„Ne félj, mindjárt ott vagyunk. Az után a sötét felhő után van egy haldokló csillag. És nemsokára, Xibalba meghal. Mikor felrobban, te újjászületsz. Kivirágzol. És én élni fogok.”

Félelmetes belegondolni, hogy hol is tartott már az Anathema 1999-ben. Sokan ekkor kezdték el megismerni a zenekart, pedig ekkor ők már túl voltak az újjászületésen. A debütalbum, és a második, The Silent Enigma egyre csak építette azt a tornyot, ami az Eternity-nél készült el, amely azon kívül, hogy katartikus élményt kínált, véget is vetett mindennek. Az a kezdet és a vég egyben. Egy önálló, nagyon nehéz, de a Mennyország csodáival egyenértékű lemez, mely megmutatta, mi is ez a zenekar valójában. Miféle érzelmi töltet élhetett ott a banda tagjaiban, hogy ilyen erővel törjön ki, elsöpörve mindent.

A harmadik album a Cavanagh tesók legjobb műve, ehhez aligha férhet kétség. Az 1998-as Alternative 4 sajnos hátrányból indult, hiszen nem mindennapi feladatot kellett volna teljesítenie. Persze azon album hallgatása közben már megértettem, hogy nekem sem szabad irreális dolgokat kívánnom kedvenc együttesemtől. Egy egész életet meghatározó koronghoz nem mindenkinek van szerencséje, ezért  pedig én mindig hálás leszek. Egyébként vannak olyan rajongók, akik nagyon szeretik alternatív vonalon mozgó lemezüket, de igazából csak önmagához mérten jó. Ha valaki ezzel megelégszik, nem fog csalódni, sőt teljes szívből ajánlható album.

Elég rövid idő, mindössze egy év telt el az előző művük óta, de annál komolyabb dolgok történtek a zenekar tagjaival. A banda elvesztette egyik legjobb szövegíróját, Duncan Patterson-t, akinek munkája főleg az Eternity-n volt meghatározó. Főleg ezért is sajnáltam a kilépését. Helyére a Cradle of Filth-ből is ismert Dave Pybus érkezett, aki ugyan nem vett tevékenyen részt a komponálásban, de ettől függetlenül remek basszusgitárosról beszélhetünk. Igazából ez az eset szimplán egy tagcsere, nem tragédia, és bár Duncan egy zseni, Danny legalább olyan jó dalszerző, mint ő volt. Hanem ami ’98-ban történt, mindent megváltoztatott. Danny és Vincent elvesztették az édesanyjukat…
Míg az Eternity-n saját lelkükkel, valamint létezésünk kérdéseivel vívtak harcot, két évvel később egy olyan szomorú eset történt, aminek hatására minden elszakadt e két hatalmas művészben. Nem tudom mit érezhettek ekkor, de szívükben azóta is hordozzák ezt a sebet, mely egyszerre ölte és teremtette újjá őket.

„Tedd Uram halhatatlanná a szülőket, akik meghaltak!
Legalább a szívünkben éljenek tovább!”

Már nem azok voltak, akiket eddig megismertünk. A fájdalom, és az elveszettség visszaköltözött szívükbe, de már egy egészen más oldalról közelítettek a mindenség kérdéséhez.
Érezni lehet a boldogság és gyötrelem keresztmetszetét a Judgement-ben, folyamatosan a végtelenről elmélkedik, de igazából hitelesebb lenne úgy fogalmaznom, hogy míg az Eternity megszemélyesítette az örökkévalóságot, addig a Judgement bemutatja azt. A cím pedig („Ítélet”) egyértelműen az emberekre vonatkozik, ránk, akiknek muszáj elviselni a tudatlanságot, el kell fogadnunk a halált, és meg kell értenünk, hogy soha nem nézhetünk be a fal mögé. Halálunk pillanatáig nem.
Danny és Vincent Cavanagh újra létrehoztak valami többet, valami olyasmit, amit eddig még senki, sohasem. Gondoljunk csak bele miféle ajándék ez azután, hogy ilyen kegyetlen volt velük a sors.
A Judgement, a banda ötödik nagylemeze tehát megszületett, és mi, szerencsés hallgatók, újabb utazásra indulhatunk…

„Ne aggódj.
Mindjárt ott vagyunk.”

Lassú, gyönyörű akusztikus bevezetővel indul minden idők egyik legfájdalmasabb Anathema szerzeménye, a Deep. Itt nincs kegyelem, és hasonlóan az Eternity-hez, azonnal mélyre kerülünk, hogy feltérképezhessük azt a világot, ahol majd’ egy órát fogunk eltölteni. Azonnal érezhető, hogy finomra, érzékire csiszolt a hangzás, ez az Alternative 4 után nagyon jól esik. Ugyanakkor a címe alapján olyan mély érzéseket ad vissza a nyitódal, amit nem egyszerű hallgatni. Végig ez lesz a meghatározó ezen a korongon: érezzük, hogy a zenészek által biztonságban vagyunk, már az elején garanciát kapunk arra, hogy nem fog a minőség egy pillanatra sem ingadozni.
Nehéz meghatározni ezt a hangulatot, mivel a dalok témája annál inkább változatos, itt kisebb világokon fogunk áthaladni, ami azt eredményezi, hogy egyszerre lesz album- és dalközpontú a kiadvány, adva ezzel egy önálló, meghatározó képet, ami csak erre a munkájukra jellemző.
A Deep zenei tökéletességet nyújtó kezdése tehát már ad egy bizonyos képet, tudjuk, hogy valami borzongatóan zseniális ajándék ez. Ez volt a második dal, amit hallottam tőlük, és azóta minden nap részese akarok lenni világuknak.
A melankolikus kezdés után meglepetésként érkezik a Pitiless, és bár nem egy hosszú darab, ettől függetlenül az előzőhöz képest durvább, szúrósabb dal, melyben óvatosan bújik meg egy reménysugár, hogy a végén Danny fájdalmas gitárszólójával eloszlasson minden kétséget afelől, hogy ez a lemez egyik legnehezebben befogadható tétele.
Biztosítva vagyunk tehát afelől, hogy tényleg mélyen vagyunk, újra elveszve az emberi érzelmek tengerében, és egyszerre érezzük magunkat szomorúnak, valamint boldognak. Újra szembesülünk a végtelenség erejével, és amíg a Deep-pel megpróbálunk egyenértékűvé válni vele, a Pitiless meghökkentően üt szívbe, hogy lent maradjunk, és újra egyedül nézzünk szembe önmagunkkal. Ennek terhét pedig a harmadikként érkező, csodálatos Forgotten Hopes segít enyhíteni. Egy szerelmes, elszállós hangulatú darab ez, melyben Vincent végig beletörődve, érzékien énekel, amely csak még dob az amúgy is magas színvonalon. Ugyan szövege alapján („Csodálkoztál valaha azon, miért hagytak egyedül // Összetörtem a szíved és hagytalak sírni?) ez is komoly és nehéz a témája, de az akusztikus aláfestés, valamint a gyönyörű refrén miatt újra és újra visszacsalogat magához.
Ezt a kérdést egyébként a mai napig nem tudtam megfejteni: lehetséges az, hogy a gyötrelem a megváltást jelenti? Hogy a magány olykor miért tud elviselhetetlenül gyönyörű lenni? Nem hiszem, hogy csak én érzem ezt így. Néha szét tudnak tépni belülről ezek az érzések, máskor pedig olyan képeket mutatnak, amelyek úgy érzem, csodálatosabbak bárminél ezen a világon. A létezés szépsége és fájdalma. Az élet. Ez az Anathema.
Elfelejtett reményeink után a horizonton megjelennek a végtelen apró színfoltjai, maga a Destiny Is Dead pedig, ami egy átvezető jellegű tétel, utunk első pihenőhelyét jelenti. Az egyéni gitárjáték és a dob folyamatos lüktetése olyan karakteres, hogy hatásukra, ha csak egy pillanatra is, de érezhetjük a világot mozgató erőket, megpillanthatjuk az örökké dobogó szívet.

„Az utolsó nap, mikor vele voltam, mesélt az apjáról, aki meghalt. Azt mondta, ha kiásnák az apja testét, nem lenne ott. Magot ültettek a sírja fölé. A magból fa nőtt. Moses azt mondta, az apja eggyé vált a fával. Belenőtt a fába, a koronába. Ha egy veréb evett a fa gyümölcséből, az apja a madarakkal repült. Azt mondta, az apjának a halál volt az út az áhítat felé. Így hívta…”

Nem fogom tudni soha visszaadni mit érzek, amikor szembe kerülök az Értelemmel. Ő mindent tud, én semmit. Nem fogom tudni soha megmagyarázni, miért sírok, ha a létezésre, a világegyetemre gondolok. Mi késztet arra, hogy tovább haladjak az úton? Miért nem vonulok csendben vissza, és fogadom el a világ szabályait?

A hatásos átvezető után az album legérdekesebb dala következik, a Make It Right (F.F.S.) Van egy olyan jellegzetessége, amitől nem lehet szabadulni. Ez pedig a hatásos aláfestés billentyűn. Ugyancsak Danny-t kell dicsérnem itt is, hiszen az ő munkája. Egy nyugodt, szabad felfogású dalról beszélhetünk itt, Vincent pedig végig dallamosan énekel. Ez volt az első szerzemény, amit hallottam tőlük, és emlékszem, milyen hatással volt rám. Csodáltam a tökéletes felépítést, melyben a végén végérvényesen átveszi az előbb említett hangszer a szerepet. Elsőre talán elúszhat melletted, de később rájössz, hogy az elviselhetetlenségig fokozott fájdalmas búcsú előtt nagyon fontos energiákat gyűjthetsz itt. Jobb helyre nem is kerülhetett volna.
A következő dal azonban minden kétséget kizáróan a lemez legszebb, legfájdalmasabb pillanata. Eddig is lehetett érezni azt a szomorúságot, ami a két Cavanagh tesót sújtja, de itt minden elszakad. A One Last Goodbye búcsú édesanyjuktól, egy utolsó üzenet, melyben elmondják, mennyire szerették / szeretik is őt. Rémisztően őszinte szerzemény, tele fájdalommal, amely egyben egyik legjobb daluk is. Kötelező meghallgatni mindenkinek. Édesanyánk elvesztése minden csapásnál nagyobb, és ez a tétel rádöbbenthet arra, hogy minden egyes szavunk fontos hozzá. Egyszer majd lesz idő, amikor meg fogjunk bánni hibáinkat.
Danny és Vincent imádta az édesanyját, a halál pedig elvette tőlük. Annyi mindent szerettek volna még mondani neki, olyan hirtelen távozott el. Ennél szebb búcsúlevél még nem volt a kezemben.
A következő dalt Parisienne Moonlight-ra keresztelték, és megdöbbentő, milyen hatásosan tudnak dolgozni minden egyes lemezen. Zongorára épülő tétel, amelyben ott van az a hangulat, ami végigkísért minket a One Lost Goodbye-on, de a végére próbál kiemelni és továbbvinni az úton. Koncerteken a mai napig is előveszik, Lee Douglas gyönyörű éneke pedig tökéletes. Habár átvezetőként is felfogható, ez igazából önálló darab.
Most már otthonosan érezzük magunkat a Judgement nyújtotta világban. Egy érzelmes, vegyes hangulatú utazásról van szó, mely végig a gyönyörűség tetőfokán táncol. Meg is érthető, miért ez a legnépszerűbb Anathema album, ugyanis itt egybegyúrták két meghatározó védjegyüket a srácok: egyfelől a zseniális zeneszerzés, mely önálló dalok képében maximumig fokozza az érzelmeket, másfelől a hatalmas energia, ami egyben tartja az anyagot. Az Alternative 4-ről ez ugyan hiányzott, de itt újra kiteljesedik. Olyan ez az album, mintha a legutóbbi lemez szebb pillanatait kereszteznénk az Eternity-vel. Egy könnyebben befogadható, ámbár hasonló utazásban lehet részünk, kicsit lassabban közelítve meg a mindent mozgató energiák világát.

„Látod az arany csillagot? Valójában egy köd, amit körülvesz egy haldokló csillag. Ettől látszik aranynak. A maják Xibalbának hívták. Hamarosan felrobban, meghal és új csillagoknak ad életet.”

Az album első fele nagyszerűen ránt magával ebbe a különleges világba, de egyben felkészítő is a második részre. Míg előbbinél megbújt pár könnyebb, pihenésre alkalmas pillanat, addig az utolsó fél óra egy az egyben fog magával ragadni, hogy megtapasztald, milyen mélyre lehet ásni az emberi elmében.  Hogy az album végighallgatásával rájöjj, hol rejtőznek azok a gondolatok, ahol segítségre szoruló lelkünk megváltást nyerhet. Hogy az idő miként gyógyítja be a sebeket, és mik azok a fájdalmak, amiket egy életen keresztül hordoznunk kell.
A lassú, éjszakát körülíró Parisienne Moonlight után valami különleges erő szabadul el, és a címadó dal az a pillanat, amikor letörik minden láncunk, amikor nem tudjuk tovább a háttérből szemlélni az eseményeket. Ez a lassan építkező szerzemény a felénél teljesen elszabadul, mi pedig már tisztában vagyunk sorsunkkal. Szembenézünk félelmeinkkel, és minden, amit eddig elhallgattunk magunkban, most kitör. A lemez legagresszívabb, leggyorsabb momentuma ez, egyszerűen futni kell vele. Semmi nem tudná tökéletesebben visszaadni milyen az, amikor az ember fellázad önmaga keserves élete ellen. Van egy pont, ahol már tennünk kell valamit.
Kíméletlen, felőrlő dal tehát ez, új oldalát mutatva meg az albumnak. A kitörés, ami kaput is nyit egy olyan helyre, ahol utolsó harcunkat vívjuk meg saját magunkkal, és a ránk nehezedő létezés gondolatával…

„Ne aggódj.
Mindjárt ott vagyunk.”

Don’t Look Too Far. Most pedig felkelek, bezárok minden ajtót, behúzom a függönyöket, leülök és megpróbálom megtisztítani a lelkem, hiszen már tudom, kevés vagyok ehhez. A világegyetemet mozgató erőket nem tudom legyőzni. Csendben fogok maradni. El tudom fogadni. Nem engedem, hogy tovább gyötörjön mindez. Csupán egy parányi homokszem vagyok, nem több.
Tény, hogy vannak olyan pontjai az életnek, amikre nincs magyarázat. Itt van az otthonunk, együtt kell azzal élnünk, hogy jelentéktelenek vagyunk. Azonban vannak bennünk érzelmek. Élhetünk úgy is, hogy a Földön keressük a boldogságot. Igen, erre van szükségem, és még ha tisztában vagyok is vele, hogy őrületesen nehéz feladat lesz, én megpróbálom. Nem akarom a végtelent fürkészni tovább.   Nem akarok távolra látni…
Néha felmerülnek bennem ilyen gondolatok, és egyszer, ha már nem vesz körül a magány, talán hétköznapi emberként is tudok majd élni. Olykor falakat építek magam köré, talán most is köztük élek. Ugyan el vagyok veszve a végtelenben, de hiszem, hogy megtalálhatom az otthonomat is. Csupán boldog szeretnék lenni kicsit.

Itt igazából véget ér az út. Teljesen egyedül vagyunk, valahol az időben. Nem tudom pontosan hogyan kerültünk ide, de miután szinkronba hoztuk magunkat, már túl fájdalmas lenne feleleveníteni a múltat. Éljük hát közösen át az érkező telet, hisz megpihenhetünk. Nem lettünk többek, a felettünk álló energiák legyőztek minket. De azért láttuk! Láttuk milyen láthatatlan erők dolgoznak körülöttünk. Ne felejtsd el, ott voltunk! Jelen pillanatban azonban már nem akarok mást, csak hogy velem legyen. Csak ő kell. Rájöttem, ő jelenti nekem a mindenséget, tudom, hogy amit eddig kerestem, most találtam meg. Ma már tudom, hogy ezidáig is itt volt előttem, de vak voltam. Ha erre gondolok, dühös leszek magamra, de csillapítja a múlt fájdalmait az, hogy végre boldogok lehetünk…

Az album ebben a pillanatban az utolsó állomáshoz érkezett. Itt bújnak meg azok a gondolatok, melyek attól függetlenül, hogy leálltam a kereséssel, még ugyanúgy élnek. Tudom azt is, hogy álmaimban újra üldözöm majd az elérhetetlent, és azt is rég elfogadtam, hogy sohasem érhetem majd utol. A Wings of God a tökéletes képet festi le erről az érzésről, egyszerűen az arcomba mondja, hogy vesztettem. Ezzel azonban én már együtt élek, az álmokból pedig általában felébredünk. Ha esetleg egy nap nem, talán folytathatom azt, amit a Földön nem teljesíthettem be.
A fájdalmas szépség maga az emberi létezés. Ha megtanulsz ezzel együtt élni, amellett, hogy bezárulnak bizonyos kapuk, talán megnyílnak majd újak is.
Köszönöm, hogy együtt utaztál velem. Jó érzés arra gondolni, hogy nem vagyunk egyedül ezekkel a gondolatokkal a világban. Köszönöm, hogy átélted velem mindezt, kedves Olvasó…

„Úgy tűnik, egész életünkben küzdünk azért, hogy teljesek legyünk. Kerek egészek,
mikor meghalunk.”

Akárki, akárhol is van, tudjátok meg, hogy mindez nincs hiába. Mindennek van értelme, a legmagányosabb lelkek sincsenek egyedül. Itt vagyunk veletek. Tartunk valahova, valami hatalmas készül, ami az örökkévalóságért szól. Ne érezzétek magatokat egyedül többé, minden álmotok és vágyatok tovább él, higgyetek nekem. Tudom, hogy nehéz elviselni, de minden árnyékot, bármily sötét, a hajnal fénye legyőz.
A fények játszanak odaát. A titokzatos világ kiteljesedik. Nem tudom mi ez, hogy miért létezik, de itt van, és újra érezni akarom, ahogy a nyugalom átjárja a lelkem. Fogom a kezét, és amikor mindentől elköszönünk, kiléphetünk a sötétségből. A vakító fény egyre erősebb lesz, és mikor semmit nem látunk már, a következő pillanatban arra eszmélünk, hogy teljesen eggyé váltunk a Szemmel.

„Már nem félek. Azt akarom, hogy velem legyél! Az után a sötét felhő után
van egy haldokló csillag. És mikor felrobban, te újjászületsz. Kivirágzol. És én élni fogok.”