„És nem olyan? Ez a hajnal is, mint egy bekeretezett festmény mögött rejtőző álom?”
Álmaimban mertem messzire nézni, távolabb gondolni, felfedezni a madarak éneke mögött rejtőző szépséget. A feltárulkozó természet mélyére vágytam, mely amellett, hogy egy új, azelőtt ismeretlen szinten adta át a létezés folyamának halhatatlan energiáját, menedéket biztosított mindattól, amely legyengítene, hosszú távon facsarná ki a lelkem.
Mélységre találtam, mely minden létet felvirágoztathatna, megszűnt a félelem és a szorongás. A dallam síron túlról jött, bizonytalan és sivár távlatból szemlélve a felszínen, ezáltal pedig eltakarva magát, beburkolózva, átfordulva. A csodálat húzódott meg az elidegenedést közvetítő külső alatt, maga a sötét volt egyben, és maga az üresség. Lélegzett, dobogott, élt; engem szíven ütött és elindított az úton. De akkor, már amikor hajamba túrt és fülembe sikított a gyász lesújtó hangulatát, ugyanakkor a lélek felemelkedésének képét magában foglaló szomorú, középtavaszi szél; én megdermedtem. Felismertem az üzenetet, pulzálást érzékeltem a holt szívek világából, lényem pedig sírni tudott volna a boldogságtól. Feszültség volt a levegőben, feldúltság és izgatottság jellemezte az időjárást, bensőmből pedig kikívánkozott mindaz a végtelen energia, amelyet az elmúlás felejthetetlen melódiája idézett meg, felkapva és elrepítve engem a bíbor hajnalhoz, az egyetlen pillanathoz, amikor minden beteljesül.
Felvettem hát egy rózsát a mezőn, leszakítottam az Örökből, és egyedül sétáltam tovább a Birodalomba, oda, ahol nem létezett már soha többé idő. Gyermekkori szerelem ízét éreztem a számban, soha nem volt jellemző korábban, csak akkor, az egyetlenegy momentumában. A kínzó keserűség, amely égetett, felmart belülről, az igaz tavaszba süllyedve elmúlt és most már csak a part elülső oldalát határozta meg a bizonytalanság. Csak a gyászoló, feketébe öltözött tömeg nem hallotta meg a gyönyörű tavaszi szél hangjait, ezért hullajtottak kétségbeesett könnyeket a márványkő körül állva, nem sejtve, hogy az örökkévalóság lelke közben felszabadult.
A koporsó leereszkedett a mélybe, a test eggyé vált a jéghideg földdel, reménytelen képet festve a szemekben. Valahol azonban, az üresség hatalmasságában felcsillant egy pont, és a fényévnyi távolság ellenére megvilágította a legközelebbi holdakat, hogy együttállásukban az imák meghallgatásra találjanak.
A feketeség kívülről ugyanúgy éjmélységet árasztott, azonban a csuklyák alól lassan angyalszárnyak bújtak ki, a magukra hagyott ponton megtöltötte a szíveket valami elsőre érzékelhetetlen, de ugyanakkor mennyei, megértést és ápolást nyújtó energia. Abban a pillanatban a látvány mindent meghatározott, később vált csak tisztává a felismerés: a gyötrelmesen szomorú szél az Éden felszabadító, mennyei illatözönét hordozta magában. Az elfogadásét.
Amikor véget ért a ceremónia, virágok között mélybe temették az elhasznált anyagi testet, majd lassan, nagyon óvatosan elkezdett esni az áprilisi eső, letisztítva az arcokról az aggályos kétségbeesést, megköszönve a hitet odaátról. A Nap csak akkor simogatta végig a márványkövet, amikor már csak a közvetlen hozzátartozók álltak körben a sír körül, és mindannyiuk lelkébe melódiát dúdolt halkan, amit később önfeledten kiénekelhettek mindannyian.
Kezemben a létezés rózsájával, a végtelen mezőn már nem néztem hátra többé. Nem láttam a folyót, nem emlékeztem a partokra; azt is elfelejtettem, hogy valamikor elválasztottak minket egymástól. A szerelem, az egyetlen, mélységes szerelem csábított el a kastélyba, valahol a kozmosz sötétjében. A szél még mindig határozottan szomorú volt, de édeskésen, madárdallal aláfestve, megtisztulva a bizonytalanságtól.
Bíborvörös égbolt alatt, gyűrűs bolygók milliói között vándoroltam, jártam a kastély szobáit és lassan felfedeztem a szintjeit. Mivel idő nem létezett, mind a táj, mind pedig az épületek legszebb formájukban tündököltek, a leromboltság csak a másik oldalnak szánt színjáték volt, hogy elősegítse az elfogadást, miként mindennek el kell távoznia egyszer. Amit a benső személyes világokban az idő oldott meg, a kastély titkos termeiben ellentétes tetőpontra csapott fel a feszültség és tartott mindent egyben. A rózsák vörösben festettek, fekete és bíbor színek játszadoztak és örökké alkony fogta körbe a vándorutat. Az emberek vágyai, lázálmai, víziói és a világegyetem felé elmormolt szavai itt értelmet nyertek, az örvény szobáiban azt tapasztaltam, hogy a csillagjaink felkerülnek az égboltra és ragyogásukkal táplálják lelkünk. Minden az ellentétével működött csak, a negatív és pozitív oldal önmagában elveszett a semmiségben. A tánc, amelynek szemtanúja voltam, és aminek önfeledten átadták magukat, vonzóan gyönyörű volt. A szomorúság és boldogság táncléptei megteremtették az időt, tekintetük ürességében elvesztem, a csillagok közé zuhantam, és csak énekeltem, énekeltem nekik, örök érvényességük szépségének, mely megfogott és átformált.
A szerelem energiája azonban a pőre, halál-fekete éjszakából sugárzott, az űr óceánjának mélyéről, ellenállhatatlanul húzott önmaga belsejébe.
A sírokon az idő elteltével pár elszáradt virágon kívül semmi nem maradt, elhagyatottság uralta a felszínt. Könnyek nem hullottak már az anyaföldre, a halállal létrejött égitest üzenetét pedig már senki nem érzékelte. Több generáció elmúlásával a mag ereje teljében növekedett, eredetére azonban már nem volt ki emlékezzen. A szobák bezárultak, az elfeledettség siratófalánál szürke felhők lebegtek csak, a föld pedig csak kívánta; kívánta, hogy sírjanak neki. Amikor a két ellentétes oldal eggyé vált, a szerelemből egy rózsa nőtt ki, az összetartozás véres sebezhetősége pedig tovább színezte bíbor festékkel a túloldal végeláthatatlan égboltját, messzeségét.
Saját kulcsomat tartottam a kezemben, amikor magányomban, teljes egyedüllétemben a virágba zuhantam. Megszűntem, ajtómban elfordult a kulcs, nem volt esély visszafordulni. Lelkem spirálfolyama beleivódott az éjszakába, hasonlóan ahogy a Teremtő festette tele csillagokkal a Tejutat. Forogtam, táncoltam, nem tudtam már irányítani önmagam, és a két ellentétes pólus energiáját sem érzékeltem már különállóként. Örömmámor futott át a bensőn, mely a mindenséget jelképezte ekkor. Egy apró pontba sűrűsödve taszított és préselt magába, gyönyörűséges kéjben elfojtva, melynek keserédessége a gyermekkorba mutatott vissza. Fel tudtam idézni azt a folyamatos, növekedő feszültségben is, a teremtés átélésének pillanatában, sőt biztos voltam benne, hogy minden csak ezért az egy pillanatért történt.
A kép kívülről egyszerűnek tetszett:
Tavasz élénk színeiben, boldog régi időket idéző emlék. Gyermekek jelennek meg, néhányan elmosódva, páran pedig igencsak előtérben. Fák leveleit érzékelem megremegni, mozgókép elevenül meg. Körtáncot járnak, virággal a kezükben, tanult mondókát dalolva. A kép mennyei: saját létemben érzékelem a boldog szél visszatérését, mely aláfestő hangszerként szolgál a gyermekdalhoz. A melódia egyre erősebbé válik a fülemben, behunyom a szemem és átélem, hagyom hogy átjárjon, kiélvezhessem minden szívet tépően gyönyörű pillanatát.
Mikor kinyitottam a szemem, már fekete-fehérben láttam mindent, de a hatás csak még erősebbé vált. Vonzott, húzott magába a metaforikus kép, esküvői ceremóniává változtatva a helyszínt, élettel teli kerttel körbevéve. Körforgásnak voltam szemtanúja. A család kiteljesedett, boldogságot sugárzott. Hasonló volt a temetési képhez, csak az érzelmek ellentétes oldalán játszódva.
Körben áll az összegyűlt család. Virágok, illatözön, kéz a kézben. Boldogság táncol a gyásszal, majd az elfogadással, újabb körökben. A vágyak megszűnnek, stagnál a lélek, hiszen olyan állomáson van, amely csak földöntúli helyekhez köthető. Az illat pedig valóban onnan árad, a rózsamezőkről, vérvörös színekbe öltözve. Gyarapodás, öröm, elbúcsúzás és szomorú üresség váltakoznak.
Legszebb ruháinkban éljük végig a ceremóniát, az elkísérést, a részvevők mindannyian adnak magukból és az univerzumból egy szeletet. A hullámok éltetik a kastélyt, majd szétvetik az energiától, szükségünk van hát a hatalmas viharra, hogy eljöjjön, romboljon és építsen egyszerre. Csak daloljon közben, azt kérem, halljam mindenen átívelő szimfóniáját, hogy beletemethessem magam. Sötétség húzódik felettem, de a lelkem rózsát növeszt, itt van a kezemben. Bedobom a képbe, egyesítem az atmoszférával, öntözöm, egyben tartom szirmait. A feszültséggel kitörő természeti erő úgy is mindent felkavar majd, új ruhába öltözteti a szereplőket, miközben az épület változatlan marad.
A mélységből nem zuhanhattam ki, egyszerre tápláltam és pusztítottam az örvényt, amely bekebelezett. Önálló élménynek lehetett nevezni. Mivel a rózsa már nem volt nálam, saját szobámat nem tudtam többé kinyitni a kastélyban. Továbbadtam mindazt, ami vagyok, virágot növesztettem, bíbor örök lelket, a mezőn.
Azt kívánom, bárcsak letépne valaki. Letéphetne, aki erre jár és a sírgödörbe dobna, a mélységbe, a koporsóra. Ránk borítanák a földet, arra ráhullna a harmat, a nektár pedig újra csöpöghetne a létezés gyötrelmes folyamába, ami egykor felkavarta és útjára indította a szelet.