A könyvtárban ültem, aranyló, félárnyékos, bezárkózó létezésemben, egyedül. A környezetet nem érzékeltem odakint, bár a vasárnap délutáni nyugalom a szobát is meghatározta saját beletörődő, magasztos mivoltában. Élőnek éreztem a képet, önmagam elfeledett órájában, melyben az univerzum különböző csillagképei pillanatra a láthatatlan porban fürdő, szegényes atmoszférával egyesültek, hogy elvigyenek innen. Az ünnepség középpontjából áradt a párjába fulladni kívánkozó feszültség, az ellenálláson át.
A sötétség előretör bennem. A feszültség oly’ nagy már, borzasztó energia próbálja kettétépni a lelkem. Önmagamat marcangolom, csak saját személyem érzi démonnak a beteljesületlenség negatív oldalát. Az erő felszabadulásra vár, szellemem dühöng, vészjóslóan vergődik két hatalmas misztikum között. Az egyik ápol, megnyílik nekem, ragaszkodik hozzám, de én magam hosszútávon elernyedek, elveszítem a benső ragyogást, magam alá temet a létre nem jövő bőség és virágzás. A másik oldal szélsebesen vonz magába, mindenen keresztül, előreláthatatlanul. A fájdalom mutatkozik meg először, édes karmok marnak belém, de valahol a gyötrelmeken túl ott ragyog az álmaimban látott, átélt örömmámor, melynek elérésekor már fájdalmas, de ugyanakkor katarzisba kitörő emlékképként marad meg a múlt. Az egyetlen ponton túl a szenvedés felszabadul, a virágzást magával hozza a természet, a feladatom ezután maga az ápolás és gondozás, az őszinte szeretet kibontakozása.
Leheletem megfagyott a jéghideg univerzumban. Félek, ha vissza kell gondolnom. A lüktetés, ami áradt belőle, egyoldalúan, tisztán, kegyetlenül. A lelkem csodálatot átélve vágyott a mámoros sötétségre, melynek titkai folyamatos vágyakozással töltötték meg a szívemet. A lét, melybe beleszülettem, kezdett megnyílni a szemeim előtt, de ahogy egyre inkább lényembe nőtt és észvesztően kavargott a teremtői gyönyör, annál inkább sivárságot és kietlenséget tapasztaltam a felszínen. Nem megvetést éreztem, sokkal inkább értetlenséget, és azóta csak erősödik bennem a gyengeségtől való undor, valamint létem folyamatos kiteljesítése.
Óceáni vihar jár át, a kék-fekete végtelenbe húzva, közben átfordulva, melankolikus énekeket dalolva. Az érzelmi világ eme felén élénken húzódnak meg a spirálfolyamon túli ábrándok, melyek a bensőből törtek fel és a bolygók együttállásakor csapódnak vissza, vészt, kételyt, de ugyanúgy örömet és a menyegző képét egyaránt érzékeltetve.
Testi börtönöd fogságában engeded elsorvadni a gyönyörű lelket, szenvedésedben magadra maradsz, saját gyengeséged tipor el és soha nem hagy felemelkedni. Feléd nyújtom virágomat, kertem legkülönb szépségét, és az illatokon át engedlek egy távoli birodalomba. Együtt megyünk, halhatatlan álmok felé. Vágyom a szépségedre: a festmény összefonódást vetít előre, apró lépés hiányzik csak.
Csókunk megigézte a természetet, oly könnyűnek éreztem magam, a teher lehullott lelkemről. Borzasztó misztikum futott át rajtam, az árnyékok mélyén bújt meg, megalázva és elfeledve, majd ürességben feltörve, lázasan.
A fájdalmakon túl édes az illat, megrendítően gyönyörű. A bánat, melyre idővel sem jött vigasz, a lélek közepére facsar, szívet tépően ég és lüktet, a tánc vázlata olyannyira sírásra késztető, – bódító, nagyságos szerelem reményképe bontakozik ki, évszakváltás idejekor.
De a változás megtöréshez vezethet, ha félelem ölt benned testet, a pihenőállomások nem nyújthatnak többé vigaszt, elfeledve hullasz mélybe, talaj nélküli világokban. Átjárhat majd az a reménytelenség, amely minden oldalról pusztulást hoz el.
Át kell érned tehát. Ami a régmúlt volt, olyan lesz, mintha sohasem létezett volna, a teljesség érzete túl lesz az összetartozás korábbi, halvány másolatán.
Swans albumom a lemezjátszóban már végéhez közeledett, én pedig felidéztem újra minden pillanatot, ami az előadás alatt történt velem. A zene kívülről nem szépséget sugárzott, mégis az éteri, kikezdhetetlen teremtő erő gyönyöre itatta át minden egyes momentumát. Az égiek hangszeren játszottak, különböző megvalósulások más-más mennyei csodákon, majd pokoli, sötét harsonákon, belenőve a fájdalmas lüktetésbe. Szótlanul támasztott fel bennem elhalt emlékeket az eszmei eggyé válás gyönyöréből. Nyugodt voltam asztalomnál, de szellemem majd szétszakadt az édes vágyakozástól, melyek a csodálatos hangok viharában több irányba haltak bele a sóvárgó csillagködökbe.
A zene megérintette a lelkem közvetlenül és nem volt semmi, ami visszahúzhatott volna a bizonytalanságba. Nem akartam kérdéseket magányos létem kapuin átengedni, melyekbe a válasz keresése közben kétségtelenül belefáradnék, végül pedig összeroskadnék.
A teremtés szimfóniájának előrehaladásában semmit nem akartam megváltoztatni, képes lettem volna fekete lyukba temetni testemet, csak lelkem juthasson el az arany hangokhoz, mert egyre inkább mar belül az ösztönző akarat, hogy belenőhessek a fákba, a gyümölcsökbe, a végtelen virágzásba és eltörölhessek mindent, ami a pőre szenvedésbe lökött, ahol még a láthatatlan, szellemi ajtók is bezárultak és gyötörtek, gyötörtek engem. Ott nem lehettek álmaim, a kétségbeesett kiáltásokra hideg, elutasító, valamint megvető válaszokat kaptam, melyek azt üzenték, születésem értelmetlen volt.
A zene, a sötétség mögötti melódia végül újjáteremtette a lelkem és megismerhettem rejtett ereklyéim ábrándos létemben, majd boldog lehettem a kis szobában, az egyre kevésbé látogatott könyvtárban, melyben a lemezjátszó rég lejárt már, csak a félelmetes, megigéző, gyönyörű képből nem akartam visszaesni.
Lassan levettem a lemezt és papírtokjába helyeztem, majd vissza a helyére, immáron tárgyként mutatkozva, de az élmény részesei által tudva, hogy örökkévaló utazást kínál fensőbb létezésünk megismerése felé.
És a délután már estébe fordult át, a fények odafent láthatóvá váltak szabad szemmel is az égbolton. Pedig tudod, tudhatod, a virágzás napjaiban, és úgy a kegyetlen szenvedésben, a ragyogás sohasem szűnik meg.
