„Érinteni a márványt és a követ,
a szerelmet, mely egykor különlegesség volt Egynek.
Elpusztulni a lázban, amely belülről fűt;
annyira kívánom, bárcsak itt lehetnél velem.

A test, mely kicsavarodik és meghal,
majd megossza azt a borzasztó világossággal,
szívélyesen, szelíden a lábadnál;
annyira kívánom, bárcsak itt lehetnél velem.

A hóhér körülnéz, mintha várna,
kötelet feszít szorosan, majd megtöri;
Egy nap majd meghalunk az álmaidban,
annyira kívánom, bárcsak itt lehetnél velem.”

Csak azért tört rám újra ez a kíméletlen, fojtogató érzés, mert a múltban más mellett látom boldognak Őt, boldogabbnak, mint most velem. Hiszen úgymond a virágzás útján haladt, a tavasz felé vezető ösvényen, és nem is kellett sokat várnia a szeretet édes gyümölcsére. Engem azonban idegen szél kavart fel és lökött el sivár vidékekre. Nem szeretném, ha így látna. Igazából az lenne a legjobb, ha senki nem látná ilyen állapotban a lelkem, beteljesületlenül, szomjazva az ölelésére, kettészakadva, fájdalommal tele. Korábban még az erős vágyakozás pozitív irányba fordította lényem egészét, mára azonban már igencsak elfáradtam.

Jelenlegi állapotom miatt valószínűleg csekély részben tudom visszaadni mindazt a szeretetet, amit Tőle kapok. Pedig mindennél fontosabb nekem, szerelme tart életben. Bárcsak tiszta lehetnék, benső világom egyensúlyba hozhatnám és felszabadulhatnék. Csak a csillagok léteznének akkor, és nem veszélyeztetne semmi az Univerzumban. Hirtelen tűnne el a végtelenül nehéz nyomasztó érzés a lelkemről, reménnyel tekinthetnék a jövőbe, összefonódásunkat gyümölcsökkel ajándékozná meg az égbolt.
Csak Vele vagyok szabad, csak Vele, és tulajdonképpen olyan, hogy csak mi ketten; olyan nincs. A múltban, a gyönyörű elhaló tél és később az azt felváltó, életet tápláló tavasz idején még létezett, ma már azonban nem. Emlékszem, amikor megismerkedtünk, kizárólag a saját közös világunk létezett, ott találtunk egymásra, örökben elmélyedő dalokat énekelve, együtt. Kizárólag saját álmainkban kerestük a boldogságot, és minden mást el tudtam felejteni.

Ami a tél közepén létrejött, az tavasszal kivirágzott, és csak egy nyári, utólag szenvedéssel, jéghideg, kínzó gyötrelemmel átszőtt hajnalon tört rám először ez az érzés, mely úgy hat, jelenlétekor legszívesebben szeretnék azonnal meghalni, gyorsan és jelentéktelenül.
Többször azzal vigasztalom magam, hogy biztosan sokkal több van bennem ennél, hiszen én nem erre születtem, vagy ha mégis, nem lehetek ilyen gyenge, hogy ne jussak túl rajta. Ez azonban felületes képe a dolgoknak; a halhatatlan, szűz és világosságot hozó szerelem elvetélése ez, hosszadalmas kínban és gyötrelemben. Ez zajlik bennem: az isteni összetartozás halmazában átélem a sötétség pőre kínjait.

Kisgyermekként, ártatlanul, még semmi ilyesmi nem gyötört. Élet volt bennem, csillogás és remény, amit még mindig próbálok előtérbe juttatni, ebben a helyzetben is.
Érte küzdök, hogy örökké enyém legyen. Valószínűleg szerepet játszik ebben az is, hogy az első viszonzott szerelmet képtelen lennék elengedni; azonban hiszem, hogy Nála tökéletesebbet nem találhatnék, a mennyei szerelmet csak Vele együtt élhetem át. Hiszen azóta más minden nap, mióta megcsókoltam a kívülről jéghideg és szürke, ám belülről ragyogó, forró, tiszta és angyalian gyönyörű januári hajnalon. Azóta boldog a szívem akkor is, ha időről-időre megpróbálja elönteni a kétségbeesés, magamba zárkózva. Mint már említettem, ezt tart idelent, a köztes állomáson.

Felszabadulni, bilincsek nélkül, majd szárnyalni a friss, napról napra újjáéledő égbolton. Érezzétek, kérlek, folyamatosan erre vágyom; bármit megtennék, hogy elég erős lehessek ahhoz, hogy minden szeretet visszaadhassak a legfényesebb lelkeknek.

Sajnos nem tudok táncolni a Mennyországban. Le tudom festeni a tájat, a fekete-fehér, ürességben mutatkozó létezésben érvényesülhetek, el tudok merülni a melódiákban, az örvényt kavaró hangokban, de szeretnék végre táncolni is, a dallamokba fulladni. Szeretnék szeretni.
Legtöbb erőmmel próbálkozom, lassan itt a tavasz, és én nem szeretnék sírni többé egyedül eltöltött éjszakákon, életem egy olyan szakaszában, amikor a legtöbb angyali ölelést kapom.