Csak egyetlen lélek marad itt, aki kinyitja a kaput, hogy átérhessünk a túloldalra. Számára csupán a szerelem felszabadítása a cél, hisz ez a legfontosabb, s ki fog teljesedni a világegyetemben, majd beleremeg minden. Szívdobbanások törnek fel, miközben régi otthonunktól búcsúzunk, s a fák és a galambok csókot küldenek nekünk. A természet önmagába fordul át, az évszakok különböző képe és hangulata egy közös pontban sűrűsödik össze. Euforikus, elmondhatatlan érzés: a Hold energiája kering ereimben, lassan eljutok Hozzád!
Köszönöm, Xavier! Megmutattál minden értékeset, ami számomra fontos. Az otthon boldogságát, a szeretet ösvényét, az összetartozás állandóságát, az Örök maradandóságát és hatalmát. Egyszer majd el kell mennem, emlékezni sem fognak ránk és valószínűleg semmi nem marad itt belőlem, de érzem, hogy lehetőségem adódhat elérni a műalkotások végtelen termébe, valahol az üresség középpontjában. Ott jól fogom érezni magam…
Néha nagyon fáj a visszafojtás, belém mar, kínoz. Időnként felszabadulhatok, Szerelmem ölelésére van csak szükségem. Egyedül ugyan az alkotás könnyebb, de az egyedüllét pillanataiban félek szembenézni önmagammal…