Nem fogom soha elfelejteni a 2009-es évet. Egy olyan ösvényre találtam rá akkor, egy olyan csodálatos világ tárulkozott ki előttem a zene által, amiből azóta sem tudok, és nem is akarok szabadulni. Az említett évben megismert lemezek azóta is  legfontosabb kedvenceim között szerepelnek. Először a Primordial 2005-ös The Gathering Wilderness-e, majd az Anathema Natural Disaster-je és Eternity-je, a Katatonia Discouraged Ones-sza, valamint ősszel egy számomra akkor teljesen ismeretlen előadó, az Alcest 2007-es bemutatkozó lemeze.

Mindig is szerettem a black metal-t, de a legelsőként megismert Ciel Errant olyan emlékeket hozott vissza a gyerekkoromból, amit már rég elfelejtettem. A ma „cipőbámuló” black metal-nak is nevezett Alcest akkor egy olyan helyre vitt magával, amelyre mindig is vágytam, olyan érzések kerítettek hatalmukba, amelyeket egyszerű szavakkal nagyon nehéz lenne kifejezni. Mindenesetre most, 2 évvel később érzem úgy, hogy képes vagyok immáron letisztult gondolataim közzétételére, ezzel bemutatva Neige egy gyönyörű augusztusi napján megjelent első teljesen önálló művét, a Souvenirs d’un autre Monde-ot.
Először is, ki az a Neige. Nagyon különleges művész nekem ő, hiszen amikor megismertem az albumot, nem tudtam, hogy mindez egyetlen ember alkotása. Ma már sokkal ismertebb az Alcest underground (és kicsit tágabb) körökben, a Souvenirs idején még nem igazán volt az. 2011-ben Neige már két albumon túl van, koncertezik, és hatalmas a várakozás a jövő januárban megjelenő Les Voyages de L’ame miatt. Egyetlen egyszer sem csalódtam még benne, engem a pőre black metal-t játszó Peste Noire-ban, a kevésbé ismert Forgotten Woods-ban, valamint a ma már nem létező, post-punk-ban utazó Amesoeurs-ban is meggyőzött. Mégis azt kell hogy mondjam, hozzám egyértelműen az Alcest áll legközelebb. Valami megfoghatatlan, elmondhatatlan csábítása van ennek a zenének, amihez ugyanakkor óvatosan kell közelíteni. A második lemez, az Écailles de Lune könnyebben befogadhatóbb volt, a Souvenirs d’un autre Monde-t azonban nem lehet minden nap elővenni. Emlékeket fog benned felidézni, ami egyszerre lesz fájdalmas és gyönyörű, és nem biztos, hogy mindezt valóban át akarod élni, hogy valóban készen állsz egy mindent felőrlő lelki utazásra.
Shoegaze. Két éve nem ismertem még ezt a stílust, de ma már teljesen képben vagyok vele. Ha hamarabb megismertem volna eme műfaj legendáját, a My Bloody Valentine-t, valószínűleg könnyebben letisztult volna előttem ez a felvétel is. A Kevin Shields vezette, a Loveless képében egy örök érvényű klasszikust létrehozó banda korának legeredetibb hangzásával állt elő, zenéjük mélysége pedig kíméletlen, szinte elviselhetetlen, a gyönyör egy olyan foka, ami már nem nevezhető e világinak, az érzelmek óceánja, a végtelen boldogság gyötrő fájdalmai egyetlen korongra sűrítve.
Mindezt kötelező volt leírnom, a My Bloody Valentine megemlítése kötelező az Alcest-nél, lévén, nem is létezhetne nélküle. A Souvenirs album pedig egyszerűen fogalmazva az MBV-s shoegaze-t vegyíti Neige sötét világával, és úgy, hogy közben nyoma sincs lopásnak, szerzeményeivel teljesen önálló képet tudott formálni a francia zseni. Ez a világ pedig valamennyivel könnyebb, mint Shields-é, de még így is nagyon nehéz, egyesek pedig, még a dallamokra fogékonyak is, túl melankolikusnak érezhetik majd e bemutatkozó remekművet. Pedig magához a boldogsághoz vezet el a mennyei harmóniák által, a sötét tónusú hangulat pedig hatalmas mélységekbe visz le minket, ezért elsőre nem is igazán lehet hova tenni majd a gyönyörű borítóval rendelkező, kevesebb, mint háromnegyed órás anyagot.
E lemez minden emberhez képes lenne megtalálni az utat, mégsem ajánlanám mindenkinek. Számomra ez egy elrejtett kincs, egy gyémántkő, amihez ugyanakkor idő kell. Nagyon könnyen meg lehet vele szeretni a  keményebb stílusokat, de olyannyira független ez a lemez mindentől, hogy igazából valóban csak annak készült, aki fogékony ezekre a dolgokra. Olyan embereknek, akik képesek szembe nézni a saját múltjukkal, fel tudják dolgozni mind a gyönyört, mind a fájdalmat, és képesek az elfogadásra. A Souvenirs d’un autre Monde hiába tűnik elsőre ártalmatlannak, képes versenyre kelni az idővel,  átvisz a poklon, a szenvedésen, de az utolsó állomás mégis a Mennyország lesz. És akárcsak egy tündérmesében, a végéhez érve tudni fogod, hogy melyik a helyes út, meg fogod találni a boldogságot. Igazából nagyon nehéz írnom róla, mert személyes emlékek kötnek hozzá, és nem tudom, más mit érezhet a hallgatásakor. Imádom, ahogy elhozza a gyönyörűséget, ahogy elhozza a szenvedést, a fájdalmat, ahogy könnyeket csal a szemembe. Mindezt pedig úgy prezentálva, hogy egészen az első másodperctől az utolsóig hiteles maradjon. Tudni fogod, rájössz majd magad is, hogy nincs még egy ilyen alkotás. Persze, hatásokból építkezik, nem kifejezetten újító, de mégis csodálatos,  őszinte, és halhatatlan.
Emlékezz, milyen az az érzés, amikor arra gondolsz, hogy soha többé nem lehetsz már kisgyerek. Nem ad már akkora élményt semmi, a világ felnőttkorban egyszerűen megszokottá válik. Reményvesztett lelkünknek nincs vigasz, nem találja a mennyeket, az örömöt. Pedig ha képes vagy az elfogadásra, ha van erőd hozzá, újra talpra állhatsz, és felfedezheted, hogy világunk gyönyörű. A születés és a halál csodálatos, és örömkönnyeim hullanak, amikor a létezésre gondolok. Talán nem lesz már olyan szép semmi, mint a gyermekkorom, mégis, tudom, hogy így van ez a legnagyobb rendben. Az élet egy próba, ebben a világban pedig csak az győzhet, aki lelkileg erős. Ha szembenézel a félelmeiddel, ha szembe mersz velük nézni, márpedig győzni fogsz. És a boldogságot, az örömöt ugyanúgy nehéz elviselni, mint a magányt, az örök szomorúságot, hiszen semmi más nem olyan megpróbáltató az emberi léleknek, mint az, hogy el kell fogadnia az elmúlást. Cikkem tárgya pedig, e tökéletes és csodálatos lemez az, amire szükséged lesz, ha nem szabadulsz saját gondolataid fogságából. Ha szomorú vagy, erre az albumra van szükséged, ha magányos, ugyanúgy, de akkor is, ha boldog vagy és harmóniában éled az életed. Higgy nekem, a Souvenirs d’un autre Monde lesz az az alkotás, ami mindezen hangulatokat magában hordozza, és teszi ezt azért, hogy téged erőssé varázsoljon, hogy elviselhesd a fájdalmakat, az örömöket, hogy tudj mosolyogni, amikor sírsz. Tudom, olykor nagyon kegyetlennek látod ezt a világot, de tudd, hogy mindez csak a felszínen van. Mindannyiunk szerencsés, mi élők és holtak része vagyunk az örökkévalóságnak, ugyanúgy, mint maga az univerzum. E zene pedig felnyitja majd a szemed, és elhozza számodra a végtelent, erőt ad, és csodálatossá, letisztulttá teszi a lelked.
Készülj fel, gondolj az öröklétet szimbolizáló évszakokra. A születést elhozó halhatatlan tavaszra, a boldog nyárra, mint magára a fiatalságra, a magányra, amit a mind közül legszebb ősz jelképez, és ami az elmúlás színeiben tárulkozik eléd, valamint gondolj a télre, a csendes, rejtélyes halálra, hogy azután megint felkeljen a Nap, hogy a fénybe kerülj, és hogy újra boldog gyermek lehess, aki felfedez egy új világot. A Souvenirs d’un autre Monde fel fog készíteni, akármelyik évszakában jársz is életednek. Az öröklét zenél majd szél hangszerén, hogy elvigyen oda, ahova mindig is el akartál jutni, csak nem mertél. Gyere hát velem!

Apró jégcseppek hullanak egy elmosódott világ ereszéről. Csak álom lennél nekem? Mondd, miért nem foghatom a kezed? Kérlek, segíts, mégis ki vagyok én?
Csodálatos, minden sötétségen átívelő fény világítja meg lassan teljesen elhalványodó arcod, de tudd, hogy sohasem foglak elfelejteni. Bárhol is találkoztunk, bármit is jelentettél nekem, most el kell válnunk, de küzdeni fogok azért, hogy újra megtaláljalak. Egy mély, szinte elviselhetetlen érzés tör fel lelkemben, ami ugyanakkor csodaszép. Könnyeimmel búcsúzom tőled, angyal, szomorú vagyok, de mégis boldogságot érzek. Nem tudom ki vagy, de ismerlek. Tudom. Valami új vár rám itt, és remélem te közben végig mellettem leszel…
És eljött a pillanat, a virágok kinyíltak. Az erdő bódítóan mély illata megbabonázza a levegőt. Végre érzem, hogy élek. Nem tudom, hol voltam, hogy kerültem ide, de úgy érzem most minden rendben van, ez pedig megnyugtat.

Az álmok, avagy a minden valóság középpontjában lélegző erdő pedig sugárzik a teremtés szépségétől. Gyerekek hangjait hallom, a szerelem pedig csak zenél és zenél hangszerén, öröklétről, boldogságról, lelki tavaszról. Igen, a tavasz mutatkozik be nekem legszebb színeiben, és olyannyira erős hatással van rám mindez, hogy úgy érzem, elájulok. Boldog vagyok, a harmónia uralkodik minden apró lélekben. Alakokat nem látok, csupán hangokat hallok, mindaz, ami szemeim elé tárulkozik, gyönyörű színek összessége. Mégis tudom, mi miért van, azt nem, miként jött létre, csak hogy mindennek így kell lennie. Kinyújtom kezeimet, és érzem a túláradó energiát, ami folyamatosan megtölt engem is élettel.

Jártál már itt, láttad már azt, amit én? Tudom, hogy igen. De vajon észrevetted-e hogy épp a létezés magjában voltunk, és hogy csak nagyon rövid ideig lehettünk részesei? Most boldognak érzed magad, vagy szomorú vagy? Mondd el nekem, mondd el, hogy mit érzel, kérlek. Ott voltunk az univerzum középpontjában. Tudnod kell, hisz érezted te is. Nem volt sok időnk, de mégis végtelennek tűnt, nem igaz? Ma sokat gondolok azokra az évekre, amikor egyedül vagyok, maguktól is eszembe jutnak ezek az… emlékek. Nem tudom, vajon tényleg ugyanitt voltam-e akkor, ugyanúgy ennek a világnak a falai között? A kérdésre talán soha nem kapok választ, de a szél hangja most csak egyvalamit súg fülembe: „Menj tovább, hordozd a gyönyört és fájdalmat lelkedben. Most ne gondolkodj azon, miért kell itt lenned. Fogadd el, hallgasd a gyermekkor balladáját, és minden szépségével együtt fogadd el annak elmúlását is. Csak így léphetsz tovább, csak így folytathatod utadat csillagod felé.”

Úgy érzem, már voltam itt. A hangok elárulják nekem… Annyira csodálatos az erdő,  velem együtt lélegeznek a madarak, és az orgonabokrok illatát fújja felém minden egyes ártalmatlan szellő. A táj csak zenél és zenél, a boldogság húrjain játszik, és bár elmém nem érti eme érzelmek túláradó energiáját, lelkem elmerül benne, majd önfeledten táncol az örök tavasz báltermében.

A Printémps Émeraude nyitja a lemezt, szép lassan vezetve be egy olyan világba, amiből nem lehet szabadulni. A dal két részre osztható. Az elsőben nincs rajtad még semmi teher, önmaga visz el egy csodaszép helyre, és te önakaratodon kívül is átadod magad neki. Neige a harmadik percben énekével vet véget az első résznek, hogy elkezdődhessen a nagyívű második, amely már jóval nehezebb. A gyönyörű, csodálatos tavaszt hozza el, a születés mennyei boldogságát, majd a gyermekkor szépségét. Nem egyszerű végighallgatni, de remek képet fest a lemez hangzásáról, te pedig eldöntheted, valóban részese akarsz-e lenni ennek az útnak. (Halkan megjegyzem, őszintén, nem tudom elképzelni, hogy ne maradnál…  akármennyire fájdalmas is. Ez a fájdalom gyönyörű, és ezt te is tudod. És azt is, hogy képes vagy elfogadni.)
Örömzene. Nem igazán lehetne rövidebben megfogalmazni, mit is ad nekünk Neige itt, és teszi ezt olyannyira mesterien, hogy eme hangulattól egy életre nem fogunk szabadulni. Dal a lelkünknek egy olyan tavaszról, ami elmúlt már, de valahol legbelül tudjuk: soha nem veszett el.
Itt vagy hát, hiszen itt kell lenned. Felfedezheted ezt a világot, és mindened megvan hozzá, hogy képes is legyél rá.

Csodálatos érzés. Lassan, nagyon lassan tárulkozik fel előttem ez a világ, de még mindig hallom a hangod, egyre-egyre messzebbről. Most el kell hagyjalak, de tudd, hogy  szívem nem doboghat a tiéd nélkül, lelkem nem létezhet a tiéd nélkül… Minden egyes lépéssel erősödik bennem a fájdalom, de boldog vagyok, mert szenvedélyesen gyönyörű érzés. Könnyeimben mosódik össze bánatom és örömöm, és bár hangod már lassan végleg elhalkul, arcod egy pillanatra sem halványul el szemeim elől. Miattad élek, érted küzdöm, az örökkévalóság kapujánál pedig találkozni fogunk egy édes novemberi alkonyon.

Az erdő éltet, a tájtól kapok minden energiát, itt hagyom fiatalságom emlékeit. Egy örök érvényű dal hatására szebbnél szebb helyekre visz utam, és élményeim mind magammal viszem, hogy később visszanézhessek emlékeimre. Köszönöm, hogy itt vagy, és együtt fedezed fel velem mindezt, nélküled talán egyetlen lépésre is képtelen lennék. Egyszerre tör össze és repít a halhatatlanság csarnokába a gyönyörű látvány, a szél pedig olyan melódiát játszik, ami eme világ szépségén kívül régi emlékeket hoz vissza egy másik helyről, talán egy másik életből. Folyamatosan kínozza lelkem ez a leírhatatlan csoda, miközben énekünk zeng, és egy olyan pillanatot vetít előre, ahol a szépség fájdalmai együtt törnek ki a csillagtalan égboltra…

Mert elmúlik a gyermekkor, és soha többé nem jön vissza már. De hidd el, bármikor képes leszel visszahozni. Ha elég erős vagy, újra gyermeki szemekkel láthatod majd a világot, és akkor minden elrejtett kis szépségét felfedezed majd. Nincs változás, a lelked ugyanaz marad. Egy szép napon pedig újra hallani fogod majd a madarak énekét.

A másodikként érkező címadó dal magával ragadó, szomorú melódiával kezd, de folyamatosan ott él benne a tavasz szépsége, annak fájdalmas elmúlásával együtt. Búcsú ez a tavasztól és a gyermekkortól, annak minden emlékével.
Fogós dallama miatt a legismertebb Alcest szerzeményről van szó, de hozzá kell tenni, hogy igen nehéz megérteni valódi lényegét, ha nem a lemez részeként hallgatod. Ez egy állomás, méghozzá talán a legfontosabb. Az album az emlékekről szól, elfeledett kalandokról, szerelmekről, a legelső élmények pedig mindig is a gyermekkorhoz kötődnek, és ezek maradnak meg benned a legjobban. A dal képes olyan képeket is visszahozni, amelyekre nem hitted volna, hogy valaha is újra emlékezni fogsz. Tökéletes dal, mennyei hangokkal és énekekkel. A tavasz búcsúztatását nem lehetne ennél szebben leírni. Neige olyan dalt mutat itt be nekünk, ami a felszínen is csodálatos, nem beszélve mélységéről, minden apróságáról, ami segít feleleveníteni ezeket az időket. A gitárok sírnak, az ének szárnyakat ad, és az univerzumon keresztül a végtelen időkben szárnyalhatsz, bárhová, bármikor e remekmű hallatán.
Hirtelen elhaló gitárokkal ér véget a dal, maga a tavasz, és ennél a dalnál kell legelőször igazán erősnek lenned. A lemez a emlékek előcsalogatásán kívül, mint mondtam, feladatot is ad neked: tanulj meg elfogadni! A szépséget, a bánatot, magát az életet kell elfogadnod, a halandóságot, az elmúlást. Ha azonban hiszel az öröklét erejében, tudni fogod, hogy nincs halál. Legelőször igazán akkor gondolkozol el azon, hogy meg fogsz halni, amikor felnősz. Persze, tudtad, de ekkor csap először arcon, és ha képes vagy elfogadni, csodálatos élet vár rád. Ezzel fogod legyőzni őt, majd rá fogsz jönni, hogy igazából nem is létezik.
Véget ért hát a címadó dal, és ezután a lemez második harmadába lépünk.

A hónapok évek, az évek hónapok. Évszakok évtizedek, és évtizedek évszakok. Csendesen kísér a folyó, a természet szíve dobog, és angyali mosolyok ragyognak az arcokon. A fák lombjai között titkos rejtekhelyen, apró lelkeket köt össze a szerelem. Itt vagy végre velem, hallom a hangodat, átölelem lelkedet, érzem a csókodat. S miközben körülöttünk mennyei fény táncol, az univerzum dalára öröklét kapuja tárul…

Eljött hát a nyár. Nem látlak téged, de tudom, hogy megtaláltál. Nem csupán a természet képeitől vagyok tökéletes, hanem mert érzem, hogy megcsókolod a lelkem. Mennyei képek rajzolódnak a szemeim elé, könnyezem, mert látni akarlak, csodálni. Egy másik világban vagy, nem sétálhatsz velem, nem láthatod azt, amit én, de már tudom, hogy minden összekapcsolódik. A szerelemnek most gyötörnie kellene, hisz nem vagy mellettem, de bennem vagy, érezlek! Hidd el, itt élsz legbelül, és boldogok vagyunk. A Nap forró napsugarai világítják meg az erdőt, a folyón gyönyörűen tükröződnek vissza gyermekei, és én látom a tükörképed, látom az enyém mellett… Mert mindez igaz, él, létezik. Te vagy és én is. Együtt, egy helyen.
Elmúlt a gyermekkor, de a boldogság virágzik, amikor tudom, hogy velem vagy. Abban a pillanatban minden kétség elszáll afelől, hogy létezésünk örök…

Az aranyspirál fonalain lélegzik a nyár, s a kivirágzott lelkek csókot dobnak az elmúlt tavasznak. S miközben milliárd csillag festi ki a mélyfekete égboltot, a vágyak végtelen kertjeiben új magokat vetnek el. Az univerzum saját örvényébe merül, majd egy másik világ emlékei csendülnek fel a haldokló ifjúság hajnalán.

Fiatalságom. Életem. Halandó, de mégsem az. Elmúlik, de mindig velem marad. A nyár maga az élet, az emlékek túláradó óceánja. Szerelmes és magányos, viharos és ragyogó, forró, émelyítő, elmúló, örök. Mindazok a képek, amiket láttam, megmaradnak a végtelen időkben, saját útjukra indulnak, majd visszatalálnak hozzám. A nyár az ereimben folyó vér, életvonalam maga. A Tejút légzése, a belső mag vonzása. Egy hosszú út a boldog elmúlás felé…

Elérkeztünk az album legfontosabb, és egyben legjobb dalához. Ez a lemez egységesen magas színvonalú, minden szerzemény egy külön életszakasz része. A Les Iris azonban számomra egyértelműen a Souvenirs d’un autre Monde csúcspontja, a dal történetemben a nyarat hozza el. Az életünk leghosszabb szakaszát kötöm eme évszakhoz, és pontosan ez a tétel a legmeghatározóbb pillanat. Hihetetlen mélységekbe viszi el a hallgatót, egy lassú folyó sodrásához tudnám hasonlítani a felépítését. Érzed a nyomást, tudni fogod, hogy ez egy felejthetetlen pillanat lesz. A felnőttkor egészét kötöm hozzá, egészen az öregedésig, és valóban, Neige itt minden érzelmet felvonultat, hisz a részletes felvezetés után megkapjuk az album legnagyobb kitörését, ugyanis a dal utolsó része maga a katarzis, a pont az i-n, tetőpont, egyszerűen megkerülhetetlen.
A virág kinyílt az első fejezetben, a tavasz elmúlt a másodikban, az örök érvényű Les Iris pedig egy hosszú, felejthetetlen nyarat hoz el, kinek milyen emléket hozó felnőtt éveket. De az az érzés, hogy élsz, függetlenül attól, hogy milyen élményeid vannak, csodálatos. A fájdalom ugyanolyan gyönyör tud lenni olykor, a boldogság pedig fájdalom, mert az idő ural mindent, és érzéseidet, emlékeidet már te magad sem tudod majd irányítani. A végtelen részévé válnak, és csodaszép erre gondolni, hisz az, hogy minden egyes tettünknek súlya van, bizonyítja, hogy akármilyen kicsi is is az ember, a világegyetem részei vagyunk.
Eme fejezet nagy része számomra üres lapokból áll, hisz még csak nemrég múlt el a tavasz. A lemez azonban segített nekem, hasonlóan mint az A Natural Disaster. Az Anathema klasszikusa a magányból emelt ki, a Souvenirs d’un autre Monde pedig elfogadtatta velem saját létezésem, annak minden fájdalmával és szépségével együtt. Ezekben a dalokban pedig lélegeznek az évszakok, minden egyes fejezetet őszintén ad át az ember életéből.
A dal időutazás. Az egész nyáron átrepít, mondhatjuk, egy egész életen. Megtapasztalod benne mindazt, amit Isten adott nekünk, magát a világot.  A  dal végén hallható csúcspont egyenlő a mennyekbe való belépéssel, a megértéssel, amikor tudod, hogy az örök körforgás része vagy. Neige gyönyörűen énekel végig, a gitárok pedig a lélek halhatatlan, korlátok nélküli győzelmét mutatják be a test fölött.
Tökéletes az időzítés, az Alcest Les Iris-e a lemez magja, ezzel együtt számomra minden idők egyik legjobb szerzeménye.

A Nap vörösen ragyog mögöttem az égbolton. Egyedül vagyok, és emlékeim lassan teljesen maguk alá temetnek. Gyönyörű a táj, talán még soha nem láttam ennyire szépnek. Lassan hullanak a levelek, miközben lépteim megzavarják az erdő lakóinak nyugalmát. Erős szél fúj a hajamba, a vihar első jelei összerázzák a fák lassan teljesen csupasz gallyait. Belém mar október, miközben arcomra süt a gyönyörű napfény. Felveszek egy apró gallyat, de elidőzök még a gyönyörű avar látványán.
Nincs szebb az ősznél. Október és november csodálatos világa felér az univerzum szépségével. Az elmúlás maga, az utolsó naplemente. Mert amikor eltűnik a nap, tudni fogom, hogy soha nem látom már őt többé. Eggyé fogok vele válni, egy leszek az univerzummal, egy leszek Veled.

Mindenki eltűnt, már csak elmosódott emlékek táncolnak elmémben. Hordoznom kell őket, és csodálatos dolognak tartom, hogy mindezt átélhettem. Szívemet tépi minden egyes csók emléke, de ugyanakkor a Mennyországot jelentik számomra. Amikor rád gondolok, tudom, hogy nyitva áll a mennyek kapuja, és mi ketten vagyunk a kulcs hozzá. Meg fogok halni és találkozni fogok veled. Most csak emléked van itt velem, de annyira sokat adtál, hogy mindez segít majd túlélni a telet, és el foglak érni…

Olyan sok minden történt, olyan sok minden változott. Nem akarok most semmi mást, csak lefeküdni a vörös levélszőnyegre és elaludni veled. Dalolj hát, daloljanak a csillagok is odafönt, éneklek én is, hogy együtt aludjunk el. Tölgyfa levelei lesz takaróm, bükk levelei párnám. Hiányoztok, de tudom, hogy mindig velem lesztek. Testvérek, barátságok, szerelmek, Anya, Apa, Te. A táncot járó őszi erdő most velem együtt lélegzik újra, és már nem érzem, hogy magányos lennék. Boldogság sem jelent már terhet nekem, nem csupán a múlt emlékeit festi le. Mosoly húzódik arcomra, érzem a rend eljövetelét, a bolygók energiáját, simogatom a hajad, és közben érzem a hamarosan ideérő zápor illatát. Átölellek, átölelem a leveleket, érezlek benne. Miközben a Nap gyönyörűen búcsúzik el a tájtól, úgy én is elbúcsúzom az emlékektől, hogy letisztultan érhessek át a folyó túloldalára. Előtte leveszem majd hátizsákom, hogy minden egyes pillanatot elajándékozzak az időnek, amely felőröl, elpusztít és újjáéleszt. Az időt, mely egyben jelenti boldogságomat, és gyötrelmemet, magányomat és lelki üdvösségemet. Isten veled napsugár, jöjj vihar, és vigyél el. Tisztítsd meg a lelkem és mutasd meg mindazt, ami utolsó órámban vár rám.

Ha a Les Iris jelentette a lemez magját, csúcspontját, akkor az őszt elhozó Ciel Errant képében megkapjuk magát a csendet vihar előtt, a megoldás előtti halhatatlan, csodálatos másodperceket. Anno ezzel a felvétellel ismertem meg az Alcest-et, a gyönyörű francia szöveg magával ragadott, miközben a zene legalább annyira tökéletes. A lemez leglassabb szerzeményéről van szó, egy meghatározó tétel, az elfogadás balladája. Feleleveníti előtted az őszt, eléd festi a naplemente felejthetetlen pillanatait, ahogy a közelgő teljes sötétségtől még utolsó energiáival tartja távol a Nap a falut, az erdőt. Üt az óra, ráébreszt arra, hogy nagyon közel vagy már. Megpihenhetünk, és lassan kikristályosodik előttünk minden üzenet, amit ez a zene magában hordoz. Az életszakaszok dalokba öntve jelennek meg előttünk, az emlékek tengerének mély kék színe örökre belénk ivódik. Érzed, hogy a dal szomorú, de te magad inkább boldog vagy a hallgatása közben. Ez azért van, mert nem reked meg egy ponton Neige szerzeménye, tehát egy utat rajzol eléd, ugyanúgy, ahogy az ezelőtti tételek is. A Ciel Errant-ot hallgatni olyan, mintha hazaérnél. Amikor már csak az utolsó szakasz van hátra, amikor már a saját bőrödön érzed az otthon melegét. Egy utolsó pillantást még teszel hátra (ez ugye a legfontosabb pillanat, az élet múlásának elfogadása, a boldogság egy olyan momentuma, amikor egyedül kell szemben állnod az idővel), de örömkönnyeid már jelzik: megérkeztél.
Az időt csak úgy tudod legyőzni, ha elfogadod, hogy létezik, ha belátod, erősebb, mint te. És akkor lehull majd a válladról minden teher, fel leszel készülve az univerzummal való találkozásra. Láthatod majd szeretteid, mindazokat akik még veled vannak, és azokat is, akik már rég elmentek. Gondolsz rájuk, és gondolataid megidéznek majd egy másik valóságot, kaput nyitnak egy másik világba, ahol ők örökké élnek, és boldogok. A hangjukat pedig újra és újra hallod, felidézed ezáltal arcukat, és képes leszel elhozni őket ide, magad mellé, hogy együtt lehessetek. Hogy energiát adhassanak neked életed utolsó szakaszának megtételéhez.

A vihar csendben jött, és pillanatok alatt pusztított el mindent. Nagyon hideg volt, már rég lehullottak az első hópelyhek is. Megfagyott körülöttem minden, az erdő fehérbe burkolózott. Már egyetlen lelket sem lehetett idekint látni, csak az erdő melletti házak meleg fényei jelentették a reményt, e meghitt pillanatokból pedig tudtam, hogy mindennek jelentése van, hogy mindez nem véletlen. A tél eljött és én nem menekülhettem előle. Nem éreztem fájdalmat, nem is szenvedtem. Behunytam a szemem, és felelevenítettem még egyszer utoljára a régi Karácsonyokat, a családom szeretetét, a Szentestéket, amikor tudtam, hogy minden a legnagyobb rendben van. És most is tudom. Itt vagyok, hiszen itt kell lennem, és örülök, hogy sikerült elérnem az utam végére. Köszönöm, hogy velem voltatok, hogy még most is hallom a hangotokat, hogy tudom, boldogok vagytok. Kész vagyok a halálra, kész vagyok végre, hogy szemben álljak veled, Univerzum, hogy eggyé válhassak a minden energiát mozgató erőiddel.

…és pár óra múlva alszik már a kis házikó is, az ablakok sötétségbe burkolóznak. Látom odabent a családunkat, megrohamoznak a csodálatos december emlékei, és most úgy alszom el, mint gyermekkorom egyik téli éjszakáján, apró mosollyal az arcomon. A hideg hótakaró is felidéz bennem pár szép emléket, amikor sötétedésig játszottuk végig a téli szünet minden egyes napját. Azokra az időkre gondolok, amikor még rejtélyesnek, végtelennek tűnt az éjszaka, amikor azt hittem, csak az álmokon keresztül vezet az út a napsugarakhoz. Mára minden megváltozott, de ugyanakkor minden ugyanaz, hisz nem vagyok ma sem más, csak egy kisgyerek, aki minden nap valami újat és szépet vár az élettől. Én pedig elérkeztem ide, és várom Őt, mikor jön el értem, várom Őt az álmaimban.

Mondd hát el nekem, mondd el, mit érzel, kérlek. Boldognak érzed magad, vagy szomorú vagy? Itt vagy újra az univerzum középpontjában, érzed? Itt vagy, és folytathatod utadat, tovább haladhatsz csillagod felé.

Azt álmodtam, hogy egy pánsíppal hívtam el Őt magamhoz. Az erdőben találtam, és most a dallamok megidézték alakját. Nem féltem, egyáltalán nem.
A folyóra mutatott, a jéghideg, befagyott folyóra, és a parton álló ladikra. Abban a pillanatban megértettem, mi a feladatom. Nem láttam ugyan át a folyó túloldalára, de muszáj volt megtennem az utolsó lépést. Itt kell hagynom ezt a világot, az idő elérkezett. Egy másodpercre sem fordult meg a fejemben, hogy elmeneküljek, tudtam, hogy a világ újra lélegezni fog, hogy odaát vár rám életem következő fejezete.
Felálltam, a pánsípomat a kezébe adtam, és most ő játszotta el saját dalát. Ismerős volt, szinte azonnal elhozta a tavasz és a nyár örökké élő emlékeit. Gyönyörű pillanat volt.

Amikor kiértem az erdő szélére, és a folyóhoz értem, jégtáblákat láttam úszni a folyón. Eljött az olvadás. Hátranéztem, és ez volt az a pillanat, amivel életem zárult a Földön. Saját magamat láttam, ahogy mélyen alszom, de már nem lélegeztem többé. Tudtam, hogy meghaltam. Azonban a mosolyt az arcomon soha nem feledem el… Erről jut eszembe…
A halál a pánsípon játszott, én pedig végre levehettem hátizsákomat. Elhúztam a cipzárt, és a folyóba öntöttem összes emlékemet. Ott voltak szerelemem első hangjai, ahogy elhozta a tavaszt, ott volt a gyönyörű erdő, amelynek csodás sötétvörös színei a nyarat  hozták el, valamint ott volt az ősz, utam vége. A színek. Felejthetetlenek. Most azonban tovább kell mennem, mert találkoznom kell Vele. Éreztem, hogy itt van, és végig tudtam, hogy nem ebben az életben fogom megtalálni. Mi azonban egymáshoz tartozunk, és folytatnom kell az utamat. Nélküle elvesznék…

Amikor beszálltam a csónakba, már a gyönyörű természet előttem éledt újjá, hogy veszélytelenül érjek át a folyó túloldalára. A halál zenéje már egyre csak halkult, ugyanúgy, mint ahogy a szerelmem hangjai akkor, és fekete alakja a pánsíppal már ugyanúgy egy másik világ emlékeinek tűnt. A természet élt, lélegzett, kitisztult. Az első napsugarak óvatosan világították meg újra az erdőt, és ebben a pillanatban értem át egy új világ partjaira. Mindent elöntött a fényözön, és mindaddig nem tudtam merre haladjak tovább, amíg meg nem pillantottam egy kulcsot a földön, és meg nem hallottam a hangját a fénykapu túloldalán. Hívott engem. Most talán végre találkozhatok vele, és együtt lehetünk… Nem hittem el, hogy végre itt vagyok. Egy utolsó pillantást tettem még vissza, felidéztem utoljára, ki is vagyok, azután elindultam.

Lassan, óvatosan léptem be a fénybe, miközben a hátam mögött az emlékeimet vitte el a folyó egy ismeretlen helyre…

Az album utolsó fejezetét jelenti a Sur l’autre rive je t’attendrai és a Tir Nan Og. Míg előbbi a telet hozza el, magát az utolsó órát a végső pillanat előtt, addig utóbbi az újjászületés szerzeménye.
A tél zenéjét Audrey Sylvain hangjai teszik feledhetetlenné, e gyönyörű szerzemény pontot tesz minden mondat végére. Az album csúcspontját jelentő Les Iris / Ciel Errant páros után tökéletesen hat eme kétségtelen fontosságú finálé. Az album negyedik dalában elfogadtuk sorsunkat, emlékeinket és jövőnket, az ötödik tétel már kézen fogva visz el téged a legutolsó pillanathoz. Nem nehéz dal, inkább a tél szépségét festi le, mintsem zord, hideg, olykor kegyetlen világát. A tél felemás hangulatú évszak, lélektől függ ki-ki hogyan gondol rá. Egyértelműen a halál szimbóluma, de egy olyan halálé, amelyben ott dobog az új élet reményének szíve. A halott fák és az egész természet újjászületése tavasszal ugyancsak egy jelkép. Az öröklét jelképe. Minden évszak egy-egy fejezet, és mindannyiunk elér majd a télhez, és újra a tavaszhoz is. Az album két záró szerzeménye remekül mutatja be ezeket az érzéseket, és ugyan ekkor már nem ér minket meglepetés a zenében, túl vagyunk a csúcsponton, mégis, egy olyan zárás ez, amely elhozza a döntő pillanatot, és csodaszépen prezentálja a halál és újjászületés gondolatait.

Halhatatlan utazás ez a lemez, de hozzá kell tenni, hogy nagyon nehéz is. Az Alcest remekművet alkotott a Souvenirs d’un autre Monde-dal, ez megkérdőjelezhetetlen. A shoegaze-t önálló elemekkel vegyítette Neige, létrehozva ezzel egy tökéletes zenei világot, ami időnként mindig visszacsalogat magához. Eme kérdések és gondolatok feldolgozásához hangulat kell, de ha megfelelő állapotban hallgatod, ez az album a Mennyországot jelentheti számodra, egy közel háromnegyed órán át tartó extázis lesz, amikor a fájdalom is boldogságot jelent majd a lelkednek.

Eljött hát újra a tavasz, és kérlek, te is fedezd fel magadnak ezt a szenzációs alkotást, amely minden kétséget kizáróan az előző évtized egyik legszebb albuma. Köszönöm, hogy elolvastad kritikám és rövid kis történetem. Hamarosan újra találkozunk.