True Faith by New Order (részlet)

„Mikor még kisfiú voltam,
Sok kisfiú beszélt hozzám.
Most, hogy együtt nőttünk fel,
Félnek attól, amit látnak.
Ez az az ár, amit mindannyian fizetünk
Sorsunkért, mi semmit jót nem ad.
Nem tudom, hogy hová megyünk,
De azt hiszem, ezt senki sem tudja…”

Elfogadni a halált. Ha megbékélsz az elmúlás gondolatával, jól fogod érezni magad. Újjászületsz, amikor a szíved fájdalmat pumpál beléd, ez pedig a kulcs a gyönyörűséghez. Ha halhatatlanok lennénk, nem lehetnének céljaink, nem lehetnénk boldogok, a Földön legalábbis nem. Olyan lenne, mint amikor sírni akarsz, de egyszerűen nincsenek könnyeid, és annyira sem szán meg az ég, hogy sírni hagyjon. A fájdalmak hozzánk tartoznak, testünkhöz-lelkünkhöz nőttek. Nélkülük létezni nem tudnánk, alkotni pedig semmiképp. Ha az ember szíve fáj, vágyik az örökkévalóság megismerése felé, miközben fél tőle, mert tudja, hogy örökkévalóság lesz, de ő maga eltűnik… Az Univerzumot csodáljuk, imádjuk és gyűlöljük egyszerre, át akarjuk ölelni, de közben uralni akarjuk és a gyengébbeket rabszolgává tenni. Ahogy az ember rádöbben, valójában ki is ő, két lehetősége marad: vagy beleőrül és összeroppantja a nyomás, vagy a részletekben elmerülve felfedezi a felszín alatt rejlő gyönyörűséget. A fájdalom vezet el a gyönyörhöz, belehasít a bőrödbe, karmolja a lelkedet, majd a szenvedés közben behunyod a szemed, az illatok pedig elvezetnek a csillagok kapuihoz. Veled együtt fog lélegezni a Világegyetem, véred útján keringenek majd a bolygók, a holdak, a te elméd festi fel az égboltot a palettára, leheletedben fulladnak el a ködök. Fájdalom és könnyek, halál és határtalan szerelem.