Mostanában olyan távol került tőlem, csak önmagam kínzó gyötrelmét érzem, pedig tegnap délután elöntött egy kis tavaszi boldogság. Bizonytalanul lépkedek a térben, lehajtott fejjel, erőtlenül. Az árnyékokból általa léptem ki, megfogta a kezem a kétségbeesés időit követően, és közelségét testemen-lelkemen egyaránt éreztem. Lassan elégtételt vesznek bűneimért, a maró-perzselő benső érzés legalábbis erre enged következtetni. A bukás van kilátásban, még akkor is, ha nem próbálok erre koncentrálni, még ha újra próbálok közeledni is a természethez és szerelemhez egyaránt. Hiába minden, ha a versengés, a szenvedő láz nem enyhül, ha saját magam iránt érzek fékezhetetlen dühöt.

Bármily nehéz és hideg tél után, mindig reménnyel telve vártam a virágzást, a szépség kibontakozását. A tél idén nem volt kegyetlen, a márciust ettől függetlenül édesen vártam; elkeserítő, ha most magamra nézek. Az alkalmi fojtogató erők, amik gyötörték lelkem, most már egy pillanatra sem engednek, nem hagynak. Két különböző irányban végződhet mindez: vagy elengedem magam és nem küzdök tovább, hagyom a lelkem végleg feketére festeni, vagy pedig a keserűséget, a vívódásokat boldogságban kitörve szabadítom fel. Utóbbihoz, habár látszik az út a szemeim előtt, nem tudom, hogy juthatok el. Csak azt érzem, hogy a megannyi feszültség egy ponton biztosan ki fog törni, a világosság vagy a sötétség irányába, azt pedig nem tudom majd kontrollálni, magamba fojtani.
A lelki támadások okozzák gyengeségem, pokoli vészkiáltások törnek fel Isten gyönyörű kertjében. Annyi szépség terül el előttem, lélegzik a táj, az összhatás örök, de sajnos a másik oldalon vagyok, és nem élhetem meg magamban, mindennek az ellentéte csapódik rám. Kezd az ítélet végérvényesen bekövetkezni idebent, távol kerülök mindazoktól, akik szeretnek. Mert mindaz a néma sikoly, ami akkor feltört és végigsiklott az ürességben, ugyan nem adott érzékelhető hangot, de ereje és hatása azóta egyre inkább meghatározó; a reménytelenség, a fáradtság, a megtörés képeiben megmutatkozva a lélekben.

Nem imádkoztam felszabadulásért és egészséges életért, mert gondolatára csak még inkább fokozódik bennem a harag értelmetlen létezésem iránt. Előbb-utóbb azonban változtatnom kell, túl kell jutnom a kívülről egyszerű, ám a mélyre ásva felfedezett legnehezebb akadályokon, már csak szeretteim érdekében is. Mindazt a vészt, vagy gyönyört, ki tudja, amit eme lépésemmel megidézek majd, mindentől függetlenül el kell tűrnöm.
Ha a szép idebent is szép lehetne… Valahol a változások között minden ugyanaz, attól függ, hogyan élem meg a másik oldalon. Egy pillanatig sem akarom megfertőzni a gyönyört, ami örök. A pislákoló lángot alig látom már; rájöttem, hogy az egyik ösvény a kettő közül soha nem is létezett, de fogalmam sincs, hogy melyiken is járok.