„Félelemben minden nap, minden este,
hangosan hívja őt fentről.
Óvatosan kereste az okokat,
ernyedetlen hűségért és szerelemért.
Feladta az ön megóvást,
másoknak, kik magukat érdekelték.
Vakság, mely megérinti a tökéletességet,
de úgy fáj, mint minden más egyéb.

Anyám, én megpróbáltam, higgy nekem,
a legjobbat tettem, amit csak tehettem.
Szégyenkezem, a dolgokért, amiken keresztülmentem,
szégyenkezem az emberért, aki vagyok.

De ha csak a szépséget láthatnád,
Ezeket a dolgokat, amiket soha nem tudnék leírni,
Eme gyönyörök, mik kiszámíthatatlan őrületek,
és amik egyetlen jutalmaim.”

(Ian Curtis, 1980)