Varg Vikernes és a Burzum visszatérése 2010 tavaszán engem azonnal meggyőzött, majdhogynem sikerült a klasszikusnak tartott Filosofem szintjéig jutni a Belus-szal, egészen különleges sötét hangulat jellemezte, rátalálok benne a saját álmaimra, jól érzem magam a hallgatása közben, és a Det som engang var, valamint az első lemez után a legközelebb érzem magamhoz.
Azóta Varg évente jelentet meg friss albumokat, ezt pedig egyáltalán nem tartom jó ötletnek. A Fallen még bizonyos szempontból működött, de már semmi újat nem tudott mutatni a sötétség országán belül, a tavalyi Umskiptar pedig egész egyszerűen erőltetett és túlzsúfolt volt, és bár jellemezte pár eltalált pillanat, az egész semerre nem haladt.

Ezek után már valóban érdemes lett volna a háttérbe vonulni, gondolkodni, ötleteket gyűjteni és valódi értékekkel előállni legközelebb, de hiába, a folytatás pont 1 év elteltével meg is érkezett.
Ugyan Varg stílusa utánozhatatlan és egyedi (ezért működni tudnak a gyengébb szerzemények, kiadványok is), de úgy érzem, ma már túlzásokba esik, egy teljes lemeznyi anyagon keresztül nem tudja tartani a minőséget, a mű egésze pedig unalomba fullad. A kevés ötlet miatt ezen nem is kell csodálkozni, mert habár hangulatteremtése zseniális a mai napig, mégsem lehet teljesen elmerülni a dalokban, több helyen megrekednek egy bizonyos ponton.

A Sôl austan, Mâni vestan alapjában szép zenét rejt. Varg harmadik alkalommal hagyja el a gitárokat és készít teljesen instrumentális lemezt (majd kedvetleníti el előre az ős-Burzum hívőket), de ez önmagában nem lenne baj. A Hliðskjálf pl. ez irányban is előre tudott lépni, hozzáadni valami különleges ízt a művész világához, még ha kiteljesedni nem is tudott igazán. Az új anyag már játékidejével is kétségeket állít elénk a zene mélységi értékét illetően, hisz ezek a szerzemények igazából csak átvezetőként működnének (és egyébként egy nagyívű kiadványon ilyen formában meg is állnák a helyüket). A lemez egésze azonban sajnos nem tud érdekes maradni és ezért hiába a sajátos hangulat, a Sôl austan, Mâni vestan egyszerűen nem tud érvényesülni.
Külön tételeket talán nem is, inkább csak különböző pillanatokat lehetne kiemelni, bár a Heljarmyrkr kivétel, elejétől a végéig egy csodálatos darab, hihetetlen és félelmetesen gyönyörű atmoszférával. Ha valaki nem próbálkozik meg a teljes lemez végighallgatásával (amit meg is értek), ezt az egy dalt semmiképp ne hagyja ki. A többi azonban nem tud tovább lépni…
Tulajdonképpen tetszik, amit csinál Varg, egy mély folyót vetít szemeim elé, de kívül vagyok, messze az örvényektől és az izgalmaktól, a sodrás és az energia gyenge, nem válhatok a részévé.

Több kell. Már a klasszikus Burzum hangzás újra-idézésével sem haladt előre, az Umskiptar-ral ráadásul teljesen megrekedt az ösvényen, és nem az a megoldás, hogy egy nem igazán érvényesülő megközelítéssel dolgozik, mivel már nem a korai, hipnotikus, elmélyült stílusban közelít az ambient-hez (ugyan minimalista, de hiányzik belőle az a rituális, félelmetes, ámbár halhatatlan érzésvilág, ami a korai munkáit jellemezte). A két stílus ötvözése már jóval inkább eredményes (lásd Hvis lyset tar oss album, az előadó egyik legjobbja), de önmaga másolása sem vezet sehova. Időre van szüksége, ötletet gyűjteni, inspirációt szerezni és továbbhaladni az úton, hasonlóan ahogyan 3 évvel ezelőtt a Belus-szal tette… Hisz gyönyörű az a világ, ahová invitál minket, ezért én továbbra is bizalmat szavazok Neki.