Vannak lemezek, amelyek akár egy életre meghatározóak maradnak. Olyan lemezek, amelyek mindig ott lesznek melletted a bajban, és minden egyes hallgatáskor olyan energiát adnak át, melyekre épp szükséged van.

Az Anathema útja példaértékű lehet minden zenekarnak. Voltak nehéz időszakok, de sohasem volt olyan periódus, amikor ne őszintén, teljes szívből fogtak volna hozzá a következő albumhoz. Az underground mivoltukat valószínűleg sohasem vetkőzik le, pedig legalább négy albumukkal megérdemelnék, hogy többen is figyeljenek rájuk. Persze ez az együttes soha nem lesz a nagyobb közönségek zenéje, hisz tudjuk, a mai világ nem épp a művészeket díjazza. Mindezt csak azért írtam le, mert legutóbbi, We’re Here Because We’re Here c. albumuk nagyon nehezen született meg, pedig a dalok már 3 évvel azelőtt nagyjából összeálltak. Ez a banda megérdemelné, hogy a csillagokig jusson, de mint ahogy azt zenéjükből is megtudjuk, a világ sajnos kegyetlen, a szépséget pedig egyre inkább kiöljük a természetből. Az ember már rég elbukott…
Valami hátborzongatóan zseniális született meg 2003 végén, valami, amit nem lehet kellő mértékben kifejezni, ehhez saját magadnak kell átélni azt a zenei csodát, ami az Anathema A Natural Disaster c. lemezén hallható. A magány legmélyebb szakadékaiba ás le, hogy mindazokat megszólítsa, akik rég e szenvedés foglyai. Nincs még egy olyan album, ami ehhez hasonlóan megmutatná, mi is uralkodik ma a természetben, valamint a magára hagyott, reményvesztett emberi lelkekben. Zenéjükkel mindig képesek voltak valami újra, és olyan szinten túlfűtött érzelmek uralkodnak a dalaikban, amelyek művészi szintre emelik a már eleve minőségi zeneszerzést. Nem tudom elégszer leírni, miféle csodát tartalmaz harmadik nagylemezük, valamint hogy milyen mély érzelmek uralkodnak a Judgement-ben. Folyamatosan előre mutatott minden egyes kiadványuk, és a The Silent Enigma óta érződött, hogy bennük több van, mint egy átlagos death / doom bandában. Ezért nem meglepő a Fine Day to Exit-en végbement változás. Talán a Judgement után a rajongók 90%-a mást várt (mint ahogy én is), de ma már egyértelműen helyes irány volt az, még ha az előbb említett lemeznek időre is van szüksége. Ha azonban nem született volna meg, nem készülhetett volna el második klasszikus szintű albumuk, egyben a múlt évtized legjobb lemeze.
Csakis az Eternity-hez tudom hasonlítani, ennél gyönyörűbb zenét pedig jelenleg nem tudok elképzelni. Egy apró kis szikra elég volt ahhoz, hogy újra kreativitásuk csúcspontjára kerüljenek, és megint zenei történelmet írjanak. Gondolom, hogy ezek az érzések már 5 éve ott éltek a Cavanagh fivérekben, édesanyjuk halála óta, és ez lett az a pont, ahol minden kitört. A Judgement-nél még alapból pozitív volt az összkép, benne volt a remény, itt azonban az első hallgatások idején lesz a legnehezebb feladat értelmezni, hogy tulajdonképp min is mentél keresztül az 1 órás játékidő alatt. Reményveszettség, egyedüllét, gyötrelem és világfájdalom. Meg kell birkózni mindezzel, hogy meglásd a fényt, hogy ott állhass a csillagok alatt, könnyezve. Az lesz az a pillanat, amikor mindent megértesz majd, és minden egyes könnycseppel búcsúzol majd a magánytól. A boldogság fog várni rád, az élet. A természet újraéled majd, és egy jobb, szeretettel teli világban élhetjük majd le maradék éveinket. A mai világban tudom, mindez csak álomnak tűnik, de meg lehetne mindent változtatni. Minden túlzás nélkül állítom, hogy ha valamennyi ember hallaná, és értelmezné ezt a csodát, a holnapunk már szebb lenne. Az ehhez hasonló lemezeknek köszönhető az, hogy a mai napig tele vagyok reménnyel, hogy nem tudja semmi bennem elnyomni ezeket az érzelmeket. Amíg tudom, hogy létezik ehhez fogható szépség, addig nem fogom a világot temetni magamban. Hatalmas csoda az hogy élünk, és nem szabad, hogy a gonoszság egy olyan helyre taszítson, ahonnan nagyon kevés lehetőség marad a visszatérésre. Nagyon rövid az élet, és nem szabad, hogy ezt a keveset is elvegyék tőlünk. A végén pedig az erősek talpon maradnak majd.
Én pedig ebben a pillanatban behunyom a szemem, elzárom magam ettől az abszurdnak tűnő külvilágtól, száműzök minden egyes negatív kölcsönhatást, és szembenézek a gyönyörűséggel. Azokkal a képekkel, amiket mindannyian megérdemlünk, csak minden egyes nap megpróbálják elvenni tőlünk. Egyensúlyba akarok újra kerülni, és tudatában akarok lenni annak a ténynek, hogy minden egyes percünknek van értelme. Egyszer már legyőztem magam, és nem akarok újra elveszni. Nem engedem.
Egyedül vagyok, és most már csak egy lemezre van szükségem. Felteszem,  és amíg lassan elindul, hátradőlök. Mikor az első hangok elkezdődnek, arra eszmélek, hogy már nem vagyok ugyanazon a helyen…

Halk, lassan hömpölygő hullámokat látok magam előtt. Túl vagyok az éjszakán, már hajnalodik. Nem tudom pontosan hol vagyok, de minden olyan nyugalmasnak tűnik. Nem emlékszem semmire, de érzem, hogy a megfelelő helyen járok. Itt egy csónak. Nem tudom hova visz majd el, de úgy döntöttem, nem hagyom ki az utat. Fel akarom fedezni a világot, hisz olyan mintha egy új bolygóra léptem volna. Kíváncsi vagyok mit tartogat a számomra. Tényleg olyan nyugalmas, mint ahogy ebben a pillanatban érzem?

A Harmonium című dal nyitja a lemezt, lassan, nyugalmasan csordogálva vezet az úton. Érezzük, hogy egy különleges világban vagyunk, a dal csodálatos bevezetőjének köszönhetően pedig egyre inkább megbarátkozunk a külső hatásokkal. Jellemző rá ugyanakkor egy titokzatos, megfejthetetlen vonal, amelyet első hallgatásra nem igazán lehet értelmezni. Az újjászületés érzését kelti, mi magunk pedig nem tudjuk felfogni, hol is járunk. Ismeretlen, mégis olyan, mintha valaminek a folytatása lenne. Hol vagyok?

Reggel van. Kezdem teljesen átadni magam ennek a környezetnek. Még nem találkoztam senkivel, de utam eddig nyugalmas volt. Úgy érzem magam, mintha egy regény közepébe csöppentem volna. Nem tudom mindez hogyan kezdődött, de azt sem, hogyan ér majd véget. Gondolatok rohamoznak, kérdések vetődnek fel bennem. Mindezt csak úgy tisztázhatom, ha kiderítem mi is történik. A hullámok ugyan erősödtek, de a csónak egyenlőre megfelelő utam folytatásához…

A Balance állít minket egyensúlyba. Az új világ nagyon hirtelen ért minket, ezt pedig a Harmonium alatt nehéz volt megszokni. Egy nyugodt, csodaszép tájon járunk, de kell hozzá a második tétel, hogy lelkünk teljesen megbarátkozzon vele. A dal hasonlóan sugároz idegennek ható hangokat, de Vincent nyugodt éneke nem hagyja, hogy elvesszünk. Erőt ad, hogy folytassuk, valamint a billentyűjáték, és főleg a dal végén előtérbe kerülő gitárok hatására kíváncsiságunk is fokozódik.

Továbbra is haladok előre, érzéseim pedig folyamatosan nyugtalanítanak. Kezdem egyre inkább érezni, hogy valamikor, egy időben jártam itt. Nem tudom megmagyarázni, elmém kevés ahhoz, hogy mindezt értelmezni tudjam.
Hirtelen minden megváltozik, gyorsabbá válnak a dolgok. Próbálom visszatartani magam, de ez az energia olyan hirtelen ért, hogy nem tudok megküzdeni vele. Folyamatosan sodródom, kezd elmosódni a világ képe, és eddigi belső nyugalmammal helyet cserél a félelem. Hamar pánik lesz úrrá rajtam, túl hirtelen érkezett ez a csavar. Eddig próbáltam kezelni a helyzetet, de már tudom, hogy ez az energia legyőzhetetlen. Miért vagyok itt? Nem hiszem, hogy mindez csak puszta véletlen lenne. Annyira megfejthetetlen az egész. Mit kell tennem? Csak egyre közelebb és közelebb kerülök valamihez, nem is tudom megállítani. Nem tudom uralni a tengert, kis csónakom mindehhez nagyon kevés. Behunyom szemem, és hagyom, hogy a hullámok vigyenek magukkal. Kevés vagyok ahhoz, hogy bármit is változtatni tudjak…
Egy kis idő elteltével kezdem érezni, hogy szép lassan lenyugszik a tenger, én magam pedig óvatosan kinyitom a szemem. Halványan vörös színeket fedezek fel az égbolton. Ezen kívül minden ugyanolyannak tűnik, mint az út kezdetén. Azonban én már tudom, ez biztosan nem lehet véletlen. Valaki azt akarja, hogy mindezt lássam, hogy részese legyek. De vajon mi történik itt igazából? A végzet karjai húznak egyre közelebb halálomhoz, vagy egy új világ születésének vagyok részese?

A Closer jelenti az első komoly ütközetet saját magunkkal, az első két dal megmagyarázhatatlan világa itt tör ki, az album pedig az eddigi kérdésekre nem hogy választ nem ad, újabbakat hoz fel, ebben a viharban pedig lehetetlen kezelni ezt az állapotot. Az egész dal rendelkezik egy különleges, progresszív felépítéssel, amely furcsaságára Vincent éneke teszi fel a pontot. Olyan érzést kelt, mintha a hatalmas viharban sodródnánk valamihez egyre közelebb, az irányítást pedig képtelenek lennénk átvenni. Amikor barátkoztam a koronggal, nagyon idegennek tűnt ez a dal, ma pedig már az egyik kedvencem. Persze azért hozzá kell tenni, hogy az Eternity-hez hasonlóan itt ne hagyományos értelemben vett szerzeményekben gondolkodjunk, hisz az egész egy kerek egész. Lehet önmagukban beszélni róluk, de értelmezni ilyen módon felesleges.
Egyébként itt válik komolyan nehéz anyaggá az album, az első két dal igazából nyugodt hatásuk miatt könnyebben befogadhatóbb volt. Ennek azonban az az előnyös oldala, hogy a Closer-rel csak erősebbek leszünk, hisz ha legyőzzük a vihart, már nem akarjuk majd kezünkbe venni az irányítást, könnyebben hátradőlhetünk majd, és bátrabban kezelhetjük majd a további állomások terheit. Persze azért így sem lesz könnyű.

Akkor úgy éreztem minden helyre állt. Azt hittem, a vihar elmúlásával újra pihenhetek majd egy kicsit. Most már azonban érzem, ez a hely életem főpróbája. Kezdek emlékezni, hogy ki voltam, de a hely még továbbra is ismeretlen marad számomra. Szerettem valakit. Nem tudom milyen szerepem volt a történetben, de a szívem egyre inkább azt súgja, hogy valamikor talán itt voltam, és részese voltam a boldogságnak. Most azonban csak nyomaszt, a vágy pedig egyre erősebb bennem. Furcsa módon elkezdek könnyezni, és mindezt a környezet hatására. Nem tudom hova tartok, de ez a vágy most minden mást elhalványít. Szeretném a kezét fogni, szeretném csókolni, szeretném megtalálni. Helyre akarok állítani mindent, újra élni akarok. Ott vagy, szerelmem? Annyira nehéz elfogadni az elmúlást. Veled akarok újjászületni, veled akarok élni és meghalni. Akarok még egy lehetőséget az újrakezdésre.
Istenem… de gyönyörű ez a táj. Micsoda képek. Nem emlékszem sok mindenre, de azt hiszem nagyon rég jártam ehhez fogható helyen. Egyrészt szerencsés vagyok, másrészt pedig kínoz ez a szörnyű magány. Minden egyes gyönyörű fájdalma együtt mar belém…

Az első hangok alapján talán pihenőállomásnak hat majd az Are You There? a Closer után. Ez a lemez azonban egy állomáson kívül nem ad kegyelmet, és saját magadat kell majd legyőzni az úton. Nehéz. Azt sem tudod merre jársz, de még egy régi szerelem visszhangjai is támadják lelkedet. Tudod, hogy a szeretet a válasz mindenre, de mindez most olyan messze van, elérhetetlen távolságban.

A remény apró sugarai most is megcsillannak azonban, és találok valami kapaszkodót. A vihar lelkembe tört, és közel állok ahhoz, hogy elvesszek a hatalmas tengerben. Szívem ég a vágytól, de a hatalmas fájdalom miatt késztetést érzek, hogy véget vessek mindennek. A reménysugár azonban megment, a gondolatok pedig pozitív irányt vesznek. Talán hozzá tartok. Talán kaptam egy esélyt…

Nincs sok időnk. Valami különlegeset hoz vissza a Childhood’s Dream, a gyermekkor örök szépségét. Ilyenkor azonban meg kell küzdenünk az idő múlásának terhével, és azzal a tudattal, hogy egyszer véget ér minden. Számomra életem legkülönlegesebb évei voltak azok, és tudom, annyira boldog talán már soha nem leszek. Elveszett a biztonságérzet, folyamatosan egyre több teher nehezedik rám. De természetesen ezzel nem csak én vagyok így.

Szépséges gyermekkor. Akkor minden annyira többnek látszott. Nagy vágyakkal tekintettem a jövőbe, ma pedig már mindent megtennék, hogy visszamehessek. Ez a legnagyobb feladat egy ember életében: megküzdeni az idővel. Utamon most a szerelmet a gyermekkor képei követik, felidézem korai éveimet, és a szeretet erőinek segítségével küzdök meg a fel-feltörő fájdalommal. Azonban én szerencsés helyzetben vagyok. Mit érezhetnek azok, akiknek nem lehetett szép gyermekkoruk. Akiktől elvette ezt a sors. Valószínűleg ők folyamatosan egy szebb világról álmodtak, és reményt tápláltak egy jobb jövőért. Az álom. Bárcsak minden kisgyerek szép álma valóra válhatna.

Miközben saját gondolataim fogságában vagyok, valami megmagyarázhatatlan történik. Hiába állom ki a különböző állomások próbáit, most újra elveszítem az irányítást. A tenger eddig soha nem látott módon tör ki, hogy porrá zúzzon mindent, ami az útjába kerül. A világ változik meg újra, a hatalmas erejű szél sodor tovább, és az egész környezet lüktet az energiától. Úgy érzem, nem csak a tenger uralkodik, hanem az egész bolygó megremeg a kitörő energia hatására. Értelmezhetetlen. Feldolgozhatatlan. Ehhez fogható dühöt soha nem tapasztaltam még. Minden olyan gyorsan történik, hogy nincs időm felfogni mindezt. Nem tudom honnan ered ez az erő, de akárhogy is próbálok kapaszkodót keresni, minden reményem elveszett. Észreveszem a tengert, de én már egy tornádónál is erősebb viharba kerültem. Kezdem minden energiám elveszíteni, nem találom a kiutat, a természetre vagyok utalva. Tőle függ mi lesz velem. Bárcsak hamarabb láttam volna tisztán. Úgy érzem, most már késő.
A felőrlő vihar hosszú ideig rángat, én magam pedig már várom a halált. Mindent kiöl belőlem, nem tudom ezt tovább elviselni. Amikor pedig már teljesen feladnám, hirtelen ledob és amilyen hirtelen jött, olyan sebességgel is száguld tovább…

Újabb vízválasztó érkezik a Pulled Under at 2,000 Meters a Second képében. Amíg saját gondolatainkkal vagyunk elfoglalva, addig olyasmi érkezik, amelyre első hallgatásra senki nem lehet felkészülve, és hozzáteszem, újra és újra elveszi majd az irányítást. Bár a kontroll eddig sem a mi kezünkben volt, de ez a dal mindent eltapos, egy teljesen új oldalát fogod látni az albumnak. Ugyan volt már egy felkészítő Closer, de a lemez mégis a közepén tör ki. Amilyen állomásokon keresztülmegy a hallgató, ez igazából már törvényszerűnek hathat, mégis olyan energiákat szabadítanak ránk Cavanagh-ék, amelyek elől nem lehet menekülni.
Újra kell kezdenünk mindent, mert e dal mindent felőröl körülöttünk. Ekkor jutott eszembe a Panic a Fine Day to Exit-ről, annak lehetett hasonló szerepe, de persze jóval kisebb mértékben. Ennél az albumnál egyszerűen minden együtt van.
Megtörve bár, de folytathatjuk utunkat, sikerült átvészelni a vihart. Bár ez testileg-lelkileg hatással volt ránk, kiálltuk a próbát, és szembesülhetünk azzal a világgal, ami annyi kérdést felvetett bennünk már az indulás óta.

Csak a csend maradt. A vihar mindent elmosott. A partra dobott, de nem ölt meg. Talán ennek is így kellett történnie. Lassan megpróbálom összeszedni magam, és folytatni az utat. Itt van újra a tenger, de már nincs mivel útra kelnem, ráadásul nem akarok újabb viharba keveredni. Hátat fordítok tehát a hatalmas kék világnak, és elindulok a szárazföldön…
Több mérföld gyaloglás után egy város képe rajzolódik ki előttem. Halott fák vesznek körül, az egész tájat a magány uralja. A vízen minden olyan szép volt, a vihar azonban mindent megváltoztatott. Azóta sem találkoztam senkivel, minden olyan elhagyatott. Egyedül érzem magam, most nincs a természet sem mellettem.
Miért ilyen halott körülöttem minden? Miért érzem magam is félig halottnak? Mi történt, honnan jött ez a vihar? Egyáltalán a vihar műve mindez? Amit az utazás alatt folyamatosan reméltem, kezd teljesen szertefoszlani.
A város látványa elrettent. A házak lerombolva, a fák kivágva, mindent a kínzó magány árnyékol. Valaha volt itt élet, de ma már minden halott. Az egyre vöröslő égbolt alatt siratom meg az eltűnt szépséget… Nem tudom merre menjek tovább, nem hiszem hogy tovább akarom ezt folytatni. Mióta a parton vagyok, teljesen összeomlottam, a kérdéseket a fejemben pedig jelenleg már nem is akarom megfejteni. Azt akarom, hogy minden legyen a régi, jöjjenek vissza az itt élők, és uralkodjon a szeretet a világban. Most már látom, ez a bolygó sem tökéletes… Tovább indulok, de a remény már kezd elhalványulni bennem. Egyedül vagyok egy kihalt világban.

A címadó dal az album egyik legfontosabb szerzeménye. A dalban Lee Douglas énekel, és valami olyan fájdalmasan, hogy az ember akaratlanul is magába néz. Egy elhagyatott, elpusztított világ képeit tárja elénk, ahonnan minden szépség kiveszett. A lerombolt környezet siratása hat percben, mely ugyanakkor vágyakozik is a régi idők elveszett szépségére. Kevés ennyire fájdalmas dalt hallottam életemben, talán csak a Sigur Rós Avalon-ja hasonlítható hozzá. A hallgató egyik legnehezebb állomása ez, megküzdeni azzal a fájdalommal, ami jelen világunkban is ott uralkodik. Amikor pedig eljön a vihar, már késő lesz a dolgokat visszafordítani. Egy lecke ez a zenei anyag, egy olyan szomorú mű, mely elhozza a világfájdalmat, de megmutatja a kivezető utat is. A dalt végig Lee Douglas énekli, csak a végén halhatjuk Vincent-et halkan. Egy reményvesztett világ utolsó reménysugara ez. Nem tudom újrakezdhető-e minden, de ez a szerzemény életeket, világokat képes megváltoztatni.
Valami ezzel a dallal véget ér. Egy nehéz próbákat kiállt hallgató részese még továbbra is az albumnak, de egy ennyire megterhelt lélek vajon eltűri-e még a további fájdalmakat, vagy kegyelmet kap és eljön a megváltás?

Azt hiszem bármilyen nehéz is az életünk, a reményt sohasem szabad engedni meghalni. Leültem a város közepén, és később talán el is aludhattam. Pár óra elteltével lassan nyitottam ki a szemem, az égbolt már teljes vörösben úszott, és úgy éreztem, hatalmas erők gyűlnek össze odafent. Most sem értettem még hol vagyok, de már láttam képeket, melyek sohasem törlődnek majd ki elmémből. Miközben magammal küzdöttem, a természet feléledt, és legyőzhetetlen energiájával a semmivel tett egyenlővé. Kezdtem mindenfajta illúziót kitörölni fejemből, nem hittem, hogy ebből a helyzetből van kiút. Vágytam az elveszett szerelem után, közben pedig tanácstalan voltam, nem tudtam merre tovább. Valahol ezen gondolatok közben kapott fel a szél, és lassan, könnyedén vitt fel a vöröslő égbolt közelébe. Ma már nem tudom, hogy mindez igaz volt-e, vagy csak gondolataim játszottak velem, de mindenképp jó érzés rá visszagondolni. Repültem a széllel, és újra láttam azokat a csodálatos képeket. Simogatottak a szellők, a vörös égbolt könnyeket csalt a szemembe. Vegyes érzelmek uralkodtak bennem, de nyugodt voltam, immáron a sors vezetett utamon. Ki tudja mennyit voltam odafönt. Talán órákat, napokat, éveket, de lehet, hogy mindössze csak egyetlen perc volt. Azt a szépséget félek soha nem fogom újra látni. Kiemelt a sötétségből és elvitt messze egy olyan tájra, ahol újra feléledt a remény, és újra volt miért küzdeni.

Több oldalról is meg lehet közelíteni az album nyolcadikként érkező dalát. Alapjában egy vágyakozó szerzemény. Hasonló a címadóhoz, de sokkal több benne a remény. Itt meglátjuk azt a fényt, ami még az előző szerzeményben takarva volt. Fájdalmas vágyakozás ez, de érezhető, hogy ha vagyunk kellően erősek hozzá, elérhetjük a céljainkat. A dal pedig annyi energiát rejt, hogy képes felemelni, és utaztatni. Talán csak álom a valódi repülés, de valóban szárnyakat ad a jövőre nézve. A dal első fele egyébként maga a vágyakozás, a második része pedig a szárnyalás, az az út, melyet beteljesítve elérhetjük a boldogságot.
Az album végéhez közeledve tehát már látjuk azt az irányt, ahol már magunk is boldogulunk. Vannak tételek, melyek szembesítenek önmagunkkal, és vannak olyanok, amelyek megmutatják, merre is tovább. Mint már írtam, először a világfájdalmat hozza el, de később felfedezzük majd, hogy benne van a remény.

Újra a földön vagyok. Most azonban… minden mintha… ismerősebb lenne, mint valaha. Éjszaka van, a csillagok gyönyörűen ragyognak. Kis mosoly húzódik arcomon, úgy érzem, mintha minden rendben lenne. Úgy érzem, végre vagyok olyan erős, hogy folytassam az utat. Egyre ismerősebb a táj, és valahogy a múltból emlékszem merre kell haladnom. A csillagok egyre fényesebben ragyognak az égbolton, és újra érzem az egyensúlyt lelkemben. A múlt képei rajzolódnak ki előttem, szebbnél szebb pillanatokat mutatva. Boldog vagyok. Néha összemosódnak a múlt és a jelen képei, de én csak folyamatosan haladok előre. Amikor véget érnek a régi időkkel kapcsolatos gondolataim, lassan visszatérek a jelenbe, és meglátom… a saját házunkat. Kezdek újra emlékezni, és mindez annyira szíven üt, hogy nem tudom melyik időben járok. Látom a lámpát világítani, anya és apa ott ül bent, a testvéreim és rokonaim is. Amikor belépnék a kapun, meglátok odabent egy lányt, aki… nagyon ismerős. Itt van velük. Itt van biztonságban. Megmerevedek, és sírni kezdek a boldogságtól. Mindig erre vágytam. Láthassam őket boldogan, minden veszélytől messze. Itt, a csillagok alatt, a halk szellő simogatja az arcom, és láthatom a családom. Boldogok, és minden olyan egyszerűnek tűnik. Megszűnnek fájdalmaim, visszatérnek a rég elvesztett idők. Talán ez életem legfontosabb pillanata. Nincs más hátra, hazatérhetek…

A felszabadulás pillanata érkezik az Electricity képében. Ez az album legboldogabb pillanata, ahol újra megtalálja a boldogságot minden lélek, újra helyreáll a világ, olyanná válik, amilyennek lennie kell. Minden család boldog, és eltörlődnek a nehéz időszakok emlékei. Együtt fognak élni örökké, és mindig segíteni fogják egymást. A barátságok újra fontossá válnak a világban, és elérkezik a mindent beborító harmónia ideje. A virágok kinyílnak, a természet csodálatos módon újraéled, és az egész Föld újra lélegzik.
Danny énekel a dalban, nagyon nyugodtan, és visszafogottan, miközben végigkíséri őt egy gyönyörű zongorajáték. Apró billentyűs rész vázolja fel a csodaszép boldog időket, melyet hiszek, hogy egyszer elérünk. Egy küzdelmes út után eljön majd a megérdemelt pihenő, és végre harmónikus hangulatban élhetjük le hátramaradt éveinket. Hiszem…

Láttam őket. Egyetlen ajtó választott el mindössze tőlük. Minden lejátszódott előttem, mindaz az út, melyen végigmentem. A csillagok ragyogtak, a világűr velem együtt lélegzett. Ott voltam a végtelenség közepén, és megértettem hirtelen mindent, egy pillanatra az összes kérdésemre választ kaptam. Engem azonban ekkor már csak ők érdekeltek. Velük akartam lenni, de sajnos elkéstem. Újra visszatértek a vörös égbolt első képei, majd amikor próbáltam volna összeszedni magam, helyretenni a gondolataim, már eltűnt a ház, felemelkedtem, és szélsebesen száguldottam vissza egy kíméletlen erő hatására. Éreztem, hogy a természet energiájának középpontjába kerülök, és magamtól nem folytathatom tovább az utat. Újra magam voltam, az óriási szélben pedig nem volt lehetőségem elmenekülni. Minden újra álommá vált, és amikor kinyitottam a szemem, egy városban találtam magam. Ugyanott voltam, de mintha élt volna…
Nem maradhattam sokáig, innen is mennem kellett. Mikor elmúlt a vihar, újra a csónakban találtam magam a hatalmas tenger közepén. Hajnalodott…
Azt hiszem, mindig is itt voltam. Vágyaim viharokat kavartak, elrepítettek a boldogságomhoz. Lehet, hogy ennek így kellett történnie. Elfáradtam, de kirajzolódott előttem a cél, amit el kell érnem. Hiszem, hogy egy kis pihenés után képes leszek rá, most azonban egy időre lefekszem. Hagyom hogy a sors a saját útján vigyen tovább, és amikor felébredek, talán minden tisztábban kirajzolódik előttem.
Szeretem őket… és elérek hozzájuk. Már tudom merre kell mennem…

Az album végéhez értünk tehát. A záró Violence együtt foglalja össze mindazt az utat, amit átéltünk az album hallgatása közben. A valaha írt egyik legnagyobb szerzemény ez, versenyre kel bármivel. Múlt, jelen és jövő ütköznek a dalban, és nekünk már semmibe nincs beleszólásunk többé. A természet győz, az ember pedig elbukik. Ez mindenképp így lesz, ezt az energiát lehetetlen irányítani. Az idő pedig mindannyiunkat a múltba söpör majd. Életünkben azonban megtalálhatjuk a boldogságot, és elérhetünk majd arra a helyre, ahol mindannyian harmóniában élhetünk. A zárótétel tehát maga az utolsó vihar, a finálé, de olyan gyönyörű, hogy mindent helyreállít benned, és megérted majd az album üzenetét. Ezért is írtam a cikkem elején, hogy hallania kellene mindenkinek a lemezt. Ha nem lennénk ellenségek, és imádnánk a természetet, nem válna a világ egy kietlen, magányos hellyé. Mindehhez azonban szembe kell magad állítanod vele, csak úgy találhatod meg a kiutat. Ez az anyag pedig segíteni fog, ezt megígérem. Remélem neked is olyan utazásban lesz részed, mint nekem. Szomorú, de tartalmazza a szépséget, az igazságot és az örök érvényű boldogságot…

A lemez véget ér, és kinyitom a szemem. A szobámban vagyok. Szép lassan kezdem összeszedni magam, elrendezni a gondolataim, hogy vajon min is mentem keresztül az utóbbi egy órában. Leírhatatlan, amit érzek…
Kinyitom az ajtót, és egy szép világ tárul elém. Kedvem van kicsit kirándulni a természetben. Lehet, hogy fogok egy kis ladikot, majd útra kelek egy délutánra a folyón. Talán láthatok érdekes dolgokat…

Köszönöm, hogy elolvastad az írásom. A lemezt mindenkinek ajánlom, hisz energiával tölt fel, bár kétségkívül nehezebb hallgatnivaló. Nagyon óvatosan közelítsük, főleg az érzékenyebb hallgatók. Benne van a magányból kivezető út, tartalmazza a természet újraéledését, de ettől függetlenül ha nem figyelsz, egy más irányba is sodródhatsz, ahol egyedül leszel, társad pedig csak a fájdalom marad. Akik azonban már ismerik az Anathema zenéjét, és végigkövették pályafutásukat, fel lesznek készülve. Olyan lesz, mintha azonnal rád zúdulna a világ összes fájdalma, de ha tudod kezelni, megmutatja azt a szépséget, amiért érdemes élni ezen a Földön. Új célokat fog adni, neked pedig erőt, hogy teljesíthesd azt.