Decades by Joy Division
„Itt vannak az ifjak, teher a vállukon,
Itt vannak az ifjak, merre jártak vajon?
Kopogtunk a kapukon, a pokol sötét termeibe vonszoltuk végsőkig magunk,
szorongva korlátok között.
Színfalak mögül néztük az időt, láttuk magunkat,
mint eddig soha még, a sérülés és hanyatlás képeit.
Bánattól szenvedtünk, örökké rabon.
Megfáradva szívünk elveszett örökre, eltűnt már az izgalom, az üldözés félelme.
E rítusok kitárták vándorlásaink ajtaját. Nyitnak és csapódnak, arcunkba vágódnak.
Vajon merre jártak Ők?”
Angelica szárnyain repültem a hatalmas, mély, sötét erdő felett. Odalent vár egy világ, amit felfedezhetek, és melynek közepén egy halhatatlan szív dobog. Az emberi ésszel felfoghatatlan, lüktető energia kiteljesíti a világegyetemet és élettel ajándékoz meg minden őszinte lelket. Nincs boldogtalanság, nincs elhagyatottság. Ha a hátam mögé nézek, látom eddigi életem, a titokzatos, eddig felfedezetlen terület pedig jövőm képeit jelöli. Olyan dolgokat látok, ami túlmutat a halandó világon. Fákat, amik sosem száradnak ki, virágokat, amelyek sosem hervadnak el. Gyerekeket, akik örökké mosolyognak… Szerelmet, amelynek lángjai sohasem alszanak ki.
A gyertya a Mennyországban felgyulladt és mindaddig, amíg csak ég, Isten életet ajándékoz a lelkeknek. Minden halál pillanatában fújni kezd a szomorú, halk őszi szél, de a gyertya lángja tovább él. Isten fénye energiát ad a csillagoknak, és amíg csillagok vannak az égbolton, az emberek szívében ott él a remény. A remény pedig a legnagyobb, dobogó szívet élteti, ami a mély, titokzatos erdő közepén dobog.
Ha érzed a szerelmet és látod a csillagokat, biztos lehetsz benne, hogy Isten létezik és segít neked. Egyszer majd elalszik a gyertya a Mennyben, az lesz a Világegyetem vége, és ekkor dől el, ki kap örök életet. A remény ekkor csodává változik, az elveszett láng megvilágítja a sötét erdőt és minden őszinte lélek előtt megnyílik a Mennyország.
Számomra egyetlen dal van, ami mind fölött áll, egyetlen, amit magammal fogok vinni a halálba is. Ezt a szerzeményt 1980-ban írta Ian Curtis, aki egész életében epilepsziában és súlyos depresszióban szenvedett, és aki ugyanebben az évben lett öngyilkos, egész pontosan május 18.-án. A dal a „Decades” (Évtizedek) címet kapta, és a Joy Division klasszikus, „Closer” c. lemezére került fel, mint zárótétel.
Szíven ütött, amikor először teljes valójában átéltem. Ha valami tökéletesen megfogalmazza a létezést, az érzéseket, az évszakok változását, a szívdobbanások erejét, akkor az Ian Curtis dala. Itt a zene, mint fogalom már teljesen új értelmezést kap, olyan világba kerülünk, ami már túl van az emberi gondolatokkal felfogható dimenziókon. A szívedbe mar, megöl, pokoli viharba kavarja a lelked, megfaragja sírkövedet, de ugyanakkor elröpít az édes, mennyei boldogságba.
Amikor hallgatom, nem tudom elhinni, hogy mindez egyetlen ember tollából származik. A szó, hogy „örökké” még sosem volt ennyire szomorú hangvételű. Siratjuk a boldogságot, ahonnan mind kiszakadtunk, és ahova mind megyünk majd, emlékezünk a nyomorúságra, a fájdalmakra, amit mindannyiunknak meg kell tapasztalnia a halhatatlan tavaszért. Maga az Univerzumot teremtő energia zenél a szél hangszerén és a hangok hatására önmaga boldogságába fullad a természet, majd újjászületve ad örök életet minden őszinte léleknek. Lehetetlen a hatalmas, mély, az öröklét magjában lüktető szív szépségét szavakkal visszaadni, de szeretném, ha a „Decades” kísérne el minden egyes fontos állomásra, még a túlvilágra is.
Érzem az illatokat, érzem az elmúlás nyomasztó, tépő, ámbár csodálatos szellemét magamban, miközben Rosalind érzelmi vihart kavar az évszakok illatai által…
A dal számomra a minden, benne van a szerelem végtelen ereje, mint ahogy Ian szelleme is e dalban él tovább örökké.
