Haldokolj csodálatosan, Moribound univerzum. Elhalnak a csillagjaid, a holdak merengenek, miközben beléjük fulladnak a napok és nem lesz többé világos. Ami azt illeti, egyáltalán nem lesz semmi, legalábbis itt nem. Az Avalon lesz minden fénynek és időnek a vége, az a pillanat, amikor megnyílik az öröklét földje és elhal a halandó világ.
Nagyon szomorú. Hiába tudjuk majd, hogy elértünk utunk végére és belépőnk van a Mennyországba, tudni fogjuk, hogy soha nem fogjuk már érezni az elmúlás fájdalmas, de ugyanakkor gyönyörű, csodálatos szellemét, hogy nem lélegezhetünk mélyeket az elhaló szélből, nem vágyakozhatunk többé az egész felé, mert mindenünk meglesz. Az embernek szüksége van az elmosódott festményekre, a rejtett álmaira. Szüksége van egy olyan álomvilágra, ami messze van a valóságtól, ahol teljes lehet szabadon. A szerelmesek úgy találnak egymásra, hogy közös világot álmodnak meg, majd ott egy véletlen folytán találkoznak. Ha pedig az angyalok végig mellettük maradnak, soha nem engedik el többé egymást.
Ölelés, szerelem, csók, boldogság. Szeretet nélkül az ember elbukik. Nincs semmi, ami megállíthatna: fogom a kezét és nem engedem el, meg tudnék halni érte, bármelyik pillanatban.
Éreztük a boldogság illatait, és ráleltünk az ösvényre, ami a szerelemhez vezetett. Megtaláltuk egymás rejtett álomvilágát, azok egyesültek és mi is egymáséi lettünk.