Annyira fáj, lassan átlépem a határokat. Olykor az álmaimban keresek vigaszt, a tavasz ébredését várom, mert akkor csak átadom magam a természetnek és képes meggyógyítani. A sivárság börtönébe zárva néha megrohan egy-egy emlék, a lelkemet pedig megérinti egy láthatatlan kéz, egy gyönyörű angyal ártatlan keze és arra kér, emelkedjek fel, teljesüljek be. Tudom, a pillanat örök, én mégis félek. Félek, mert gyengének érzem magam még arra is, hogy az első lépéseket megtegyem. Lassan az érintés egyre távolabbinak tűnik. Felfedezhetném a gyönyör országát, de jelenleg nem hiszek benne. Az angyal énekét hallom lelkemben dalolni és vágyom rá, őrülten vágyom, de úgy érzem, képtelen lennék átadni magam neki, ha először nem küzdenék meg saját hideg démonaimmal. Az emlékeim segíthetnek.

Annyi év telt el, annyira sokat kavarogtam már az értelmetlen, felemésztő ürességben, mi volt hát a célja? Leírhatatlanul fáj, nincs kinek elmondani, mindenki a háttérbe szorít és már a mélységet sem látom, mely valamikor elvezetett titkos országomhoz, oda, ahol minden egyes lélegzetvételemmel öröklét illatai babonáztak meg, a sóvárgás földjén, ahol a szeretet és a vágy a csillagokig mutatják az utat és nem hagynak magadra, szétszakítva a lelked és elzárva tőled a reményt.
Keresem őket. Keresem a barátaimat, akik erőt adtak a nehéz időkben, akik miatt minden reggelen pozitívan néztem a jövő elé, akik segítettek, ha elakadtam valamely akadály előtt. Mára az üresség maradt, nem találom a helyem és kíméletlenül szenvedek, miközben a szellemem élni akar és a határtalan Univerzumra vágyik, Lindára, hogy eggyé válhassak Vele, hogy végre érezhessem a túláradó lüktetést az ereimben, láthassam a festői szépségű virágzást, hogy boldogságomban feltámadhassak és az aranyló égboltot feltölthessem a végtelen örömlét szárnyaló angyalainak csodálatos énekével. A dallam egyetlen hanggá olvadhatna össze és eljöhetne a búcsú ideje. A búcsúnk a halandóságtól.

Ahhoz, hogy egyensúlyra, harmóniára találhassak, szembe kell néznem önmagammal. A félelem határvonalán túl, valahol a korlátok és fájdalmak, csalódások és keserű könnyek mezején áthaladva megbújik egy rejtett ösvény. Átlépni azonban csak a bátrak mernek, de tulajdonképpen én magam sem értem, hogy miért féltem hitvány életemet. Sohasem mertem lépni, vagy ha igen, már túl késő volt. Itt van egy rózsaszál a kezemben, kibomló szirmai azt üzenik, ez a tavasz más lesz, mint általában, ez a tavasz levesz majd rólad minden terhet, leoldja kezeidről a bilincset és szeretetre lelsz, megtisztulsz. Annyira vágyom rá!
Esténként felriadok, álmaimban is Őt keresem, korábban csak itt lehettünk együtt. Szerelmesek lettünk egymásba, megérintettük egymás lelkét, a fátyol mögött rátaláltunk egymás védett álomvilágára. Tél volt, amikor már nem a Halál kellemetlen ízét éreztem, hanem a megdermedt pillanat uralkodott. Szélcsönd volt, az idő megfagyott, fekete némaság, sehol egy apró kapaszkodó, sehol egy angyal, aki azt suttogná nekem, hogy minden rendben van. Mégis tudom, hogy él a remény, hogy eljön majd a lágy, utat mutató szellő, hogy visszatérnek majd a galambok, a fák kirügyeznek majd, bennem pedig újjáéled majd a természet szelleme és én is újjászületek majd Őbenne.
Amióta Belé szerettem, sohasem engedte el a kezem. Angyal érkezett és folyamatosan mutatta az utat az egyetlen ösvény felé, túl a szorongás elviselhetetlenségén. Nemrég még szürkeség és bezártság vett körül, de lépéseinkkel folyamatosan a napsugár útján haladtunk és többé nem estem le, nem zuhantam saját elmém fogságába.
Az ösvényen előrehaladva láthattam a tavasz születését. Olyan volt, mintha egy hatalmas rózsaszirom nyílt volna ki, közepén csókokkal és sóhajokkal, vágyakkal, mélyvörös és bíbor színekben lüktető szívvel.
Egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy mindezt elveszíthetem. Minden apró fénysugár, minden öröm és boldogság, minden mosoly a miénk volt és én talán akkor értettem meg, mi is az élet valódi értelme. Akkor, amikor a kegyetlen telet felváltotta a reménységben rügyező tavasz, majd kiteljesedett. Áprilisban már édes mámorban fürödtem, májusban pedig már olyan boldog voltam, hogy képes lettem volna feláldozni magam, meghalni a sóvárgás leple alatt az örök természetért. Pedig kívülről nézve ugyanaz maradtam, csak aki eddig a kérdésekre próbálta megkeresni a válaszokat, most mindent elfogad és érez. Érzi, és tudja, hogy az élet célja a beteljesedés.
Nem emlékszem a múltamra, minden mögöttem van. Nem emlékszem az éltető-érlelő nyárra, sem az elmúlást jelképező és körforgásba fulladó, lelkünket csendben ápoló őszre. Nem emlékszem, de lehetőségem van újra felfedezni, beteljesíteni a vágyaimat, kívánságaimat, egyszerűen csak boldognak és szabadnak lenni. A tavasz, a gyönyörű mennyei ébredés most itt van és energiával tölt fel a zöldellő lombok és vidám énekes madarak tánca alatt. Fogom Szerelmem kezét, a szemében ragyogást látok, arcán örömkönnyek folynak végig, majd hirtelen megérinti a lelkem és szívem egyaránt. Nincs más, csak a szeretet, éjjel pedig várnak ránk a csillagok. Tudom, az ösvény végtelen, a kirándulás pedig soha nem ér véget. A titkos kis út gyógyít, de nem engedi felfedni a rejtélyt, az elfogadás által pedig már nincs értelme a kételkedésnek. Nem is megyünk tovább.

A tavasz uralkodik most, életereje és halhatatlan szelleme áthat mindent, lelket, testet és szellemet egyaránt. Érzem szüleim, barátaim szeretetét, a múlt felelevenedik és a víz tükrében végre felfedezhetem önmagamat. Hisz itt vannak már mindannyian, a nyugalmat árasztó erdei tó vizében látom Őket, visszacsillog boldogságuk, magamon érzem ölelésüket és törődésüket, üzenik, hogy haladjak tovább, várnak rám nagyon. Hirtelen elsírom magam, belül égető megtisztulást érzek, az álmaimat látom valóra válni, miközben az Univerzum lüktetése lengi át Isten zöldellő birodalmát és vele egy időben felemel, táncoltat, beteljesít.
A katarzisban kitörő játék lassan ér véget, és mikor kinyitom a szemem, már egymagam vagyok. Magam, de mégsem egyedül. Itt élnek bennem mindannyian és énekük csalogat engem, át az évszakokon keresztül a várva várt találkozásig.