Nehéz elkezdeni az írást egy olyan album után, mint amilyen a 2003-as A Natural Disaster volt. Egy olyan remekmű volt az, melyhez fogható véleményem szerint nem készült a múlt évtizedben. Az Anathema pályafutása példaértékű. Máig is egy underground szinten mozgó csapat, és valószínűleg ez soha nem fog megváltozni. Az embernek olykor szüksége van az ehhez hasonló művészetre, más kérdés, hogy a mai világban nem könnyű rátalálni. Tény, hogy a liverpooliak zenéje 1996 óta csakis művészetnek nevezhető, és kétszer is olyan anyagot tudtak kiadni, amelyek az én szememben mindent ütnek. A már említett 2003-as anyagukkal képesek voltak a hatásként megjelölt Pink Floyd klasszikus lemezeinek szintjéig jutni, az Eternity-vel pedig megalkotni a legcsodálatosabb művet, amit eddig zenében bárki létrehozott. Talán mindezt elfogultságnak gondolod, pedig én csak kizárólag a szívemre hallgatok. Előbb említett lemezük pedig életem albuma.
Mit lehet mondani hét hosszú év után? Ma, egy év távlatából visszatekintve, úgy látom, kellett ez az idő ahhoz, hogy a hallgatók feldolgozhassák hetedik stúdióalbumukat. Persze ez az idő kíméletlen lehetett egy rajongónak, ha úgy nézzük, nekem szerencsém volt, hogy 2009-ben ismertem meg teljesen a bandát. Ugyan az évek alatt több dal is megjelent az interneten, de egy ilyen kaliberű csapatnál ezekből nem lehetett következtetni arra, hogy milyen is lesz az eredetileg Horizons munkacímen futott lemez.
Nem köntörfalazok tovább, a We’re Here Because We’re Here-re változtatott mű a lehető legjobb, ami a Natural Disaster után megjelenhetett. Ez a lemez képes arra, hogy pozitív energiákkal töltsön fel, és lásd optimistán a világot. Az előző lemez volt az emberi lélek próbatétele, ez az anyag pedig maga a gyógyítás. Nincs olyan összetartó erő, talán nem is annyira album centrikus, de egy fájdalmas út után semmi nem ad több erőt, mint a következő, 10 tételből álló dalcsokor.
Féltem, hogy ugyanazt fogom érezni, mint anno az Alternative 4-nél. Akkor olyan érzések kerülgettek, mintha a gyönyörű univerzumban való utazás után egy halott bolygóra értem volna. Talán nem volt ennyire szörnyű a helyzet, de tény, hogy nem szabad közvetlen a tökéletes Eternity után meghallgatni azt az albumot. Ha egy év elteltével nem érkezett volna a Judgement, azt az időszakot tartanám az együttes mélypontjának. Ilyenről azonban szerencsére nem beszélhetünk, és az anyagot is sikerült egy kísérletező munkának felfognom.
Az A Fine Day to Exit volt a fordulópont, mely az egyik legnehezebben befogadható kiadványuk volt, mégis ez vezetett el a következő klasszikus mesterműhöz. Minden tökéletesen fel van építve, és hiába marad el jelenlegi tárgyunk elődje mögött, ez az az irány, amivel én magam maximálisan egyetértek. Emlékezzünk csak, a hallgatók gyönyörű, de nagyon nehéz utazásra hívattak zenéjük által, de mit élhettek át a Cavanagh fivérek egy akkora tragédia után. Szerintem a Judgement óta a legmélyebb érzelmeiket és fájdalmaikat adták vissza őszintén a lemezeiken, ki követelhetné mindezt ezek után is rajtuk. Szó, mi szó, a We’re Here Because We’re Here pont a legjobb időpontban jelent meg, mielőtt bárki is teljes mértékben temetni kezdte volna a bandát. Újjászülettek ezzel a koronggal, egy új fejezetet kezdtek. Én magam pedig szeretném nektek bemutatni ezt a csodálatos művet, melyet az elsők között ajánlok azoknak a gondolkodó zenehallgatóknak, akik eddig még nem ismerték az együttes nevét.
„Egy ölelés sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti: nem vagy fenyegető, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek. A hagyomány szerint valahányszor szívből átölelünk valakit, egy nappal meghosszabbodik az életünk.”
Egyedül vagyok, két szememmel csodálom a nyári égboltot. Minden olyan nyugalmasnak tűnik, mintha sohasem veszélyeztette volna azt a vihar. Hallom a madarak ciripelését, a természet hangjai elhitetik velem, hogy élek. Itt vagyok, itt kell lennem. Átéltem a szenvedést, most pedig mindentől függetlenül szaladok a csodálatos halványkék birodalom alatt. A virágok illata megbabonázza a levegőt, engem pedig eltölt az örökké tartó szeretet érzése. Apró mosoly húzódik arcomon, amikor meglátom a madarakat. A rejtélyes, titokzatos erdő mélyéről szálltak fel hirtelen, és most pillanatok alatt válnak eggyé a természettel.
Minden annyira gyönyörű. Ez a látvány biztosít bennem minden gondolatot azzal kapcsolatban, hogy az élet értelme nem más, mint a szeretet. Ez az egyetlen egy kiút a gyötrelemből, ez az egyetlen helyes irány. Csak téged követlek ezentúl édes természet, és halálom pillanatáig azt akarom, hogy itt lehessek. Kirántottál a magányból, és megtanítottál, hogyan kezdjem újra az életem. Ezen a késő délutánon ígéretet teszek, hogy nem fogok soha ártani neked. Te vagy a válasz mindenre.
Középtempós, meghatározó témával nyit a Thin Air, a basszusgitár, valamint Vincent hangjának megjelenésével pedig elönt bennünket a nyugalom. Valami különlegesnek lehetünk fültanúi, a zene pedig képes azonnal képeket rajzolni szemeink elé. Szellőkönnyű szerzemény ez, csodálatos nyitódal. A hangzás továbbviszi a Fine Day / Natural Disaster albumok világát, de egy apró kis változás azonnal a pozitív energiák felé mozdítja azt. Finoman, művészien szól minden hangszer, a billentyűk ugyancsak meghatározóak a szerzeményben (de egyébként az egész albumon). Nem kell egy perc sem, és érezni fogjuk, ahogy a boldogság kiteljesedik. Már ekkor tudtam, hogy szerencsére folytatják saját útjukat a srácok, őszintén, csakis a zenére, mint művészetre koncentrálva.
A dal egyébként a nyugalmas kezdés után lassan átmegy a feszültséget fokozó hangulatba, mellyel azonosul Vincent is, a végére pedig a csúcspont sem marad el. A szabadság dala a Thin Air, ez kétségtelen. Úgy érzed majd, hogy mindentől független vagy, és elkezdesz hinni majd önmagadban. Semmi más eszköz nem kell hozzá, csak te magad, hogy elérd a céljaidat. Felvisz a gyönyörű kék égboltig, hogy megmutassa az egyetlen helyes választ az élet kérdéseire. Ne kínozd tovább magad. A természet elhozza a gyógyulást, te pedig add át magad szabadon. Érezni fogod, ahogy életed elmozdul a pozitív irányba.
Mesteri kezdést hallhattunk tehát, és további reményekkel folytathatjuk rövid, ám annál fontosabb üzeneteket tartalmazó utunkat.
A kék égbolt immáron feketére változott. Rengeteg csillag ragyog az égen, a hold sugarai pedig megvilágítják a mély erdő előtt elterülő csodaszép mezőt. Semmit nem kell tennem, érzem a természet lüktetését, a mindent összetartó energiát. Amikor a holdfénybe állok, kitisztul a látásom, a messzi horizont gyönyörűsége előtt pedig térdre borulok. A csillagok uralkodnak felettem, a fények játéka pedig közvetlen közelről érezteti velem leggyönyörűbb éjszakám szívdobbanásait. Másodpercek alatt egyre közelebb kerülnek hozzám az eddig távolinak tűnt képek, és a következő pillanatban már arra eszmélek, hogy odafönt vagyok. Az egész univerzum energiája a lelkembe tör, én magam pedig a leírhatatlan extázis hatására úgy érzem, átléptem a túlvilág kapuját. Angyalok suttognak a fülembe, a hold itt van előttem, és beszél hozzám. Minden irányba kitörő energiát érzek, mégis összetartja azt az egyensúly. Egy hirtelen érkező vakító fény hatására behunyom a szemem, a következő pillanatban pedig újra a lassan elhalványuló holdfényben állok.
Az album egyik legfontosabb tétele a másodikként érkező Summernight Horizon. Hatásos, titokzatos zongoratémával kezd, majd a gitárok és dobok megjelenésével egyre növekszik a dalban megbúvó hatalmas energia. Pillanatok alatt valami leírhatatlanul erős érzelmi viharban találjuk magunkat. Jellemző a szerzeményre, hogy profi módon kavarognak benne a különféle hangulatok. Elsöprő erővel bír, mely egyesíti az energiát, valamint a gyönyörűséget. Ez hozza el közvetlenül egy nyári éjszaka hangulatát, valamint adja vissza a csillagok ragyogó szépségét. Olyannyira tökéletesen felépített dalról van szó, hogy azonnal egy másik helyen érzed majd magad, sőt, engem annyira elvarázsolt, hogy azt éreztem, én igazából csak álmodom, mindennek a szépségnek ugyanis lehetetlen, hogy fültanúja legyek. Pedig pontosan erről szól ez az anyag. Saját magadban fog rendet teremteni, megmutatja az egyetlen helyes utat a boldogság felé. Az pedig külön meghatározó, hogy míg az előző lemezen szembe kerültél önmagaddal, valamint az árnyékos oldallal is, itt megkapod a megérdemelt jutalmat. Nem kell semmit tenned, a zene képes arra, hogy elvigyen ezekre a helyekre. Segít megtalálni saját lelki harmóniádat.
„Néha nekünk is idegenné kell válnunk önmagunk számára. Így a lelkünkben rejtőző fény megvilágítja azt, amit meg kell látnunk.”
Hajnal van. Az erdőbe még nem léptem be, várom, hogy megcsodálhassam újra-felfedezett életem első napfelkeltéjét. Csodálatos volt a tegnap éjszaka, úgy érzem, minden embernek itt kellene lennie, hogy részesei legyenek a természet valódi szépségének. Elegem volt a mai, rohanó világból, és a múltbéli utazásom idején felhasogatott sebeimre nincs jobb gyógyír. Biztos vagyok benne, hogy a természet képes lenne meggyógyítani bármilyen meggyötört lelket.
Gyere el ide. Azt akarom, hogy te is éld át mindezt. Légy részese annak a világnak, amelyet megpróbálnak elrejteni előlünk. Az igazi szépség itt lakozik, itt dobog az univerzum szíve…
A holdfényben aludtam el tegnap, minden energiámra szükségem volt azelőtt, hogy átélhessem a csodát. Most itt vagyok, és újra a horizont tárul elém. Amikor végre megjelennek az első sugarak, szívemet eltölti egy földöntúli érzés, szemeimet pedig könnyeim áztatják. Nem bírom sírás nélkül végignézni azokat a képeket, amiket most szemtől szembe mutat meg nekem a természet. A Nap óvatosan emelkedik fel, én pedig a holdfény után az örök világosság birodalmába kerülök, miközben vörös színűre festi a látóhatárt. Azt hiszem ehhez foghatót csak a Mennyben tapasztalhat az ember. Minden bánatát elfelejti ebben a pillanatban, olyan energiákat adhat, mellyel újra lehet kezdeni egy életet. Én pedig most itt vagyok, részese lehetek mindennek. A természet megkegyelmezett lelkemnek, és most életem utolsó fontos ösvényén vezet el egy új világba.
Csakis felsőfokú művészetnek lehet azt nevezni, amit az Anathema a harmadik, Dreaming Light című dalban mutat nekünk. Egy lírai szerzeményről van szó, amit végig a szépség ural. „Álmodó fény” – ahogy azt a cím is leírja. Zongorajáték vezeti be ezt a dalt is, a billentyűk pedig álomszerű hangulatot kölcsönöznek a már egyébként is kiváló felépítésnek. Vincent szereplését pedig felesleges tovább méltatni, elég szerintem annyi, hogy életében nem szerepelt még ilyen kiválóan lemezen. A hangja végig képes uralni a dalokat, és teljesen őszintén, szívből adja át nekünk az érzéseit. Azt hiszem a Dreaming Light bizonyíték arra, hogy ennél az együttesnél senki nem játszik szebb zenét, és ez még azok számára is azonnal bebizonyosodik majd, akik eddig egyébként nem hallgatták őket. Nem öncélú ugyanis a dolog, a teljes ragyogó szépség van a dalokban. A napfelkelte látványát, érzését, és hangulatát nem tudom, valaha meg fogom-e még tapasztalni hasonlóan kivitelezve zenében.
Lassan tehát egy egész napot töltöttünk idekint, vár minket az út hátralevő része…
Igen, azt hiszem erre volt szükségem már régóta. Az utóbbi órák újratöltötték energiával a lelkem, utat mutattak a boldogságom felé. Egy-egy lépcsőfok minden kép a világokat mozgató toronyban. Tudom, hogy tovább kell mennem, de a legutóbb ért gyönyörűség még mindig lebénítja egész testemet. Nem tudom mi vár majd rám odabent, de most jött el az az idő, amikor be kell lépnem. Úgy érzem, egy különleges világ kapui előtt állok, a kulcs is itt van a kezemben, már csak előre kell lépnem. Pár percet még ülök csendben, rendbe hozom a gondolataimat, majd lassan felállok. Egy utolsó pillantást még vetek az előttem fekvő hatalmas földre, behunyom a szemem, majd miután felidézem eddigi életem legfontosabb képeit, megfordulok és óvatos, lassú mozdulattal átlépem a határt.
Még mindig nem nyitottam ki a szemem, mégis érzem, hogy a lehető legjobb helyen járok. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom önti el a lelkem, mely csakis a hely pozitív energiájából fakadhat. Egy idő után nagyon lassan kinyitom a szemem, majd abban a pillanatban a békesség és szeretet örvényébe kerülve a felszabadulás érzése tölt el…
Gyerekeket látok játszani, párokat, ahogy kéz a kézben sétálnak. Többen vannak, mégsem látnak meg, valószínűleg láthatatlan vagyok számukra. Nem tudom tulajdonképp mi is ez a hely, de hogy innen senki nem akar elmenni, az biztos. Ahogy egyre beljebb haladok, családokat pillantok meg. A szeretet uralkodik közöttük, a legfontosabbak egymásnak. Talán a múltat látom, de nagyon szeretném, hogy a jövő képei is ezekkel egyeznének, és ezután már ebben kezdek reménykedni. Lehet, hogy mindez akkor történik, amikor én már rég itt hagytam ezt az életet. Szeretném, ha az emberiség egy ehhez hasonló jövőben élhetne, ahol visszatalál a szeretet minden szívbe. Az embert csakis a szerelem tarthatja életben, a magány először megkínozza, majd megöli. Szükségünk van a másikra, egyedül elveszünk.
A mindenség. Már kint is folyamatosan éreztem azokat az erőket, amik itt léteznek, már a madarakban láttam valamit. Az emberek, akiket látok, mentesek mindenféle lelki nyomástól, az állatok pedig nyugalmasan élnek az erdőben. A fák egészségesek, és épek, a levegő tiszta, az összhatás pedig csodálatos. Korábban nem gondoltam volna, hogy ennyire örülök majd annak, ha embereket láthatok. Most pedig ezek a képek vannak rám a legnagyobb hatással. Nem tudom, néha egy előre megírt történet szereplőjének képzelem magam. Folyamatosan olyan képeket fest elém a természet, amiből tanulnom, építkeznem kell. Megmutatja a lényeget, a helyes utat, amit korábban nem láttam.
Itt vagyok, és azt hiszem, ki kell használnom minden egyes percet. Annyi üzenet bújik meg a képek mögött, az egyetlen feladatom az, hogy felfedezzem, megértsem.
Apró fénysugarak verődnek át a lombok között, egy lány pedig épp most fedezi fel az első csók érzését. Ott vannak a fiúval együtt, és az őszinte szerelem sugárzik tekintetükből. A világ úgy érzem, helyreállt. A múlt vihara elmúlt, a sötét felhők is elúsztak. Úgy érzem, ezek a képek, ez a vizuális harmónia célt adhat az emberiségnek, és örökre kitaszíthatjuk a gonoszt szívünkből. Érzem, hogy ha erősek leszünk, képesek vagyunk elérni a boldogságot. Az lesz az emberiség legszebb, legmeghatározóbb pillanata. Amikor a természet szelleme békét köt az emberrel.
Következő állomásunk az Everything. Miután képet kaptunk az album hangzásvilágáról, és témájáról az első három dalban, folytatódik utunk egy korábban már ismert szerzemény képében. Az album közepe egyébként azoknak a felvételeknek a friss végeredményei, amik 2007 óta felfedezhetőek voltak a zenekar weboldalán. Van, amelyik az Everything c. nem hivatalos EP-n is kijött, mégis, ezen az albumon váltak igazán teljes egésszé. A már említett negyedikként érkező dal legalább olyan fontosságú, mint az előzőek, sőt, itt fedezhetjük fel a lemez legmeghatározóbb üzenetét: csak akkor maradhatsz életben, ha a szerelmet választod. Ha elmenekülsz a világ elől, magaddal lesz a legnehezebb megküzdeni. Ez az egyetlen egy helyes irány, a dal pedig tökéletesen adja vissza a szeretet érzését, hangulatát. Nincs jobb dolog annál, mint szeretni, és szeretve lenni. Az embernek ugyanúgy szüksége van rá, mint a levegőre.
Egyébként az albumon először tűnik fel az immáron hivatalos énekesnő, Lee Douglas, és Vincent-tel együtt énekelve elhozzák a paradicsomi boldogságot a Földre. Egy végig középtempós tételről van szó, a refrén jelenti a csúcspontot, melyet a végére még jobban fokoznak. Csodálatos ez a dal, magára az életre világít rá. Itt érezhető majd leginkább a változás, amit az együttest alkotó emberek lelkében felfedezhetünk. Gondoljunk csak a ’95-ös The Silent Enigma-ra. Ugyan volt egy felszabadult utolsó harmada annak az albumnak, de kíméletlen, lélekgyilkos világon vezetett át, melynek hallgatása nem volt egyszerű feladat. Olyan volt, mintha egy elhagyatott pokolban járnál. Ha összevetjük azt a jelenlegi cikk tárgyával, azt hiszem nem is találnánk sok hasonlóságot. Teljesen más emberek lettek ma már Cavanagh-ék, és ma már az élet pozitív oldalát látják. Ez az album tehát ebben a tekintetben egy igazi mérföldkő, valami teljesen újnak az eleje…
A gyógyulás erdejében vagyok. Nem fenyeget semmi veszély, és miután megvívtam csatámat önmagammal a tengeren, most valami ugyancsak leírhatatlanul gyönyörű helyeket mutat a sors, a fájdalom megszüntetésével. Ezek azok az órák, melyekben új emberré válok, és melyekben minden kivilágosodik. Lehet, hogy ez életem utolsó fontos utazása, de én csak remélem, hogy így lesz. Annyi mindent láttam már, annyi szenvedést, hogy képtelen lennék többet elviselni. Először érzem úgy, álmon kívül, hogy a megfelelő helyen járok, hogy a biztos úton vagyok. Ehhez pedig csak a természetre van szükségem, ugyanis ő mindent megmutat nekem. Erre a gyönyörű erdőre pedig igazából nincsenek is szavak. Árad belőle az energia, a lelkem pedig folyamatos átalakuláson megy keresztül. Bár már tudom mi a helyes irány, mégis szükségem van ezekre a valódi erőkre, hogy ugyanaz lehessek, mint aki gyerekkoromban voltam. El akarom felejteni a szörnyű pillanatokat…
Az erdő közepére értem. Minden olyan sötét lett hirtelen, a fák lombjai itt nem engedik át a fényt. Az emberek már mögöttem vannak, sajnos azt a világot el kellett hagynom, hogy folytathassam utamat. Nem érzek túlzott nagy változást, a szeretet és nyugalom uralkodik eme különleges helyen. Mégis, mintha valami nem lenne ugyanaz… Ott vagyok, de mégsem… Kezdem érezni, hogy valami készülődik. A vihar eddig elkerülte az erdőt, de nem is nagyon tudnám elképzelni, hogy itt ilyesmi létezhet. Ez egy teljesen más világ. De mégis… mi történik?…
„A halál csak ezen az oldalon félelmetes, hideg és rettenetes. Ha átjutsz a másik oldalra, minden megváltozik. Ott az Egységet éljük meg, a mindent betöltő szeretetet.”
Egy fa mögött láttam meg. Nem gondoltam volna, hogy álmaimon túl is létezik. Mégis itt volt előttem, és gyönyörűsége minden rossz emléket pillanatok alatt elfeledtetett velem. Angyal volt. Fehér ruhája és gyönyörű arca tudatta velem. Tulajdonképpen elég volt ránéznem… Percek teltek el, de nem mozdult helyéről. Én magam nem mertem megszólalni. Éreztem, hogy mutatni akar nekem valamit, hogy tulajdonképpen ez utazásom legfontosabb momentuma. A szépség sugarai hatoltak belém, kifejezhetetlen az, amit éreztem. Egy apró mennyországot találtam a Földön, és most nem tudom, mit tegyek.
Mielőtt lassan elindultam volna felé, apró lépéseket tett jobbra, és ekkor fedeztem fel a többieket. Folyamatosan haladtak az erdő közepén található kihalt fához. Ekkor már végképp nem értettem, mi történik itt, de azért természetesen továbbra is figyeltem.
Mindannyian rám néztek, de egy szót sem szóltak hozzám. Kilenc hasonlóan öltözött angyalt fedeztem fel ekkor, majd az utolsó, feketébe öltözött tizedik után halott emberek szellemeit pillanthattam meg. A sötétség fokozódott, de az angyalok arca mégis fénnyel töltötte be a titokzatos helyet. Az örök szépséget éreztem és láttam itt, még a halottakból is áradt a fény, melynek köszönhetően ragyogott az erdő. A fehér angyalok megálltak, majd a fekete ruhába öltözött odament a fához, felém fordult, és a következőket mondta nekem csuklyája alól: „Az élet nem a halál ellentéte, hanem a születésé. Az élet örök.”
Mélyen az szemembe nézett, megmerevedtem, és hirtelen mindent megértettem. A halottakra vetettem pillantásom, és rájöttem, hogy több élet van bennük, mint akárkiben ezen a Földön. Sőt, ők voltak a bizonyíték az örök életre, nekem pedig így visszanézve, a legfontosabbak, akikkel jelenlegi utazásomon találkoztam. Pedig egyetlen egy szót nem mondtak, a tekintetük mégis elárult mindent… Egy körforgás részesei vagyunk, az emberek az örökkévalóság gyermekei. Könnyeztem, miközben rájuk néztem, de közben boldog voltam. Behunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem. Átadtam magam az ősforrásnak, éreztem ahogy a csillagok energiája eggyé válik a lelkemben…
Mikor kinyitottam a szemem, már eltűntek. Én azonban tisztában voltam azzal, mit is jelentett ez nekem, és tudtam, ez volt kirándulásom legmeghatározóbb pillanata.
Minden egyes Anathema kiadványban ott van az öröklét forrása. Élteti ezt a zenekart. Van ahol előtérben van, van ahol megbújva, de tény, hogy minden egyes lemezükön fel lehet fedezni minimum egy apró kis univerzumot. Jelenlegi lemezükön az Angels Walk Among Us / Presence dalok jelentik ezt. Tulajdonképp egyetlen egy dalról van szó, de a külön tételként feltüntetett Presence egy önálló üzenet. A halál témáját ilyen gyönyörűen és felszabadultan visszaadni azóta sem hallottam még. Az önálló dal címe (Az angyalok velünk járnak…) pontosan leírja azt a témát, ami egyben az album kétségtelenül legfontosabb üzenete. Akármennyire szomorú is ez a két szerzemény, ott van bennük a remény, mely könnyen utat találhat a hallgató szívéhez. Nem leszünk majd egyedül, érezzük, hogy többek vagyunk parányi kis porszemeknél a természetben. Mindenkinek van egy saját útja, egy kis, titkos ösvénye, melyen végighaladva elér a végső boldogsághoz. Én magam is hiszem, hogy a halállal nem ér véget életünk. Elég az évszakokra gondolnom, és máris közelebb érzem magam a megoldáshoz. Talán nem így van, de mégis él bennem a remény.
A tavasz hozza el a születést és a szeretetet, a nyár az életet, az ősz az öregkort, a tél pedig a halált. Amikor eljön a következő tavasz, újjászületünk. A lélek örök, mint ahogy a szerelem is…
Egy teljesen kerek tétel rajzolódik ki előttünk, amikor a Presence végén Lee Douglas visszahozza a főtétel refrénjét. Olyan hatása van, mintha az előbb említett körforgást adná vissza zenében. A következő tétel elején már érezhetjük, hogy valami megváltozik.
Újra éjszaka van. Az erdő folyamatosan suttog a fülembe, én pedig lassan érzem, el kell hagynom az erdőt. A természet megmutatta, hogyan viseljem el a rám nehezedő nyomást. A szépség lassan végleg legyőzi a szenvedést.
Nyugalmas az utam, és az itt látott képek alapján megtanulom, hogy az embernek pusztán az időt kell megtanulnia kezelni. Mivel minden a természet rendje alapján történik, így nincs miért félnünk a haláltól. A szereteten kívül nincs más, ami fontos lenne, ezért azon kívül semmit nem veszíthetek. A lehető legjobb akarok lenni, aki csak tudok, ha pedig valami történne velem, ez a hely újra a rendelkezésemre áll majd.
Kicsit szomorú vagyok, hiszen itt kell hagynom ezt a gyönyörű világot, de a csillagok folyamatos ragyogása erővel tölt el, és segíti lépteimet.
Egy kis idő elteltével úgy gondolom, megállok pihenni, és majd holnap hajnalban folytatom az utat. Ennyivel is több időt tölthetek itt, a nyugalom országában.
„Találd meg az életet legbelül, magadban. Több vagy szimpla pillanatnál az időben. Nem vagy többé fogoly.” – ezek a szavak maradnak meg leginkább bennem, miközben lehajtom fejem egy fa tövénél, és szép lassan elalszom.
Érdekes tétel a hetedikként érkező A Simple Mistake. Egy nyugalmas, kissé szomorú dal, melynek van egy megfoghatatlan hangulata. A verzék alatt megbúvó lassú gitárok a refrénnél erősödnek fel picit, de épp csak annyira, hogy a nyugodt hangulat megmaradjon. Vincent csodaszépen énekel, és neki is köszönhető, hogy annyira titokzatos szerzeményről beszélhetünk. A végére azért elszabadulnak az energiák, azokat a képeket adják vissza, amelyeken mindeddig keresztülmentünk. Az album legérdekesebb, legkülönlegesebb pillanata közé tartozik az instrumentális rész, hogy utána óvatosan térjen vissza az éjszakai táj nyugalmát visszaadó zárás.
Álmomat sokáig nem tudtam értelmezni. Ami akkor, ott, az erdő mélyén végigment elmémben, képtelen voltam feldolgozni. Saját lelkem akart kitörni, hogy itt hagyja a testemet. Egy tükrökkel teli szobában voltam, de nem tudtam irányítani magam. Folyamatosan át akartam törni a tükröket, valami kíméletlen erő rángatott. Akkor úgy éreztem, hogy ez is a valóság része, de amikor már nem bírtam tovább, felébredtem az erdőben. Talán az az üzenet van rám ilyen hatással, amit elárultak nekem az angyalok. Lehetséges, hogy egész életemen keresztül kísérteni fog ez az álom, mivel nem szabadott volna megtudnom a titkot. Az egész olyan furcsa, nem illik bele az eddigi képbe. Tudom, hogy nem én irányítom a dolgokat, de mégis annyira idegen…
Több percre van szükségem ahhoz, hogy rendbe tegyem magam, elrendezzek belül mindent. Miután megmosom az egyik pataknál arcomat, visszamegyek a fához, és egyetlen csillagra felnézve idővel sikerül újra elaludnom. Az álom nem tért vissza.
Porcupine Tree-szerű témázgatás veszi kezdetét a Get Off, Get Out-ban. Azt hiszem minden kétséget kizáróan az album legfurcsább szerzeménye ez. Nem engedi, hogy saját értelmezést adjunk neki, hisz annyira idegen, mint egy hideg bolygó egy másik galaxisban. Elég felzaklató képeket fest eléd, melyben az idegen íz azonnal elrepít az eddigi világból, úgy is lehet mondani, hogy teljesen lefegyverez. Első hallgatásra nem lehet elkapni a tételt, mind a gitárok, mind az ének annyira idegen, hogy kicsit fel is ébreszt a melankóliából. Megkavarja a lemezt, nem tudod mi az álom és mi a valóság.
Az Universal-lal térünk vissza az álomban elveszített ösvényre.
Újra úton vagyok, amikor eljönnek a hajnali napfelkelte első sugarai. Egy darabig nyugodtan folytattam utamat, de most mégis csodálkozva bámulok magam elé. A fák hullajtják levelüket… Minden olyan hirtelen változott, és jelenleg nem is tudom összerakni a képet.
Ősz van. A szél belekap a hajamba, és egy feltörő vihar képe rajzolódik ki elém. Újra látom a gyerekeket, a családokat, a fiút és a lányt. Még mindig együtt vannak, de kezdik ők is elhagyni az erdőt. Érzem, ahogy a magány belemar szívembe, egy pillanatra pedig térdre rogyok az egyre erősödő szél miatt. Lelkemben újra eluralkodik a káosz, én pedig üvöltök tehetetlenségemben. Visszatérnek a régi szenvedés képei, szembekerülök újra a hatalmas viharral. Folyamatosan a megnevezhetetlen, mindent mozgató erők urához fohászkodom, de úgy látszik, ebben a pillanatban semmi nem fog megmenteni.
Hirtelen a napfelkelte napnyugtára vált, a következő percben pedig már újra éjszaka van. Fogalmam sincs mi történik, és nincs is időm átlátni a dolgokon. Már senkivel nem találkozom, valószínűleg teljesen kiürült az erdő. Úgy érzem, csapdába estem, de nem gondolkodhatok most azon, hogy vajon hol rontottam el.
Néhány perc elteltével sikerül menedéket találnom. Megvárom, hogy teljesen elmúljon a vihar, és talán minden újra a régi lesz.
Negyed óra elteltével visszatérek az ösvényre, de a vihar távozásán kívül semmi más nem változott. Egy szürke, elhagyatott helyen vagyok, és már nem látom az erdőn túli világot. Vissza akarok menni, de már az az út sem ugyanaz.
Újra magam vagyok…
A nyolcadik tétel valamit megváltoztatott. Mindaz csak egy álom képeit festette elénk, most mégis újra szembetaláljuk magunkat a szomorúsággal az Universal ideje alatt. Egy bánatos bevezetővel indít a dal, mely visszaadja a teljes elveszettség érzését. A zárás már nem olyan, mint a bevezetés, az albumban itt jön elő igazán a Natural Disaster érzése, amikor saját magunknak kell megküzdeni az akadályokkal, nem alapozgathatunk mindent a sorsra.
Négy perc után egy friss téma jelenik meg a dalban, majd ettől kezdve egy instrumentális rész szabadul el, hogy minden másodpercével nyomást gyakoroljon a hallgatóra. Vannak pillanatok, amikor újra a Violence-t hallom, és szíven üt, amikor visszatér a gyönyörű, fájdalmas keserűség az eddig kizárólag fényben létező albumba. Klasszis amit itt művel az Anathema. Nem hiába alkottak legutóbb egy mesterművet. Soha nem tudhatjuk mi vár ránk, mégsem hagynak minket teljesen egyedül. Bár itt ugyan önmagunkkal kerülünk szembe, de ez utalás előző művükre, hisz volt már hasonlóban részünk…
„Az út, amin jársz, a tiéd, és nem kívánlak elbizonytalanítani, de néha a legnagyobb ellenségünk önmagunk, és a legnagyobb harcot a bennünk lakozó sötétséggel kell megvívnunk. Vihar közeledik, és olykor megesik, hogy a biztos menedék kulcsa rejtve marad előttünk, míg néha közvetlenül az orrunk előtt van.”
Mit tanultál az utad alatt? Gondolkozz el, és megtalálod a megoldást. Miért jött el újra a vihar? Mit akar tőled az élet, és egyáltalán miért vagy itt?
A kérdések folyamatosan támadták az elmémet, és egyre sem tudtam válaszolni. Üres, magányos volt az erdő, mint ahogy én is. Talán mindig is az voltam. Gyönyörűnek képzeltem az utat, mert erre vágytam. Mindezt csak én találtam ki. Valóban így történt? Nem tudom már magam irányítani, elmosódik a határ álom és valóság között. Azt hiszem, így nem tudok tovább élni. Próbálnék talpra állni, de minden energiámat elvesztettem…
Órákat tölthettem így el, de nem jutottam tovább. Tudtam, hogy újra itt vagyok önmagammal szemben, de kevés erőm maradt. Mellesleg minden reményemtől megfosztott az a kép, amit nemrég átéltem…
Mit tanultál az utad alatt?
Mit adott neked ez a zene? Miért vezetett át világokon keresztül? Győzd hát le saját magad, és tedd, amit tenned kell. Az energia ott van benned. Használd.
„…Az élet örök. A halállal nem ér véget. Újjászületünk, létezünk, lélegzünk, szeretünk, élünk!” Miért visszhangoznak bennem a szavai? Ki volt ő? Mit akartak üzenni az angyalok? Segíts, kérlek! Minden olyan szép volt, azt hittem, nem kell újra átélnem mindezt. Már az út végén jártam, most mégis visszadobtál…
Azok az emberek. A múltat láttam, vagy a jövőt? Talán a jelenben történt mindez?
„Elképzelem, milyen érzés lehet, ha olyasvalaki érint meg, aki annyira szeret, hogy nem bírja nézni, hogy elaludtál. Hozzád ér, te pedig arra ébredsz, hogy keze a szíveden van.”
Együtt voltak. A legnagyobb viharban is egymás kezét fogva menekültek. Kiáltottam, de nem hallottak. A gyerekek, a családok, és a két fiatal a veszélyben sem hagyták ott egymást. Egyedül én maradtam itt, ahol csak a halott fák vesznek körül.
Miután gondolataim fogságába estem, úgy gondoltam, jobb, ha itt maradok egy ideig, és megpróbálok rájönni a megoldásra. Tovább indulhatnék, de az erdő már nem ugyanaz. Ki tudja, találok-e még egy hasonló menedékhelyet.
Elaludtam tehát újra. Míg nemrég az álom elől menekültem, most próbáltam visszatalálni hozzá. Az univerzum sötét kamráimban vergődtem nagyon hosszú ideig, de hirtelen, leírhatatlan sebességgel utazva újra a tükörszobában találtam magam. Mást láttam, mint legutóbb. A tükörben felfedeztem a csodálatos, zöld, apró fénysugarakkal teli erdőt. Azután hirtelen elsötétedett minden, és szembe találtam magam a fekete ruhába öltözött angyallal. Nem láttam az arcát most sem. Mögötte álltak a fehér angyalok, és a lelkek.
Hirtelen egy madár szállt a fekete csuklyás vállára. Ránézett az állatra, majd ezután rögtön visszafordult, velem szembe. A világegyetem összes érzelme kavargott a szívemben. Boldogságot éreztem, de félelmet is. Még most sem tudtam, mi történik, de a végére akartam érni.
Valamire várt. Ekkor láttam meg, hogy ugyanazon a helyen áll, ahonnan én figyeltem őket. Megfordultam, és a fehér angyalok már itt voltak mögöttem, később pedig csatlakoztak hozzájuk a holt lelkek is. Csak a csuklyás maradt a másik oldalon, vállán a madárral. Bennük volt az örök élet, de vártak valamire.
Azt hiszem az volt az én leckém. Legyőzni, és békét kötni önmagammal. A csodálatos erdő hirtelen, egy bizonytalan álom után változott át, a nyár hirtelen fordult az őszbe. Az út végig meg akart tanítani arra, hogy értékeljem az életet, és az örök szerelmet.
„Csakis te gyógyíthatod meg önmagad. Csakis te, belülről. Az élet nem a halál ellentéte, hanem a születésé. Az élet örök.” – mondtam.
Rám került a fekete csuklya, a másik oldalon a madár maradt. Ott voltak mögöttem az angyalok, és a holt lelkek. Nem volt más hátra, le kellett vetnem a ruhát. Mögöttem ugyanazokat a szavakat suttogták, amiket elmondtam. Az út megtanított mindenre. Az egyetlen helyes irányt mutatta meg. Most pedig leveszem a csuklyát, és élni fogok…
A tükör ekkor tört össze. Hirtelen felébredtem, de már nem voltam a menedékhelyen. Zöldbe öltözött minden, láttam a gyerekeket, a családokat, láttam a fiút, és a lányt is. Minden ugyanolyan volt, mint akkor… csak… valami mégis megváltozott. Megpillantottam a szárnyam. Talán angyal lettem? Arra gondoltam halott vagyok, és ez itt az örök forrás erdeje. Nem tudom igazából megmondani, mi történt.
Itt vagyok, itt kell lennem. Átéltem a szenvedést, most pedig mindentől függetlenül repülök a csodálatos halványkék birodalomban. A virágok illata megbabonázza a levegőt, engem pedig eltölt az örökké tartó szeretet érzése. Minden annyira gyönyörű. Ez a látvány biztosít bennem minden gondolatot azzal kapcsolatban, hogy az élet értelme nem más, mint a szeretet. Ez az egyetlen egy kiút a gyötrelemből, ez az egyetlen helyes irány. Csak téged követlek ezentúl édes természet, és halálom pillanatáig azt akarom, hogy itt lehessek. Kirántottál a magányból, és megtanítottál, hogyan kezdjem újra az életem. Ezen a késő délutánon ígéretet teszek, hogy nem fogok soha ártani neked. Te vagy a válasz mindenre.”
A nyolc perces Hindsight zárja az albumot. Többet már nem kell elmondanom róla, a történettel elmeséltem nektek azt, amit átéltem a lemez hallgatása közben. Egy körforgás az életünk, melyben ugyanakkor semmit nem lehet megmagyarázni. Valaminek egész biztosan össze kell tartania ezeket a hatalmas energiákat, de nem tudom, valaha megtudjuk-e majd. Mindenesetre most az Anathema diszkográfia végére értünk, egy út lezárult. Persze mindenkinek más képeket adhat egy-egy lemez, de remélem segítettem ezekkel az írásokkal éreztetni azt a gyönyörűséget, ami megbújik minden egyes kiadványukban. Remélem te is elindulsz majd ezen a nem könnyű, de annál több üzenetet és szépséget rejtő úton. Talán mindannyian eljutunk majd az erdőbe, melyből ha elég erősek vagyunk, szabadon távozhatunk. Nem tudom, kinek hogyan ér majd véget a saját kirándulása, de remélem, hogy a zene által ti is felfedezitek ezt a csodálatos, leírhatatlan univerzumot. Én magam megtanultam, hogy a szeretet a válasz mindenre, a magány pedig a legszörnyűbb börtön minden léleknek. Egyedül nehéz vele megküzdeni, de az Anathema ebben is segíteni fog.
Szeressük tehát egymást, a természetet, és akkor elérhetünk egy gyűlölet nélküli világba. Vannak eszközök, amelyekkel sikerülhet, de igazából csak önmagadra van szükség, ne feledd!
