Nem tudom, hogyan lehet munkához látni olyan művek után, amikre nem csak egyszerűen illik a tökéletes jelző, hanem többet adnak bárminél, örök időkre szóló utazásra visznek, és megmutatják azokat a képeket, melyeket sohasem feledünk el, hogy halálunk pillanatában is emlékezzünk rá.
Nem lesz vége. El fogunk érni egy magasabb szintre, hogy eggyé váljunk a világot mozgató energiákkal.
Az Eternity c. 1996-os Anathema album egyszeri, és megismételhetetlen alkotás. Egy banda számára pedig olyan szint, amit nem lehet még egyszer megütni. Soha nem gondoltam volna, hogy egy album minden másodpercében tud oly gyönyörű lenni, mint az említett klasszikus. Az első lélegzetvételünktől elvisz halálunkig, mindezt a boldogságon és fájdalmon keresztül. A Mennyország hangjait tartalmazza az a lemez.
Két év telt el, és az Anathema új stúdióalbummal jelentkezett. 8 évesen ekkor még természetesen nem ismertem őket, de irreális belegondolni, hogy miféle várakozás előzhette meg azok számára a friss anyagot, akik annyira imádják harmadik felvételüket, mint én. Mindenesetre ma már könnyebben megy mindez, hisz akár csalódás után is ott a következő soralbum reménye. Én pedig két évvel ezelőtt 13 esztendőnyi munkájukat ismertem meg egy hónap alatt. Eltelt némi idő az Eternity után, nem tudtam azonnal meghallgatni az Alternative 4-et, hisz nagyon sokat vártam tőle. Talán ez is jelentette a legfőbb problémát.
A lemez ugyanis csalódás. Számomra eddig a legnagyobb, ami valaha ért zenében. Ezt pedig úgy mondom, hogy alapból egy színvonalas, jó albumról beszélünk. Az Eternity után azonban hatalmas visszalépés ez Cavanagh-éktól, és itt érződik az, hogy két évvel ezelőtt mindent kiírtak magukból.
A ’96-os remekmű megírásában alaposan résztvevő Duncan Patterson kreativitása is jócskán visszaesett. Hozzá kell tennem, jó dalokról van szó, és igazából egyetlen egy gyenge tétel szerepel a felvételen, de az album legjobbja is fényévekre van az Eternity bármelyik szerzeményétől. Nagyon sokan kedvelik ezt a lemezt egyébként, ez azért lehet, mert egyértelműbb, befogadhatóbb dalok alkotják.
Önmagukban hallgatva, vagy akár koncerten hozzák a szintet, de ez összhatásban kevésnek tűnik. Az albumközpontúság után ez egy nagyon szétszórt, útkereső kiadvány, ráadásul a hangzást is emészteni kell.
Üresség. A harmadik tétel pontosan visszaadja azt az érzést, amit ez az album felkelt bennem. Ez a banda mindig is azért volt jó, mert folyamatosan újultak, változtak, és ez itt is megvan, más kérdés, hogy most az egyszer nem örülök neki. Kétségkívül nem egy helyben topogás amit csinálnak, megint próbálnak valami mást adni, mint eddig, de ez az a pont, amikor egyszerűen nem elég jó dalokat írni. Az Anathema olyan magasra tette a lécet előző munkájával, hogy itt meg sem próbálják túlszárnyalni azt, csak adnak nekünk 10 új dalt, amik a főbb pontokon első hallgatásra megnyílnak. Nem szabad azonban kihagyni azt a tényt, hogy ez a banda még így is remek pillanatokat tud szerezni a lemezen, erős dalokról van szó, melyekben azért érződik az akarat. Hihetetlen, hogy már ekkor ilyen szintre jutottak. Önmaguknak volt nehéz megfelelni.
A negyedik album egy nagyon szép, zongorára épülő intro-val nyit, és hamar kiderül, a mondanivaló, valamint a szövegek rendben lesznek. Az érzések ugyanazok, hisz zenészeink is maradtak, csupán a megvalósítás most nem olyan ihletett, és profi, mint az Eternity esetében.
A másodikként érkező Fragile Dreams egy zseniális darab, a banda legismertebb szerzeménye, de tény, hogy benne van az alternatív változás itt inkább negatívnak ítélt hatása. Bivalyerős dal, nagyon szeretem, de itt rájöttem, hogy azt az összetartó erőt, azt a hatalmas energiát, ami az előző munkájukon dolgozott, itt nem fogom megkapni.
Igen, azért nehéz az Alternative 4-ről írni, mert a jó dalok ellenére egy csalódást keltő lemezről van szó. Az indítás kifogástalan, mégis érezni lehet az erő hiányát, ami ott uralkodott. Nem érzem benne a szenvedélyt, nem mutat meg képeket, ha behunyom a szemem. Nem visz el egy újabb útra, és amikor hozzájuk rohanok segítéségért, üres marad a szívem.
Az Empty, akár csak a Fragile Dreams egy koncertfavorit, rajongók által imádott darab. Legjobban ezzel tudnám prezentálni az egész lemezt. Témájában is jól visszaadja a hangulatát, mellesleg elég jól rámutat az itt tapasztalható „üresség”-re. Persze Anathema szinten.
A negyedik Lost Control végre egy kis színt visz az összképbe, hogy fájdalmasan dalolja el örökké tartó bánatunkat. Alapjában véve egyszerű felépítésű szerzeményről van szó, de a hangszerek ügyes használata egyedivé teszi. Folyamatosan megy előre, itt nem érzek visszakanyarodást, nem tapasztalok meghátrálást. A végére a kilátástalan világfájdalom is megjelenik, amely egyben a tetőpontot is jelenti.
Nem könnyű hallgatni itt őket, mert a mély mondanivaló mellett annyira megbolygatták a hangzásvilágukat, hogy nincs időnk egyszerre mind a kettőt feldolgozni. Ezen pedig a többszöri hallgatás sem fog segíteni, mert nem ad új színt, nem az elsőre azonnal kihallott szépséget fogjuk felfedezni, hanem pont azt az idegen vonalat, amelyen végig mozog ez a kiadvány.
Úgy gondolom, a cím is segít elárulni, mi történhetett. Az alternatív íz azonnal felfedezhető, ahogy feltesszük az albumot, de hamar ki fog derülni, hogy sok lesz ez így egyszerre. A jó szerzemények még egyszer le kell írnom, nem elegendők ahhoz, hogy pozitívan írjak erről a munkájukról. Ha rá gondolok, tudom, hogy visszaestek a jó szintre. Nekem ez nem elég. Ilyen zseniktől, mint a Cavanagh tesók és Patterson, egyszerűen többet vár az ember. Megértem viszont azt is, hogy nem lehetett könnyű úgy munkához kezdeni, hogy előtte mindent kiírtak magukból a srácok.
A Re-Connect és a címadó a korong legnehezebben emészthető tételei, ezeket nem lehet pusztán szórakozásból hallgatni. Az előbbi még talán könnyedebb, és szerethetőbb (főleg a folyamatos előrehaladás fedezhető fel benne, apróbb kitörésekkel, hogy a végére teljesen átforduljon megint csak valami másba), de utóbbival meggyűlt a bajom. A címadó egyszerűen a leggonoszabb, legbarátságtalanabb, és ezzel együtt a leggyengébb Anathema-dal. Érthetetlenül húzzák hat percig, ezt pedig nem tudtam mire vélni. A dalszöveggel újfent semmi gond nincs, a zene azonban annyira elidegenítő, hogy egészen a végéig örvénybe löki a hallgatót.
Az Inner Silence egy egész rövid kis játék újra zongorán, nyugodtan lehet a Lost Control testvérének nevezni, de míg az inkább fájdalmas volt, addig jelen szerzemény tele van pozitív energiával. Ez egy igen boldog, és szerethető pillanat, és segít megbarátkozni az anyaggal.
Bevallom őszintén, ha a Fine Day után jelenik meg a korong, akkor talán jobban tudnám szeretni, mert megvannak rajta azok a pillanatok, amik hamisítatlan klasszikusok kifejlődéséhez vezetnének. Ha egy hajszálnyival jobban koncentráltak volna az albumfelépítésre, befogadhatóbb munkáról beszélhetnénk.
A zárás egyébként ugyan csak sajátos, megkeverve a szépség és az új hullám kettősét. A Feel a Lost Control és az Inner Silence keresztmetszete, melyben egy meghatározó, billentyűn játszott dallam visz el a végéig, egyre csak fokozva a feszültséget. A végén azonban itt nem változik, egy hatásos, de nem kiemelkedő zárásnak lehetünk fültanúi. A Regret egy szép dal, de felesleges 8 percig húzni. Ha egy tömörebb dal lenne, ezt is feljegyezném külön pozitív benyomást keltő pillanatnak.
A Destiny hagy magunkra, egy két perces levezetés, melynek hallgatása közben próbálja megfejteni a rejtélyt a hallgató. Bennem legalábbis rengeteg kérdést felvetett, és elsőre nem voltam valami elégedett. Szerethető albumról van szó, a dalok alapján hoz egy szintet, de rossz volt az időzítés. Mivel Duncan Patterson jelen lemez után elhagyta az együttest, soha nem tudhatjuk meg milyen lett volna egy újabb felvétel kreativitásuk csúcsán. Útjaik különváltak, de az Eternity-nél azt hiszem senki nem kívánhat többet. A tökéletességet hozták el akkor, ami elméletileg nem létezik…
Az Alternative 4 tehát egy vegyes hangulatú album, melynek van egy csodás, és egy kevésbé szerethető oldala is. Tény, hogy elődje után nagy csalódás, de önálló műként felfogva azért szerezhet szép pillanatokat a hallgatónak. Röviden igazából csak annyit tudnék mondani a két felvétellel kapcsolatban, hogy ha az Eternity jelképezte a csillagos éjszakai égboltot, ez az album a reggel szimbóluma. És attól függetlenül, hogy én nem kedvelem a nap ezen szakaszát, még más szeretheti…