Végtelenül magányos vagyok, miközben körbevesz a szeretet. Ha fel is szabadulhatok olykor, teljes is lehetek néha, vissza-visszazuhanok a sötétségbe.
Határtalan nyugalmat soha nem találhatok, ebben az életben nem. Lassan pedig kibírhatatlan lesz, mert úgy érzem, nem tudom visszaadni azt, amit kapok, valami egyszerűen állandóan visszaránt.

Csak annyi energiám van, hogy ne pusztuljak el, a háttérben omlik össze minden. A lelkem folyamatosan az örömre és szerelemre vágyik, amikor pedig észreveszem, hogy határok nélkül abban lebegek, hirtelen erőteljesen kapaszkodnék, ölelném az Egyetlent, akiben teljes lehetek.
Majd hirtelen, minden előjel nélkül szíven üt a felismerés: a múltban boldog volt… nélkülem. Abban a pillanatban minden erőm elvesztem, gyenge leszek, sebezhető, ki szeretnék rohanni a világból, vagy csak egész egyszerűen eltűnni… Meghalni.
Állandóan visszatér a múlt, amiben mi idegenek vagyunk, ránézek a kisfiúra és azt látom, hogy én semmit nem tudok adni, ami maradandó és örök…

Meg kellene békélnem a gondolattal és önmagammal egyaránt. Hisz akkor Ő boldog volt, miért fáj ez nekem?
Természetesen nem ez fáj… De a kéj, az összeforrás, a testi-lelki szerelem számomra szentség, univerzális kiteljesedés, kitörölni nem lehet magunkból az emlékeket.
Mindig úgy gondoltam, hogy mindannyiunknak van egy párja…, aki örök, és Ők összetartoznak a végtelenségben.

Sajnálom, borzasztóan gyenge vagyok. Boldog lehetnék, én mégis vergődöm és az önmagammal vívott harcban maradok alul újra és újra.
Néha kinyitom a szemem a hideg börtönben, megbékélek a sötétséggel, még ha nehezen is. Démonjaim fogságában mást nem tehetek.