szabadság hatalmával. Töréspont ez, melynek pillanatában megszűnik a szenvedés. Kikerülünk a hideg, kegyetlen világból, a felfokozott érzelmi szál pedig itt tör ki végleg. Az album nemcsak legszebb része ez a 4 perc, hanem egyben a legfontosabb is. Meg kell jegyeznem közben, hogy később, a Resonance első részén megjelent a dal orchestral verzióban is, mely még dob egyet az eredeti gyönyörűségén. Annyi remény van benne, hogy talpra állít, bármilyen mélyen is vagy. Nem enged elhullani.
A titok feltárása után mindent rendbe kell tennünk, hogy egyensúlyba állítsuk életünket. A hatalmas energiák dala az A Dying Wish, melyben felszabadulnak a vágyak, és végleg elszabadulnak az érzelmek. Szükség van erre a dalra, hisz a csodálatos címadó csak részben ellensúlyozta a lemez kétharmadában uralkodó sötétséget. Az erőtől duzzadó szerzemény felkészít minket utolsó utunkra is, hogy elégedetten érjünk el a véghez. Ez az a pillanat, ami elhozza a megváltást, a halál, mely után végre örök nyugalomra lelhetünk. Egy briliáns zárása ez a lemeznek, mely ugyan nagyon nehéz 6 tételen keresztül, de a végéhez érve elérünk a felszabadult, lelki boldogságot hozó darabokhoz is.
Csendben ér véget utunk, ami alatt sikerült megszabadulnunk bilincseinktől, hogy felfedezzük a nyugalom hegyeit.
Az album mindenképp egy utazást kínál a hallgató számára, és bár ez sem ér fel a harmadik, mindent elsöprő lemezükhöz, azért mégis remek kiadványról van szó. A Restless Oblivion, a Sunset of the Age, az A Dying Wish és a címadó kötelező Anathema klasszikusok, de a többivel is érdemes barátkozni. Egyben hallgatva pedig remélem tudtam érzékeltetni, milyen helyekre vihet el.
Egyébként a borító is tökéletesen jellemzi az anyagot, hisz a felhők és a fény visznek ki a sötétségből, mégis parányi részét képezik az albumnak. Nagyon hatásos ábrázolás.
Egy különleges út vár rád tehát az album végighallgatása alatt, ami már csak hangzása miatt is nagyobb élményt kínál, mint a Serenades. Összetettebb, kiforrottabb felvétel, amely a felkészülés utolsó állomása volt a banda számára, hogy az 1996-os Eternity-n megalkothassák számomra minden idők egyik legnagyobb zenei művét.