„A város központjában, ahol az utak összefutnak, várod rád.
Az óceán mélyén, ahová a remények merülnek, kereslek téged.
Áthatoltam a csenden, mozdulatlanul várok rád.
Egy ablaktalan szobában, a sarokban, igazságra leltem…”
Nem hittetek bennem, de bizonyítani fogok…
Megrendezett árnyjáték terül el az őszi avaron, könnyben ázott szemek sírnak egy tiszta, ártatlan lélek születéséért. Fogantatása a csillagok között előrevetíti történetét, pusztulását megjósolják, de szelleme szabadságot hordoz. Akkor jön el, amikor már siralomházban roskad össze az emberiség, bitófára akasztott álmok idején, a halál önfeledt kacagásakor. Az üveget nem találták meg, a titokban maradt végtelen örömök kútja kiszáradt, már éjjelente sem maradt más, csak a szörnyű valóság, félelmeink tengere.
Feketeség. A sötét szurokban fulladunk el, egyetlen reményünk a végzet beteljesedése. Vérből megszületik, a lepel lehull, vágyakozunk, hogy elérhessük a kaput. Nincsenek itt az angyalok, de Istenem, kérlek, miért nincsenek Velünk most a fény gyermekei? Énekük néma…
A hős magában szárnyal. Szerelmét elvették tőle, de magánya nem emésztette fel, sőt kihatással volt az egész Univerzumra. A csillagok mind behunyják szemüket, egy pillanatra sötétségbe borul a létezés, de a félelem helyett határtalan boldogságot érzünk.
Mindannyian küzdünk valamiért, mindannyiunknak vannak álmaik és céljaink, még azokban az időkben is, amikor már csak alig pislákol a remény. Elképzeljük, hogy miként is lehetett volna, érezzük minden egyes pillanatban, amikor a virágzó májusi mezőn mélyen belélegezzük az édes, bíborvörös rózsák illatát. Termékenység, halhatatlanság, csókok, ütemes szívdobbanások, csodálat mértéke. A bilincs a kezedről lehull, a fájdalmak elhalnak az öröklétben. Összezárt szempillák mögött vöröslő totemek, azt hirdetik, egy nap majd megnyílik a kapu, hogy az Élet fája örökké friss gyümölcsöket terem majd a végtelenség kertjében, az emberek pedig nem ragaszkodnak többé értéktelen tárgyaikhoz. Remélem, hogy Isten feltör majd bennünk, hogy megszülethessen. Ő, aki Mi vagyunk.
A bolygók keringése, a Merkúr alázatossága és a Jupiter határtalan uralma. Megelevenedik az evolúció, a természet királyságakor, amikor az emberiség tragikus sorsa már ott lebegett a magára hagyott óriás kősziklák körül, amikor a Teremtő művészete egyszerre teljesedett ki és vallott kudarcot.
A szívek most egyszerre imádkoznak Érted.
…mert érzem a Teremtőt, érzem ahogy végigfolyik ereimben, felmutatok az égboltra és elterül, megnyílik előttem a halhatatlan rózsamező…